Aurelian - 4. fejezet

"I am number four".
Kicsit hosszabb, mint az előző fejezetek, de annál izgalmasabb!

MÁSODIK RÉSZ

A ZARÁNDOK

NÉGY

EGY HALOTT VILÁG

Shanriatha

Isstvan V előtt negyvenhárom évvel

MEGTETTE ELSŐ lépéseit a világ felszínén, lezárt páncéljában hallotta egyenletes légzésének ütéseit. Célkeresztek nyugodtan sodródva pásztázták az ürességet, a retinájába épített elektronika pedig saját életjeleit mutatta, unalmasan adatfolyamként.

Lassan, belépett a szélbe. A por ropogott a lába alatt. Oly halott és száraz volt a talaj, hogy az az élet lehetőségét is megkérdőjelezte. Merengéseihez a szellő által felkavart por szegődött társul, ahogy zörögve ütődött neki a páncéljának.

Egy röpke pillanatra visszafordult harci gépéhez.

A tovasiető szelek már el is kezdtek ráfesteni egy finom réteget a porszerű piros homokból, amelyből akadt ezen a világon bőven.

Ezen a világon. Feltételezte, hogy egykor volt neve, bár azt sosem ejtették ki emberi ajkak. Ez a kietlen, rozsdás pusztaság a Marsra emlékeztette, bár Terra nővére egy ipari erődítmény volt, kevés beépítetlen földdel. Ráadásul nyugodtabb égbolttal is büszkélkedhetett.

Nem nézett fel; nem volt rá szükség, mivel semmi újat nem látott volna. A látóhatárt végig habzó és bugyogó felhők kínzott sora szegélyezte. Viharfelhők rohantak egymásba fehér, ibolya és ezernyi vörös színben ragyogó hullámokat hozva létre. A hipertér. Látta már korábban, de így még soha.

Sosem egy világ körül. Sosem az igazi időjárást helyettesítve. Sosem úgy, hogy végigrombol naprendszerek ezrein, mintha az univerzum migrénes fejfájása lenne, mint egy rothadó nebula, amely a semmi közepén lebeg.

Lorgar, szólalt meg egy nemtelen, halott hang mögötte, ott, ahol egy pillanattal ezelőtt még nem állt senki.

Ő nem fordult meg, hogy szembe nézzen vele, még csak fegyveréhez sem kapott. Ehelyett a primarcha lassan megfordult, szemei tele türelemmel és élénk, túlságosan is emberi kíváncsisággal.

„Ingethel”, üdvözölte a látomást. „Elhajóztam az őrület szájába. Most mondd el, hogy miért is.”

INGETHEL KÖZELEBB CSÚSZOTT. A humanoid alakkal való bármilyen közössége a derekánál véget ért, ami egy vastag, tarajos farokban végződött, amely leginkább egy tengeri szörnyére, vagy kígyóéra hasonlított. Alsó felén lévő nyálkahártyáit már beborította a homok. Törzse is csak erős túlzással volt nevezhető emberinek: négy csontos kar nyúlt ki vállaiból, valami ősi hindu isten karikatúrájaként, bőre pedig olyan volt, mint egy színes, szárazbőrből készült terítő.

Lorgar, mondta ismét. Eltorzult fogak csattantak össze, ahogy zörgött a lény állkapcsa. Az arc, amely egykor egy emberi nőhöz tartozott, most egy állati rom volt. Csupa tépőfog és koszos szőrme, oroszlánszerű szája pedig képtelen volt összezáródni eldeformálódott fogakból álló pártázata körül.

Egyik szeme, duzzadt, vértől vörös, akár egy érett gyümölcs, gödréből kigúvadva bámulta környezetét. A másik egy beesett, használhatatlan rög volt, félig besüllyedve a bestia koponyájába.

Miért ezt a világot választottad? kérdezte a lény.

A primarcha látta a lény beszéddel küszködő torkát rezegni, de emberi szavak nem hagyták el remegő fogsorát.

„Számít az?”, tűnődött Lorgar. Saját hangját a sisakjának szájában elhelyezett vox-rács mogorva recsegése közvetítette. „Nem látom, hogy miért kéne.”

Miután pályára álltál a bolygó körül, több dolog is kiderülhetett számodra: nem tudod e világ levegőjét belélegezni és életnek sincs semmi jele a felszínén. Mégis úgy döntöttél, hogy leszállsz és útra kelsz rajta.

„Láttam a romokat. Egy város a homok által betemetve.”

Rendben van, mondta, mintha ilyen választ várt volna. A lény vállai közé húzta nyakát, hogy védekezzen a szél ellen, félrefordítva fejét, hogy takarja duzzadt szemét. Gerincéből és lapockáiból több szárnyat formázó fekete, égett csont meredt ki – angyalszárnyak izomzat és tollak nélkül.

„Mi vagy te?” kérdezte Lorgar.

A bestia nyelvéből vér serkent, ahogy megnyalta fogsornak nevezett arzenálját. Tudod, mi vagyok.

„Valóban?” A primarcha mellett eltörpült akármelyik halandó, de a feltekeredett farkán támaszkodva, Ingethel így is fölé magasodott. „Tudom, hogy egy olyan teremtmény vagy, amely lélek nélkül jött világra. Semmit nem látok abból az életből, amit az embereken látok. Semmi aura. Semmi pislákoló fény lényed belsejében. De mégsem tudom, mi vagy te; csak azt, hogy mi nem vagy.”

A szél felerősödött, megszaggatva a Lorgar páncéljához rögzített pergamentekercseket. Hagyta, hogy a vihar elragadja őket, oda sem nézett, ahogy elszakadtak tőle, tovalebegve a levegőben. Egy retina-jelző felvillant jobb szemének sarkában, újabb hőmérsékletesést jelezve. Közeledik az este? Az égbolton semmi nem változott; semmilyen nap nem látszódott, pláne olyan nem, ami épp lemenni készült. Lorgar rápislogott a villogó rúnára, sztornózva a figyelmeztetést. Ezzel egy időben páncélja hangosabban kezdett zúgni. A hátán elhelyezett generátor felmorgott, ahogy több energiát sajtolt ki magából, felkészülve az űrbéli körülményeknél szükséges fűtő kapacitásra.

„Több, mint kétszáz fokkal vagyunk a pont alatt, ahol a víz megfagy.”, mondta a szörnynek. „Majdnem olyan hideg van, mint a meztelen űrben.”

Egy újabb dolog, ami miatt azon tűnődöm, miért ezt a világot választottad.

Lorgar összezárta fogait gránitszürke sisakrostélya mögött. „Fel vagyok szerelve, hogy túléljem az ilyen szélsőségeket. Mi vagy te, hogy itt állsz és meg sem érzed az olyan légkört, amely egy szívdobbanásnyi idő alatt változtatja jéggé a vért.”

Itt találkozik egymással a test és a lélek birodalma. A fizika törvényei itt nem jelentenek semmit. Nincs behatárolva, hogy mi lehet. Ez a Káosz. Lehetőségek végtelen tárháza.

Lorgar mélyet szippantott páncélja tiszta, a keringető rendszerben szűrt levegőjéből. Rituális tisztító olajok rezes aromáját érezte az orrában. „Szóval tudnék itt lélegezni? Nem fagynék meg?”

Egyedülálló vagy a Kiátkozott fiai között. Minden fivéred teljes, Lorgar. Te vagy egyedül elveszve. Születésük óta elsajátították az adottságaikat. Te a megértésen keresztül fogod elsajátítani a tiédet. Amikor ez bekövetkezik, meglesz az erőd, hogy kényedre-kedvedre alakíts át egész világokat.

Lorgar megrázta a fejét. „Az emberiség legjavából születtem, de akkor is csak ember vagyok. Te itt állhatsz védelem nélkül a viharban. Engem egy pillanat alatt megölne. Túlságosan is különbözőek vagyunk.”

A lény szembenézett a primarchával, duzzadt szemére szürke hályogként vont hártyát a vörös homokkő.

Csupán egy különbség van a hipertér és a hús között. A hús birodalmában az értelmes élet lélekkel születik. A nyers gondolatok birodalmában minden élet lelketlen. De mindkettő él. A Megszületettek és a Sosemszületettek, a valóság mindkét oldalán. Szimbiózisra rendelve. Egyesülésre rendelve.

A primarcha leguggolt, hagyta, hogy a por áthulljon kesztyűs ujjai között.

„Sosemszületett. Tanulmányoztam a fajtám történelmét, Ingethel. Az nem más, mint egy költői szó a ’démonra’.”

A lény újra hátat fordított a szélnek, de nem mondott semmit.

„Hogy hívják ezt a világot?” Lorgar feltekintett, de nem állt fel. A por elszállt a sebes széllel, kavicsos áradatban hagyva ujjait.

A Bukás előtt az eldák „Ycressának” hívták. Slaa Neth, a Szomjazó születése után „Shanriatha” lett a neve.

A primarcha lágyan felnevetett.

Ismered a szó jelentését?

„Megtanultam az elda nyelvet, amikor a Légióm először találkozott velük. Igen, ismerem a szó jelentését. Azt jelenti ’soha el nem feledett’.”

A lény csettintett egyet felvágott nyelvével, nem törődve a véres sebekkel, amiket saját magának okozott vele. Találkoztál a megtörtlelkűekkel?

„A megtört-lelkűek?”

Az eldák.

Lorgar felegyenesedett, lesöpörve magáról a maradék homokot. „A Birodalom már sokszor találkozott velük. Néhány expedíciós flotta összecsapott velük, hogy birodalmi űrből kiűzzék őket. Mások békében elvonultak. A fivérem, Magnus mindig az engedékenyebbek közé tartozott, amikor találkozott velük.” Hezitált egy pillanatra, majd odafordult a lényhez. „A te fajtád tud Magnus fivéremről, vagy nem így van?”

Maguk az istenek ismerik Magnust, Lorgar. Az ő neve olyan gyakran van beleszőve a végzet hálójába, mint a sajátod.

Az Igehordozó visszanézett a horizontra. „Ez nem nyugtat meg.”

Idővel majd fog. Beszélj a megtört-lelkűekről.

Folytatta, már lassabban. „Légióm nem sokkal a Colchisről való első kihajózás után találkozott velük. Egy flottányi elda, bárkáik csontból voltak. Hatalmas napvitorlákkal szelték az űrt. Találkoztam látóikkal, hogy meghatározzam az Emberiség galaxisában elfoglalt helyüket. Az ott töltött hetek alatt megtanultam a nyelvüket.”

Lorgar ismét vett egy mély lélegzetet, visszagondolva azokra az időkre. „Könnyű volt lenézni őket. Nem emberi voltuk hideggé tette őket. Bőrük keserű olajoktól és idegen verejtéktől bűzlött és az annyira magasztalt bölcsességüket gúnyos leereszkedéssel osztották meg. Milyen jogon ítél minket egy haldokló faj alacsonyabb rendűnek? Megkérdeztem tőlük, de nem válaszoltak.”

Lorgar megint felnevetett, ugyanazon a gyengéd hangon. „Mon-keigh-nek neveztek minket, amit az úgynevezett ’csekélyebb fajokra’ használtak. Mégis, könnyű volt őket gyűlölni, ugyanakkor sok csodálatra méltó dolog is van bennük. Tragikus a létezésük.”

És a Légiód?

„Elpusztítottuk őket”, ismerte be a primarcha. „Magas árat fizettünk, mind hadihajóban, mind hűséges életben. A túlélésen kívül semmi nem érdekli őket – a vadállati szükség létezésük folytatására átjárja az egész kultúrájukat. Egyikük sem hal meg könnyen és nem is lehet velük tisztán végezni.”

Egy pillanatra megállt. „Miért hívjátok őket ’megtört-lelkűeknek’?”

Ha egy olyan valamiről, mint Ingethelről el lehetett mondani, hogy mosolyog, most azt csinálta.

Tudod, mi ez a hely. Nem ez a világ, hanem ez az egész régiója az űrnek, ahol istenek és halandók találkoznak. Egy istennő született itt. Slaa Neth. A Szomjazó.

Lorgar felnézett az égre. Nézte, a kozmikus szülés utórezgéseinek tomboló viharát. Tudta anélkül, hogy el kellett volna neki mondani, hogy ez a vihar örökké tombolni fog. És majd, az elkövetkező évszázadokban, terjeszkedni fog, még több naprendszert emésztve el. Szét fog terjedni széltében-hosszában, kinyílik, hogy belepillantson a galaxis közepébe, mint egy isten árgus tekintete.

„Hallgatlak”, mondta csendben.

Az ő genezise, melyet az eldák imádata idézett elő, elragadta az egész faj szellemét. Ők a megtört-lelkűek. Amikor bármely halandó meghal, szelleme a hipertérbe távozik. Ez a dolgok rendje. De amikor egy elda hal meg, egyenesen az általuk elárult istennő gyomrába kerül. Szomjazik utánuk, ők a gyermekei. Megissza őket, ahogy meghalnak.

Együtt, a démon és a Császár fia elindultak nyugatnak. Lorgar a széllel szemben ment, sisakos fejét lehajtva, ahogy hallgatta a lény pszi-beszédét. Ingethel, amennyire deformálódott arca engedte, igyekezett becsukni a szemét, hogy védje a széltől. Amerre siklott, hullámzó nyomokat hagyott maga mögött.

A nyomok, amiket hagytak, nem maradtak fenn sokáig, mivel a vihar hamar eltörölt minden bizonyítékot arról, hogy ott jártak.

„Valami, amit mondtál, van ilyen a colchisi Régi Szokások között.” Azon vallási szövegekből idézett szó szerint, melyek ő maga döntött meg a Császár-imádat nevében. „Azt mondják, hogy ’halálkor, a béklyóitól megszabadult lélek átlebeg a végtelenbe, hogy szomjas istenek ítélkezzenek felette’.”

Ingethel egy fulladozó, köhögő gargalizálást hallatott. Lorgarnak kellett egy pillanat, hogy felismerje a lény nevetését.

Ez a fajod élete során több millió hitnek volt a központi eszméje. Az Ősi Igazság az emberiség vérében van. Mindannyian el akarjátok érni. Mindannyian tudjátok, hogy vár valami a halál után. A híveket, a hűségeseket jóindulatúan ítélik majd meg és ők isteneik birodalmába kerülnek. A hűtlenek és hitetlenek pedig a Sosemszületettek prédájaként fognak sodródni az éterben. A hipertér minden szellem vége. Minden lélek végső állomása.

„Ez nem éppen az a Mennyország, amit a legtöbb emberi hit ígér.” Lorgar érezte ajkai görbülését.

Nem. De ugyanaz a pokol, amitől a fajod mindig is félt.

A primarcha ezzel nem tudott vitatkozni.

Szeretnéd látni ennek a világnak a romjait, Ingethel kanyargott, miközben mellette siklott.

„Ez egykor egy nagyszerű város volt.” Lorgar már látta az első összedőlt, több emberöltőnyi karmazsin homokkal betakart tornyokat a horizonton. Bármilyen tektonikus pusztítás is emésztette el a világot, a várost egy hatalmas kráterbe rántotta, szétszórva annak tornyait. Ami most a földből kiállt leginkább valami ősi bestia bordázatára hasonlított.

Ezek a romok sosem alkottak igazi várost. Ahogy a megtört-lelkűek menekültek az istennő születése elől, a túlélők óriási, élő csontból készült kupolás emelvényekbe szálltak. Útra keltek a csillagok felé egy végső exodusra fajtájuk utolsó maradványaival.

„Mestervilágok. Már láttam egyet.” Lorgar folytatta cammogását a szélben. „Fönséges volt a maga idegen, dermesztő módján.”

Ingethel csicsergő nevetése nem veszett el teljesen a szélben.

Sok szárnyát próbálgató mestervilág nem tudott elmenekülni Slaa Neth születésének sikolya elől. Sok közülük semmivé foszlott az űrben vagy visszazuhantak a halálukba, ezekre az elhagyatott bolygókra.

Lorgar lelassította lépteit és a démonra pillantott. „Egy mestervilág sírjához megyünk?”

Ingethel torz fogai mögül újabb recsegő nevetést hallatott. Azért vagy itt, hogy csodáknak légy tanúja, nem?

ÉS ÍGY elérkeztek egy halott városhoz, amely a végtelen űrből hullott vissza, hogy eltemesse magát a világ élettelen homokja alá.

Amerre csak a szem ellátott, mindenfelé vörössel bevont csont építmények. Egy összetört fogakkal teli száj bájával meredeztek ki a talajból. Lorgar és idegenvezetője a kráter peremén állva bámultak le egy idegen űrváros sírjára.

A primarcha egy ideig csendben állt a szelet és az azzal együtt járó páncéljának ütődő homokkő zörgését hallgatva. Amikor megszólalt, nem vette le tekintetét az alatta elterülő ősi megsemmisülésről.

„Hányan haltak itt meg?”

Ingethel felegyenesedett, lepillantva ocsmány szemeivel. Négy karját nagyívben széttárta, mintha magáénak tekintene mindent, ami előtte elterül.

Ez a Zu’lasa mestervilág volt. Kétszázezer lélek pusztult el Slaa Neth születésének pillanatában. Irányítás nélkül, az őrület zabolátlan tombolásával a saját magjában, a mestervilág lezuhant.

Lorgar érezte, hogy egy apró mosoly került az arcára. „Kétszázezer. Mennyi az egész elda birodalomban?”

Egy egész faj. Trilliók. Egy kvintrilliárd. Egy szeptillió. Minden egyes elda agyában megszületett egy istennő és kitört a hideg tér és meleg hús birodalmába.

A démon összehúzta magát, mind a négy karjával a kráter szélére támaszkodva. Érzékelem az érzelmeid, Lorgar. Öröm. Tisztelet. Félelem.

„Nem táplálok szeretetet a galaxis idegen fajai iránt”, vallotta meg a primarcha. „Az eldák képtelenek voltak megragadni a valóság mögött rejlő igazságot, nem érzek bánatot irántuk. Csupán szánalmat az iránt, hogy bármely lény tudatlanságban halhat meg.” Vett egy nagy levegőt, még mindig az elásott mestervilágot nézve. „Mennyi ilyennek nem sikerült elmenekülnie az istennő születése elől?”

Nagyon soknak. Még most is, néhány ott sodródik a hipertér hullámain – emlékek és idegen szellemek csendes otthonaként.

Lorgar, nem törődve a köpenyét szaggató széllel, elindult a kráter lejtőjén.

„Érzek valamit, Ingethel. Valamit ott lenn.”

Tudom.

„Tudod, mi az?”

A démon karmaival óvatosan megtörölte rongálódott szemeit. Talán egy kísértet. Az elda élet visszhangja, az utolsókat lélegezve, ha még lélegzik egyáltalán.

Lorgar előhúzta buzogányát, hüvelyk ujját közel tartva az aktiváló rúnához. A fegyver elkapta a fenti viharos fényeket és visszaverte azt lecsiszolt gerincéről.

„Közelebb megyek.”