Aurelian - 2. fejezet

Íme itt a folytatás!

KETTŐ

VÉR A TANÁCSKOZÁSON

AZ IDŐ mindent megváltoztat.

A fiú, aki sosem találta helyét apja birodalmában, nem ugyanaz a lélek volt, mint aki most elővette fegyverét. Lorgar már azelőtt mozgásba lendült, hogy akár a legélesebb érzékű fivére is felfogta volna, mi történik.

Fulgrimnek alig egy lélegzetvételnyi ideje volt, hogy ösztönösen a fegyveréért nyúljon, egy reménytelen próbálkozásként, hogy hárítsa a közelgő ütést.

Lorgar buzogányának becsapódása harangzúgás szerű hangot hallatott, amely az egész haditanácsszobán végigzengett. Fulgrim a hátsó falnak csapódott – mint egy porcelán baba összezúzott keramitban – és a földre rogyott.

Az arany primarcha tüzes tekintetét többi testvérére szegezte. „Az nem Fulgrim.”

A többiek már mozgásban voltak, elővéve saját fegyvereiket. A csupán lélekben jelenlévő fivérei dadogó hologramjai ott tükröződtek Lorgar a Trón elleni árulás emlékére karmazsinra festett páncélján.

„Vissza”, figyelmeztette azokat, akik még mindig felé közeledtek, „és halljátok szavaim. Az a nyomorult, az a valami nem a testvérünk.”

„Nyugalom, Lorgar.” Hórusz közelebb lépett, páncéljának illesztései halk morgást hallatva doromboltak. Régebben, a konfrontáció legcsekélyebb jele

is elég volt, hogy Lorgart eltérítsen bármilyen elhamarkodott tettől. Szinte soha nem volt egy rossz szava sem fivéreihez. S azokat az alkalmakat sem szerette, amikor ők megdorgálták valamely hibájáért. A szükségtelen konfliktust főbenjáró bűnnek tartotta.

Ahogy most álltak vele szemben, még Hórusz is csak ámult a változásokon, amelyek Isstvan óta bekövetkeztek. Az Igehordozók primarchája vörös kesztyűiben két kézre fogta buzogányát, összeszűkült szemei mögül kihívóan nézve testvéreire. Egy gyűlölettel átitatott költő hangjával szólt, „Vissza”, figyelmeztette őket másodjára is.

„Lorgar”, Hórusz halkabban szólt, meglágyítva hangját, hogy egyezzen fivére hangnemével. „Nyugalom, Lorgar. Nyugalom.”

„Te már tudtad.” Lorgar majdnem nevetett. „Látom a szemeidben, testvér. Mit tettél?”

Hórusz arcán egy törékeny mosoly jelent meg. Ennek véget kellett vetni, most. „Magnus”, mondta.

Vörös Magnus koronázott fejének hologramja megrázta a fejét. „A galaxis másik végében vagyok, Hórusz. Ne kérd, hogy tartsam vissza fivérünket. Tarts rendet a saját zászlóshajódon.”

Fulgrim nyögések közepette kezdett feltápászkodni a deszkázatról. A vér villámcsóvákat formázva folyt le az arcán ajkai széléről. Lorgar súlyos csizmáját a hason fekvő primarcha mellvértjére helyezte.

„Lent maradsz”, mondta anélkül, hogy Fulgrimre nézett volna.

Fulgrim fakó, nemtelen vonásai szórakozást színlelve eltorzultak. „Azt hiszed, hogy te-”

„Ha megszólalsz”, Lorgar az elesett primarchán tartotta csizmáját, „el foglak pusztítani.”

„Lorgar”, Hórusz most már morgott. „Őröltségeket beszélsz.”

„Csak azért mert én már láttam, mi az őrület.” Állta fivérei tekintetét, mindegyikükkel farkasszemet nézett. A leglágyszívűbbek szánalommal tekintettek rá. Nagy részük egyszerűen undorral. „Egyedül én tudom, hogy néz ki az igazság.” Ránehezedett csizmájára, megnyomva Fulgrim törött

bordáit, keramit szilánkokat szúrva a törött testbe. Fulgrim vért kezdett felköhögni. Lorgar nem törődött vele.

Hórusz egy drámai sóhajtás kíséretében fordult oda testvéreihez. A megbocsátás tisztán olvasható volt vonásaiból, mintha egy régi családi tréfát elevenítene fel a többiekkel.

„Elintézem. Most hagyjatok magunkra. Hamarosan újra összegyűlünk.”

A hologramok szinte azonnal eltűntek, kivéve Alphariust, aki még né-hány pillanatig Lorgart nézte. Vörös Magnus halványult el utoljára, kivetítése egy bólintás kíséretében oszlott szét, mint köd a szélben. Forrás nélküli hangja pillanatokig csüngött az üres levegőben. Itt megjelenni rengeteg akaraterőre van szükség, Hórusz. Ezt ne felejtsd el legközelebb.

„A Küklopsznak igaza van”, ellenkezett valaki, „a semmi miatt késlekedünk. Hadd mondjon a fanatikus, amit akar. Majd lefogjuk és kész. Egy háborút kell megterveznünk.”

Hórusz sóhajtott. „Menj, Angron. Majd visszahívlak a Hódítóról, amikor kész vagyunk.”

Az izgalom és szórakozás összecsapásai közepette, amely oly jól jellemezte beszélgetéseiket, Perturabo és Angron elhagyta a szobát; egyikük beszélt, a másik hallgatta. Ahogy a terem ismét zárva volt, Lorgar Hórusz tar fejének szegezte buzogányát.

„Szóval elküldöd őket, hogy egy olyan titkot védj, amit nem szabadna megtartani. Szerinted nem fognak gyanakodni? Ha azt hiszed, engedni fogom, hogy kifőzz egy történetet a zavarodottságomról, hogy az segítse a megtévesztést, rossz úton jársz.”

Hórusz nem harapott rá a csalira. „Ez meggondolatlan volt, Lorgar. Magyarázd meg, amit tettél.”

„Én látom az igazságot, Hórusz.” Megkockáztatott egy pillantást, arra az akármire, ami a fivére bőrét és páncélját viselte. „A lelke üreges. Valami befészkelte magát a testébe, mintha tojásokat tettek volna egy gazdatest-be.” Lorgar ismét felemelte tekintetét. „Magnus is érezte volna, ha nem kellett volna ilyen nagy távolságba küldeni a kivetítődését. Ez nem Fulgrim.”

Hórusz kiengedte a levegőt. „Nem,” vallotta be, „nem az.”

„Tudom, mi ez.” Lorgar Fulgrim halántékához érintette buzogányának tüskés végét. „Amit nem értek, hogy ez hogyan történt. Hogy engedhetted, hogy ez bekövetkezzen?”

„Annyira más ez, mint a te Gal Vorbakod?”, vágott vissza a Hadmester.

Lorgar arannyal tetovált vonásaira, amelyek kegyetlenül hasonlítottak apjukéra, türelmes együttérzés ült ki. „Nem tudod, miről beszélsz, Hórusz. Az egyik Sosemszületett, bábként irányítja saját fivérünk lelketlen testét? Itt nincs egyensúlyban az emberi és isteni oldal. Nincs szó két lélek harmóniában történő méltóságteljes összehangolódásáról. Ez megszentségtelenítés, istenkáromlás, nem felemelkedés.”

Hórusz mosolygott. Lorgart mindig forrongásra lehetett késztetni ilyen színjátékkal. „Vedd úgy, hogy ez egy újabb kellemetlen igazság. Nem én rendeztem meg Fulgrim halálát. Én csak próbálom enyhíteni a következményeit.”

Lorgar lassan eresztette ki a levegőt. „Szóval halott. Egy másik értelem van a testében. Mindössze ez a héj maradt Fulgrimból?”

Hórusz válaszát egy ideges morgás előzte meg. „Miért fontos ez neked? Sosem álltatok közel egymáshoz.”

„Azért fontos, mert ez a természetes rend kiforgatása, te bolond.” Lorgar szavai összezárt, tökéletes fogai mögül jöttek. „Hol van a harmónia ebben az egyesülésben? Egy élő lelket elpusztítottak halandó testéért, hogy egy kapzsi, meg sem született, nyomorult féreg költözzön bele. Jártam a Hipertérben, Hórusz. Álltam azon a helyen, ahol az istenek és halandók találkoznak. Ez gyengeség és romlottság – annak a kiforgatása, amit az istenek akarnak nekünk. Ők szövetségeseket és követőket akarnak, nem lelketlen tokokat, amikben démonok laknak.”

Hórusz nem mondott semmit. Még Lorgar sértésére sem reagált, bár ajkai legörbültek.

Lorgar az elesett primarchára eresztette tekintetét. Fulgrim, bármi is volt benne, visszabámult. A szemei körüli fakó bőrt vér pettyezte.

Szállj le rólam, a hang halványan siklott végig Lorgar elméjén. Nem Fulgrim hangja volt. Még csak nem is hasonlított.

+ Maradj csendben + lökte vissza az elméjével, elég erőt fejtve ki ahhoz, hogy Fulgrim beleremegjen.

Lorgar…, a lény hangja gyengébb, érdesebb volt. Mint egy reszkető fuvallat. Ismered a fajtám. Testvérek vagyunk, te meg én.

Az Igehordozók primarchája eltávolodott. A gúny tisztán ült ki arcára. A lény halk hangjának kétségbeesésétől felállt a hátán a szőr.

„Ez hogy történt?”, kérdezte Hóruszt.

A Hadmester nézte, ahogy Fulgrim feláll. Lorgar nem – a padlóra köpött és az asztalra lökte buzogányát, amely villámszerű repedéseket vágott annak felszínébe.

Állva, Fulgrim egy elegáns, leginkább egy fűzfára hasonlító figura volt – még kontúrozott páncéljában is karcsúnak tűnt. Lorgar jelét sem látta annak a kecsességnek, mikor megfordult: csak testvére beteges, fénytelen szempárját látta és egy idegen értelem sugárzását a testében.

Fulgrim valaki más mosolyát görbítette szájára.

„Lorgar”, mondta, Fulgrim különösen gyengéd hangján szólalva meg.

+ Meg fogom tudni az igazi neved és visszaűzlek a Hipertérbe. A hullámai között talán újra megtanulod, mi az a mérséklet. +

Visszafogta magát, mikor beerőltette beszédét a másik fél elméjébe, de mégis elég durvára sikeredett ahhoz, hogy a másik vért prüszköljön ajkaira.

Lorgar, én…

+ Bemocskoltad a testet, amit használsz. Semmi több. Ez nem Káosz és az emberiség szent egysége. Megsérted az istenek Ősi Igazságának tisztaságát. +

Fulgrim visszaesett a falnak. Szemei véreztek.

„Lorgar”, Hórusz karom nélküli kezét fivére vállára helyezte. „Megölöd őt.”

„Ez nem ’ő’, ez egy az. És ha meg akarnám ölni, már rég elpusztítottam volna.” Lorgar szúrós tekintete Hórusz vállán lévő kezére esett, amely visszafogta őt.

+ Vedd el a kezed, Hórusz. +, küldte.

Hórusz engedelmeskedett, bár megpróbált ellenállni.

A Hadmester ujjai megborzongtak, ahogy visszahúzta őket, szürke szemeiben pedig ott lobogott a kendőzetlen feszültség.

„Megváltoztál”, mondta, „mióta megvívtál Coraxal.”

Lorgar összeszedte buzogányát és vállvértjére támasztotta a hatalmas fegyvert. „Azon az estén minden megváltozott. Visszatérek a hajómra, testvér. Gondolkodnom kell ezen…ezen a tisztátalanságon.”