A FEKETE HAJÓK tevékenységének és feladatainak teljes körét csupán egy kiválasztott
kisebbség ismerte a Csendes Apácarend felső vezetésében, Terra Tanácsának
lordjai és maga a Császár. Alapvető működési elvük azonban széles körben
elismert volt. A galaxisban szerte kószáló Fekete Hajók pontos számát és
elhelyezkedését szándékosan övezi rejtély; mindössze annyi volt bizonyos, hogy
egy előre meghatározott tizedszedési időben a Birodalom világainak egén
megjelennek, készen rá, hogy befogadják rakományukat. A hajók azonban nem
vagyontárgyak és ingóságok formájában szedték a sarcot. Amennyire az Aeria Gloris és testvérhajói hadihajók voltak,
annyira szolgáltak menedék-bárkaként is, ahova a pszi képességekkel fertőzött
egyéneket temették. A Császár fénye alatt lévő minden világnak kötelessége
volt, hogy átadja a lakosai közül azokat, akik - lappangó vagy sem –
fogékonyságot mutattak pszi képességek iránt. És akiket nem adtak át szabadon
vagy kicsúsztak a hálóból, rájuk űzött vadként tekintettek a Fekete Hajók és az
Apácarend. A börtönfedélzetek sötét kamráiban az elfogott pszi-ket
letesztelték. Sokan közülük nem viselték jól ezt a Figyelők és a Ítélethozók
szigorú tekintetétől kísért eljárást és elpusztultak. Másokat, akiket
túlságosan megviselt saját eltorzult pszichéjük, vagy akik túl veszélyesek
voltak, hogy életben hagyják őket, csendben kiiktattak, és hamvaikat
csillagokba lőtték.
Azok, akik elég erősek voltak ahhoz, hogy mindezt túléljenek és elég
rugalmasak ahhoz, hogy alávessék magukat a Birodalom akaratának, a szerencsés
kisebbségbe tartoztak. Rájuk még több nehéz teszt várt a magán Terrán lévő
Látás Városában, amely a Divisio Astra Telepathica központja volt. Ott
megteszik első lépéseiket a lélek-kötés rituáléja felé, aminek végeredményeként
az asztropata kórus tagjai lesznek.
A vadászattal és felügyelettel járó kötelesség olyan feladatokkal járt,
amelyeket egy hétköznapi ember nem is remélhette, hogy el tud végezni. Valóban,
már annak a puszta gondolata is, hogy egy Fekete Hajón egyszerű birodalmi
katonák, vagy akár a nagy űrgárdisták szolgáljanak, biztos pusztuláshoz
vezetne. Egyes pszi-k olyan hatalommal rendelkeztek, hogy egy ember érzékeit
úgy torzították vagy alakították át, ahogy ők akarták. Nem volt rendkívüli,
hogy egy pszi-boszorkány a legrosszabbik fajtából a puszta akaratával tudott
elködösíteni elméket, vagy másokra kényszeríteni az akaratát. Egy egyszerű
embert rá lehet venni, hogy nyisson ki egy cellát és ne gondolja, hogy bármi
rosszat is tett, miközben szabadjára engedett egy szörnyet. Az agyatlan
szolgarobotokra nem lehetett ily komplex feladatokat bízni. Csakis az
Apácarend, akik a Csend ajándékával rendelkeztek, birtokában volt olyan erő,
hogy a boszorkányokat ellenőrizni tudja. Ezt a Császár iránti hűségük tette
lehetővé. Ezt dobogó szívük és az ereikben folyó vér tette lehetővé. E
kötelességüket saját némasági fogadalmuk pecsételte meg.
Mert a Csend Nővérei méreg voltak a boszorkányok számára. Az emberi gének
véletlen mutációja, egymillióból egy, talán létrehoz egy pszit; de néhány milliárdból csupán egy rejtheti magában
a Pária gént, az Érinthetetlent. Létezésüket az evolúció hideg logikájának
köszönhetik. Ha létezett a pszi korlátok nélküli elméje, az egyensúly
megkívánta, hogy legyenek a genetikai spektrum másik végén is egyedek. Akiknek
elméje a tökéletes ellentéte a hipertér által megérintettekének. Akiknek puszta
jelenléte elég volt, hogy semlegesítsék a tomboló pszi-tüzet. Minden Nővér egy
Érinthetetlen volt, „pszi-hiány”, örökre védve az általuk vadászott
boszorkányok mágiájától. Immunisak a pszichére irányuló támadásokkal szemben, az
aurájuk önmagában elég ahhoz, hogy megzavarja és kimerítse áldozatukat. Nem
akadt náluk jobb harcos, hogy ellássa ezt a nagyszerű feladatot.
A nap végén azonban ők sem bizonyultak emberfelettinek. Keményen
kiképezték őket, hogy a Császár hadseregének legjobbjai oldalán harcoljanak.
Biztosan. Mindenki tisztelte őket. Tagadhatatlan. Mégis, csupán emberek. Őket is
gyötörték az emberi kétségek és félelmek.
