Aurelian - 9. fejezet

KILENC

AZ ELOLDOZOTT

A HANG A VIHAR ígéretével jött. Lorgar pont akkor emelte fel a fejét, amikor az égbolt elsötétült.

A vízköpő forma sötétbe borította a felhővel takart mennyeket, szélt lökve lefele verdeső szárnyaival. Egy minden bájt nélkülöző spirálban ereszkedett alá. Annak ellenére, hogy szemlencséi kiszűrték a hipertér kellemetlen ragyogását, nem látta tisztán a lény alakját.

Hatalmas porfelhő kíséretében, száz méterre tőle csapódott a talajba. Lorgar lába alatt remegett a talaj; a páncélja térdhajlataiban lévő stabilizátorok kattogása és dörmögése intenzívebb lett, hogy kompenzálják a rengést.

Először a szárnyak emelkedtek ki. Hatalmas, fekete, állatias szárnyak. A csontok és izmok közötti hártya akár a használt bőr, lüktető erekkel áthálózva. Sebhelyes szőrme borította testének nagy részét, míg csomózott izomzatának többi részét roppant bronz páncélzat fedte. Szarvakkal ékesített fejét nehezen lehetett körbeírni. Lorgar nem látott benne mást, csupán Régi Terra legnagyobb ördög-szellemét, a Seytant, ahogy a régi tekercseken ábrázolják. Nem csak magasabb volt, mint bármely halandó, úgy tornyosult föléjük, mint egy kolosszus. Ökleiben, amelyek egyenként akkorák voltak, mint egy Légiós, két fegyvert tartott: az első, egy maró ostor, amely saját ritmusára csapkodott, hosszú nyomokat hagyva a homokban; a második pedig, egy óriási vert bronz balta, amelynek felszínét mélyen vésett rúnaírás díszítette.

Kimászott az általa létrehozott kráterből. Páncélozott patáinak minden dobbanásába beleremegett a bolygó felszíne.

Lorgar célzó rendszere és a retinakijelzőjén végigfutó biológiai adatok semmilyen hasznos információval nem szolgáltak. Egyik pillanatban egy olyan rúnaírásban közölték az adatokat, amit a primarcha sosem tanult, a másikban azt jelezték, hogy nincs is ott semmi.

Amikor megszólalt, hangja egy levegő nélküli kilélegzés volt, vox-rácsának legalacsonyabb frekvenciáján recsegve.

„Istenemre, az meg micsoda…”

Bár Ingethel arrébb kúszott, amíg Lorgar elmélyedve a helyén maradt, hallotta hangját. Ahogy összegörnyedve feküdt, és fejének minden nyílásából váladék szivárgott, a démon pszi üzenete csupán egy gyenge löket volt.

A Koponyák Trónjának Őrzője. A Halálhozó. A Vérszomjazók Ura. Kharnath Első Gyermeke. A Háború Avatárjának Megtestesülése. A halandók világában úgy fogják majd ismerni, mint Ann’ggrath, az Eloldozott.

Ez a Vér Isten mélyen tisztelt bajnoka, Lorgar. Azért jött, hogy megöljön.

Kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de a lény üvöltése okozta lélegzetvihar elnyomott minden hangot. A sikoly elég hangos volt ahhoz, hogy a primarcha hangérzékelői és retina kijelzői teljesen megbolonduljanak. Lorgar letépte a sisakját, inkább lélegezve be a ritka levegőt, mint hogy vakon és süketen kelljen harcolnia. Tüdeje azonnal reagált, mindkét fele összeszorult, öklömnyire ugrott össze. A gránit szürke sisak csizmája mellett esett a homokba. A félelem nem markolta szívét, ahogy egy halandóét szorítaná. Ő csak a kudarctól félt. Dacos bosszúság uralkodott el rajta, amiatt hogy az istenek így kívánják próbára tenni. Azok után, amin átment. Az után, hogy ő volt az egyetlen lélek, aki az igazságot kereste.

Most meg ez.

Lorgar magasra emelte buzogányát és nyelében aktiválta a generátort. Egy hullámzó energia mező kelt életre a fegyver hegyes feje körül, sistergő szikrákat szórva a levegőbe. Gerince mentén szikrák cikáztak ide-oda, mint holmi halogén eső.

A démon lépésről-lépésre közelebb dörgött.

Ez sosem volt a Nagy Terv része. Te nem vagy olyan párbajozó, mint az Oroszlán. És nem is tudsz úgy bunyózni, mint Russ, nem is verekszel úgy, mint Angron, és a Kánnal sem vagy egyenértékű harcos. Nem vagy Dornhoz hasonló katona, vagy Curze-hoz hasonló gyilkos.

„Csend legyen, Ingethel.”

Karnath megszegte az egyezséget. Karnath megszegte az egyezséget. Karnath megszegt-.

„Azt mondtam, hogy csend legyen, te lény.”

A szárnyas démon ismét felüvöltött. Fogazott szája szélesre tárva, feszes torkában az erek pedig vastagabbak voltak, mint egy férfi combja. Még úgy is, hogy ellentartott a szélviharnak, Lorgar több métert csúszott hátra a fövenyen. A primarcha elnyomott néhány colchisi szitokszót és amint a bűzös szél elhalt, egy saját üvöltő kiáltással válaszolt.

Mielőtt a józanész átvehette volna végtagjai felett az irányítást, csizmája alatt porrá zúzva a homokot, buzogányát két kézzel tartva a feje felett, rohamra indult.

AZ ELSŐ ÜTÉS egy égből lezuhanó harci gép becsapódásának erejével hatott, és hasonló volt maga az ütközés is. Az éles penge összecsapott az arany buzogánnyal, a két fegyver hatalmas dörrenés kíséretében akaszkodott össze. Lorgar páncéljának izomutánzó könyök szervói szikraeső kíséretében zárták rövidre magukat a hatalmas terhelés alatt. De sikerült neki. Blokkolta az első csapást. A bestia jelenlétének gonosz megtorlásaként, buzogánya elektromos mezőjének apró villámnyelvei csókolgatták a balta élét. Egy üvöltéssel, ami egy vad világ ragadozójának is a becsületére vált volna, a primarcha egy felfelé irányuló lökéssel elhajította magától a vérszomjazó baltáját, majd hagyta, hogy csatakalapácsa lezuhanjon és becsapódjon a lény térdébe.

A kapcsolódás pillanatában, gyorsabban, minthogy egy halandó felfoghatta volna, a fegyver energia mezője az igénybevétel elleni tiltakozásként egy energia löket kíséretében robbant szét. Valami a démon lábában egy zuhanó farönkhöz hasonló hangot hallatva elpattant.

Első vér. Lorgar már elkezdett hátrafele mászni, a remegő homokban bukdácsolva, amikor az ostor megtalálta a torkát. A tüskés tekercsek harapva szorították fogásukat, teljesen lehetetlenné téve a már így is nehézkes légzést.

A pániktól eltorzult érzékein keresztül látta, ahogy a lény fél térdre ereszkedett. Hátrahajló bikalábai behajlítva, mint aki behódolt. A primarcha első csapása majdnem megnyomorította. Ha képes lett volna levegőt venni, túlfűtöttségében üvöltött volna. Ehelyett térdre rogyott és a nyakát és vállát övező kígyószerű fegyvert próbálta megragadni. Egyik karja a testéhez volt szorítva az ostor ölelésében. A másik megragadott és húzott, morgó páncél-szervók hangzavarában rángatva le a korbácsot. Egy múló, vörös ködben úszó pillanatra eszébe jutott egy kép apja palotájában: egy helyreállított olajfestmény egy óceáni hajósról – abból a korból, amikor Terrának még hatalmas óceánjai voltak – egy kraken tengeri szörny csápjainak fogságában.

Lorgar hallotta a vérszomjazó szárnyainak zörgését és az újabb széllökést, ahogy ismét verdesni kezdtek. A pánik egy újabb savas sugara fúródott a gondolataiba: a démon fel akart szállni, őt is magával rántva az égbe.

Belegurult a korbácsba, hogy még inkább a foglyává váljon, hátha sikerül kiszabadítania buzogányát testéhez szorított kezéből. A bőrszerű ostor ölelése, ellenállás híján, szorosabbá vált torka körül. Ahogy a démon egyre közelebb vonszolta magához, Lorgar maradék erejét is felhasználta és egy el-fojtott üvöltés kíséretében egyik kezével elhajította a buzogányt.

Egy véres csonttörés kíséretében csapódott a vérszomjazó arcának; elfojtotta a győzelmi kiáltást, amely kitörni készült a bestia tüdejéből. Elszíneződött zománceső formájában fogak csörömpöltek a primarcha páncélján. Az egyik lefele zuhanó cseppkőként megvágta az arcát. Ha tudott volna lélegez-ni, most nevetett volna, de neki épp elég volt kiszabadítania magát az ernyedt ostorból.

Lorgar első három lépése buzogányához vezetett. Zsibbadt ujjaival megmarkolta a nyelét és visszahúzta a szorításába. Ahogy megfordult pont telibe kapta egy adag vér és köpet a démon törött szájából. Csípte a bőrét, még akkor is, amikor már letörölte. A maradék lassan, sziszegve ette bele magát páncéljába.

„Legyen ennek vége”, összeszorította fogait, nem is sejtve, hogy arckifejezése mennyire tükrözi a démonét. Csodák csodájára, törött állkapoccsal és zúzott fogsorral is képes volt válaszolni. Hangja pont a felettük összecsapó viharfelhők közül jött.

„A testben lévő minden erő. És a keserű cirógatás. És a vér íze nyelvemen.”

Ismerte azokat a szavakat. Jól ismerte őket.

Talán a bestia elterelésnek szánta. Talán egyenesen egy isten gúnyos szavai jönnek ki a száján. Akárhogy is, Lorgar a következő csapást nevetve üdvözölte. A vérszomjazó fejszéje összeütközött lendülő buzogányával. Az egyik fegyver olyan könnyedén tört darabokra, mint a démon fogai. Kísérte-ties fehér lánggal pislákoló fémhulladék izzott a levegőben, majd lehullott a homokba.

Lorgar fegyverét magasan a feje felett tartva nyomult előre. „Otthonom szent tekercseiből idézel nekem? Még ez a pillanat is egy lecke kellene, hogy legyen? Még ez is?”

A démon szárnyai teljes szélességükben kitárulkoztak, eltakarva az egész horizontot. A bemutató romlott hús fűszeres bűzét árasztotta frissen a széttárt szárnyakból. Még nem végzett. Távolról sem. Ilyen karmokkal nem volt szüksége baltára. Ilyen roppant szárnyakkal járnia sem kellett.

De már vérzett, és Lorgar aggodalmát már régen elfújta a szél. Nem félt ettől a valamitől. Minden törött agyar a győzelmet jelezte előre, csakúgy, mint minden olvadt bronz vércsepp, ami ínyéből fakadt, vagy szétzúzott térdének minden nyekergése.

„Nem fogok itt meghalni”, ígérte a démonnak a primarcha.

A vérszomjazó válaszul ismét felüvöltött. A lökés ezúttal fellökte a primarchát, aki hátrabukfencezett a köves talajon. Tompa pattanások hallatszottak páncélja alól; csorba fájdalomsugarak szurkálták mellkasát. Még a rost-kábel bélés sem volt elegendő a csonttörés megakadályozásához. Útját

egy kiálló szikla állította meg. Ahogy talpra állt, meglátta Ingethelt – hernyó-szerű formája összetekeredve gubbasztott a homokban.

A törött bordák elvették hangjának erejét, mely így csak zihálás volt. „Segíts, te gerinctelen ribanc!”

Ingethel arrébb kúszott, rémült kattogó nevetés kíséretében, vastag, oldalazó nyomokat hagyva a vörös porban.

„Te halsz meg legközelebb”, mondta távolodó hátának. Ez is egy ígéret volt.

De Ingethel várhatott. Hüvelyk ujjával benyomva a kioldót, buzogánya ismét életre kelt. Pont időben ahhoz, hogy ismét egy hatalmas árnyék vetüljön rá.

Hangrobbanások hasították a levegőt az ostor minden csapásánál. Maró becsapódásai szakadékokat vájtak a homokba. Kanyonokat, amiket Lorgar forogva került ki, miközben pedig kétségbeesetten igyekezett kitérni minden csapás elől. Minden lélegzet felerősítette a törött csontjai által okozott fájdalmat. Minden belélegzés küzdelem volt ebben a ritka légkörben.

Egy újabb hasadék tátongott az oldalánál, miközben kígyózó mozdulatokkal igyekezte kerülni a korbács érintését. Az egy mennydörgés kíséretében hasította ketté a talajt, ami ismét kibillentette őt az egyensúlyából, túl azon a ponton, amit páncéljának szervói ellensúlyozni tudtak volna. A démon hatalmas marka - már baltája nélkül - kinyúlt, hogy megfogja a fekvő primarchát. Lorgar ösztönösen reagált. Felemelte kezét, hogy az találkozzon a felé irányulóval, nem is törődve azzal, hogy szemeiben ott ég a pszi tűz. Az óriási vörös ököl beleütközött a pszi falba, az ujjak úgy ropogtak, mint az ömlesztett sóder.

Lorgar lecsapott. A buzogány dalolta háborgó énekét, majd nekiütközött az összezárt karmoknak, porrá zúzva a hús alatti fekete vas-csontokat. Vér fröccsent a fölnyitott bőr alól, olvadt bronzot spriccelve a primarcha kesztyűjére és mellvértjére.

Az ostor egy kígyó marásához és gonoszságához hasonlóan csapott vissza. Körbekígyózta karját és buzogányát, horgas végei kíméletlenül haraptak. Lorgar megingott, páncélhajlatai felsírtak a hirtelen, durva mozdulattól, ahogy a sérült démon egyre közelebb húzta magához. Lehelete savas robbanásként érte őt, bár a démon most nem üvöltött. Felhagyott az ilyen bemutatókkal; ahogy Lorgar hátrahajolt, csizmáival a homokot kaparva, egyértelműen látta a bestia szándékát. Állkapcsai már elkezdtek szétnyílni, törött fogakat kínálva fel fegyverként, a kudarcot vallott fejsze és ostor helyett.

A múltban többször is elképzelte, hogyan fog meghalni – többször, mint amit elismert. Eltűnődött, hogy vajon egy űrcsata szívtelen hidegében éri, vagy egy hátába szúrt tőr melege küldi át a túlvilágra. Magasztalt halhatatlanságuk, a létrejöttüktől a csontjaikba táplált sebezhetetlenség ellenére, egy primarcha is csak hús és vér volt. Azokban a pillanatokban, amikor Lorgar a halandóságról merengett, Angron egyik szellemes horkantása jutott eszébe: ha valami vérzett, azt meg lehetett ölni.

Minden vérzik, Lorgar. Fivérének szavai még mindig oly igaznak csengtek, évekkel azután, hogy kimondták őket. A tankok üzemanyagot és hűtővizet véreztek. Az idegenek vért és nyálkát. Angron még sosem ált úgy a csatatéren, hogy ne tudta volna alkalmazni e védjegyének számító, megkínzott logikát a harcban.

Lorgar ellentartott a húzásnak, amivel nem ért el mást, minthogy a kígyószerű korbács szorítása szorosabb lett. A démon ügyetlen, széttört keze a törzse felé nyúlt, a primarcha rúgása pedig a hüvelyk ujját találta el, még jobban megcsonkítva azt.

Egy üvöltés kíséretében felemelte a földről. Egy átkozódásnyi idővel később, a bestia állkapcsa szabad karján zárult össze. Törött metszőfogak hatoltak át a keramiton. A lény vérző ínyéből olvadt bronz csöpögött.

Nem volt hozzászokva a fájdalomhoz – legalábbis nem a fizikai kínhoz. A karját szorító nyomás semmi eddig általa tapasztalthoz nem volt hasonlítható. A keramit széthasadt, lezárt páncéljának sértetlenségét veszélyeztetve. Valami a könyökénél kattant, majd roppant egyet, végül teljesen elpattant. Karja végén az ököl elernyedt, ujjai ellazultak, nem engedelmeskedve többé elméje ösztönzésének.

Egy dühkitöréssel, amit Angron testvére is megirigyelt volna, a primarcha egy utolsó üvöltéssel kiszabadította buzogányát. A fegyver feje a démon halántékának csapódott, szétzúzódó csontok hangzavarától kísérve ripityára törve annak arcát, egyik szemgödrét és állkapcsát. A szorítás azonnal enyhült, és a primarcha lehullott a homokba.

Durván ért földet, még jobban megrongálva sérült karját. Energia buzogányát azonban nem engedte el. A bestia toporzékoló patái közt elgurulva, Lorgar lecsapott a lény másik lábára. Pont a valami térdkalácsát találta el. Ezúttal a szétzúzódó csontok reccsenése elég volt, hogy saját fájdalmán ke-resztül is, de megránduljon az arca.

A vérszomjazó egy vonítást hallatva hullt megnyomorítva a földre. Az immár haszontalan lábai mögötte nyúltak el. Mielőtt szárnyai akár kettőt verhettek volna, Lorgar átugrott a háta felett és csizmáit szorosan rátapasztotta a bőrszerű húsra. Majd a bestia hegyszerű gerincére mért egyetlen ütést. Egy újabb erőteljes reccsenés jelezte, hogy a démon gerince végleg feladta. Egyik szárnya abbahagyta alantas csapkodását, puffanva a homokba zuhant, ahol görcsöktől rángatva feküdt.

A primarcha arrébb csapta a hátranyúló bunkósbot kezeket, és használhatatlanná roncsolta szét az ujjakat. Csak ezután indult meg előre, hogy ismét szemtől szemben álljon vele és belenézzen lázas, véres szemeibe. A szájából folyó vér már kezdett megalvadni a homokban, odaragasztva állkapcsát a földhöz.

Ajkain komisz mosoly ült. „Mi a tanulság?” kérdezte a lényt.

Az feléje szusszantott egyet, amely a szemeiben ülő dühödt értelemtől eltekintve, akár bután állatias is lehetett volna. Még nyomorékon és megtörve is próbált előrekúszni, mintha a primarcha puszta létezése is valamilyen sértés lenne.

„Az összpontosítás nélküli düh nem is fegyver.” Lorgar magasba emelte buzogányát. „Vidd ezt a leckét vissza a Vér Istennek.”

Pörölye másodjára hullott alá, levágva egy isten esszenciájának megtestesülését.

Aurelian - 8. fejezet

NEGYEDIK RÉSZ

A PANTEON

KIVÁLASZTOTTJA

NYOLC

KÉRDÉSEK

KINYÍLÓ SZEMEI ELŐTT egy ismerős horizont tárult fel, bugyogva lázadva fel a természet erői ellen. Alkonyat uralkodott ezen a világon, ami biztosan Shanriatha volt. Most mégis tudott lélegezni. És a hőmérséklet bár hideg volt, messze nem halálos.

Lorgar lassan felállt a homokból. A papirusztekercsek eltűntek páncéljáról, elégtek Magnus mágikus elutasításának hatására. A tüdejében érzett nyomás nem jelentett sok jót. Érezte, hogy torkában és mellkasában az izmok bizonytalan görcsökben húzódnak össze.

Nincs elég oxigén a levegőben. Csak ennyi. Az övéhez mágnesesen hozzákötött sisakjáért nyúlt és újra lezárta a páncélját. A belső levegőkészletből való első szippantás meglepően nyugtató hatással volt. Belélegezte páncélja megszentelt olajainak füstjét.

Csak ezután vette észre Ingethelt. A démon összekuporodva feküdt a földön, mint egy magzati pózban lévő lidércnyomás, vastagon bevonva nyálkával. Nedves bőre vörös homoktól volt csomós.

Finoman megrúgta csizmája orrával. Ingethel átfordult, állati vonásait az ég felé emelve. Egyik szeme sem tudott lezárulni, de mindkettő megpróbált. Kivágódtak és az állkapcsa megrepedt, ahogy felhúzta magát a homokból.

Abban a pillanatban, hogy a démon felegyenesedett, a vér sistergő folyamként folyt ki a száján. Dolgok vonaglottak a bűzölgő tócsában, befészkelve magukat a homokba, ahogy kapcsolatba kerültek a levegővel. Lorgar nem vágyott rá, hogy közelebbről is megvizsgálja őket.

„Démon”, mondta.

Nem sokára. Hamarosan. Ez a test el fog rohadni. Újra kell majd inkarnálódnom. Csontjai recsegtek és ropogtak, ahogy hajlott testtartásba emelkedett. Sokba került nekem, hogy kihozzalak Magnus tornyából.

„A fivérem nem akart velem beszélni.”

Testvéred a Dolgok Változtatójának eszköze. Még mindig ilyen vak vagy, Lorgar? Magnus egy lény, aki nincs tisztában saját tudatlanságával. Minden sarkon manipulálják, mégis azt hiszi, hogy ő a manipulátor. Az istenek sokféleképp dolgoznak. Az emberiség vezetői közül néhányat ambíció és dominancia ígéretével kell idecsalni, míg másokat addig kell manipulálni, míg nem állnak készen, hogy tanúi legyenek az igazságnak.

A primarcha összeszorított fogakon keresztül szólalt meg. „És én?”

Te a panteon kiválasztottja vagy. Egyedül te jöttél a Káoszhoz idealizmusból, a faj jobbá tételének céljából. Ebben, ahogy minden másban, önzetlen vagy.

Lorgar megfordult és sétálni kezdett. Az irány nem számított, mivel a sivatag jellegtelen pusztaság volt amerre csak a szem ellátott.

Önzetlen. Magnus egyszer ugyanezzel vádolta, úgy tüntetve fel, mintha egy súlyos hiányosság lenne. Most pedig a démon mézédes szavakkal mondta, legnagyobb erényeként említve.

Nem számított. Immunis volt a hiúságra, nem hagyja, hogy selymes szavakkal csalják horogra. Az igazság elég volt, szörnyűsége ellenére is.

„Túlélem ezt a keresztes hadjáratot?”, kérdezte hangosan.

Ingethel a primarcha csizmájának nyomai mentén vonszolta magát, lassú légzése fűrészelve járt ki-be nehéz tüdejéből.

A Birodalmi Nagy Hadjárat számodra már véget ért. Már csak az maradt, hogy eljátszd a végzet által felkínált szerepet.

„Nem. Nem apám hadjáratát, az igazi hadjáratot, ami még csak most jön.”

Ah. Félted az életedet, ha szembeszállsz a Földi Császárral?

Lorgar tovább sétált, kíméletlenül vánszorgott a homokdűnéken keresztül.

„Magnus látomása azt mondta, szenvedtem az ő korszakában. Valamikor a következő öt évtizedben, küzdenem kell a túlélésért. Ez egy érv amellett, hogy elképzelhető, hogy meghalok. Ha te megnézted a lehetséges jövők útjait, tudnod kell, mi a legvalószínűbb kimenetel.”

Ha egyszer az árulás kitör galaxis szerte, számtalan pillanat van, ahol összefuthatsz a haláloddal. Néhány valószínűbb, mint a többi.

Lorgar megállt egy dűne tetején, hogy végignézzen a még mindig végtelen sivatagon. „Mondd el, hogyan halok meg.” Ránézett a démonra, rajta tartva gyengéd tekintetét. „Te tudod. Hallom a hangodban. Tehát mondd el!”

Egy lény sem ismerheti teljes mértékben saját megírt jövőjét. Egyes döntéseid a biztos halálba visznek. Egy Shrike nevű bolygón, ha közbeavatkozol egy Vörös Magnus és egy általad Russ-nak nevezett testvér vitájába, egyértelműen ott van annak a lehetősége, hogy levágnak viadaluk közben.

„És?”

Ha valaha is fegyvert rántasz Corax fivéred ellen egy harcban, amit nem nyerhetsz meg, bizonyosan meghalsz.

Lorgar nevetett az egész őrült valószínűtlenségén. „Nem ajánlhatsz nekem választásokat, amiket még évekig nem kell megtennem.”

A démon nyálat fröcsögött, ahogy felmordult. Akkor ne kérdezősködj a jövőről, bolond.

Lorgar erre nem tudott válaszolni, de a démon hangnemét meglepőnek találta. „Hol vagyunk?”, mondta végre. „Megint Shanriatha?”

Igen. Shanriatha. A múltban, a jelenben, vagy egy lehetséges jövőben, nem tudom megmondani.

„De a levegő nem olyan hideg itt, mint az űrben.”

A hipertér, idővel, mindent megváltoztat. Ingethel szünetet tartott, mintha összegörnyedne. Lorgar. Tisztában kell lenned az előtted álló feladattal. Már nem maradhatok sokáig ebben a testben, úgyhogy hallgass meg. A Császár Nagy Hadjárata során, sok világra fogsz eljutni. Azok, amelyeken idegen fajok laknak, használhatatlanok a számodra. A következő néhány évtizedben hagyd, hadd tisztítsák meg őket primarcha testvéreid. A te kötelességed sokkal komolyabb.

Keresd az emberi életben gazdag világokat. Keresd azokat, amelyek lakossága besorozható hadseregeidbe, és minél kisebb mértékben tér el a tiszta emberi fajtól. Légiód százezer főt számlál most. A következő öt évtized leforgása alatt, minden évben ezer harcost kell ehhez hozzáadj. Miden elesett Légiós után, a helyét kettő Igehordozóval töltöd fel.

Megrázta a fejét, még mindig a dűnék tengerét bámulva. „Miért hoztál vissza ide? Ebben milyen lecke van?”

Semmilyen. Nyers erővel rángattalak ki Magnus szobájából, nem csellel. Nem állt szándékomban újra megmutatni neked ezt a világot. Más húzott ide téged. Valami nagyon erős.

Lorgar érezte, hogy megborzong a lény hanghordozásán. „Magyarázd meg.”

Még véres embertelen arcán is látszott, hogy Ingethel használhatatlan szemei tágra nyíltak valami, a félelemhez igen közel álló érzés hatására.

Ugye te sem gondoltad, hogy a panteon kiválasztottja elhagyhatja az istenek birodalmát a nélkül, hogy átmenne a próbatételeiken? Úgy döntöttek, hogy az istenek küldenek egy vezírt, hogy ítélkezzen feletted.

A primarcha lassan és óvatosan, előhúzta buzogányát. „Ha minden terv szerint alakul, miért ráz téged a félelem?”

Mert az istenek ingatag lények, Lorgar és egyáltalán nem ez volt a terv. Valamely isten átlépte a határt és megsértette a megegyezést. Biztosan saját maga akar próbára tenni.

Nyelt egyet. „Nem értem. Melyik isten?”

Nem hallott választ. Ingethel pszi sikolya pengeként hatolt át rajta. Azóta, hogy a Cadiáról származó szűz démoni kalauza lett, most hallotta először a benne lakozó lányt.

Vele együtt sikoltott.

Aurelian - 7. fejezet

Technikai okok miatt csak most jön a következő fejezet.

HÉT

A FÉNY VÁROSA

EGY PILLANATRA, csupán a fénybe nézni is fájdalmas volt. Ezüstös mesterségességében olyan hideg és olyan távoli volt egy természetes csillag arany melegétől, amennyire az csak elképzelhető. Arcát takarva a zord ragyogás elől, Lorgar végignézett a síkságon, ahova Ingethel mutatott.

Különböző formák egy egyenetlen városi sziluettet formáztak. Lorgar szinte azonnal tudta, hisz majd’ egy évtizedig ott tanult, lakosai között élt és legalább annyira imádta őket, mint Colchis népét.

„Tizca”, mondta ki a szót, de csak miután legyűrte rémületét. Összetört, egykor az emberi leleményességet hirdető tornyok; fehér kőből, fakó fémből és szétzúzott üvegből álló hatalmas piramisok; városfalak, amelyek már törmelékhalmok voltak csupán. Ez volt az Ezer Fiak nagyszerű és felvilágosult városa, a pusztulás szélére sodorva.

„Milyen őrületet látok magam előtt? Milyen hazugság ölt ily kegyetlen formát?”

Tizca lángokba fog borulni az eljövendő háború tűzpróbáján. Így kell legyen.

„Soha nem fogom hagyni, hogy ez bekövetkezzen.”

Hagyni fogod, Lorgar. Hagynod kell.

„Te nem uralkodsz felettem. Sosem hinnék olyan istenben, aki irányítja követőit. A hit a szabadságról szól, nem szolgaságról.”

Hagyni fogod, hogy ez bekövetkezzen.

„Ha ez a jövő, Ingethel, elmondom Magnusnak a múltban. Amikor viszszatérek a Birodalomba, ez lesz az első dolog, ami elhagyja ajkaim.”

Nem. Ez az utolsó esemény Magnus megvilágosodásában. Elárulva a Császár által, elárulva saját fivérei által, a pusztulás elől menekülve elhozza városát a hipertérbe. Itt, bástyát kovácsol az eljövendő háborúhoz.

„Milyen háború?” köpte ki Lorgar a szavakat. „Folyton árulásokról, hadjáratokról és csatákról beszélsz, mintha ugyanúgy látnám azt a jövőt, amit leírsz nekem. Mondd el, te átkozott, milyen háború?” Lorgar elindult a romos város felé, de Ingethel megfogta páncélozott vállát.

A háború, amit te kezdesz el, de sosem vezeted. A háború, hogy mindezen igazságok az Impérium elé táruljanak. Azért jöttél, hogy megtaláld az isteneket, Lorgar. Megtaláltad őket, ahogy ezt mindig is akarták. Tekintetüket most az emberiségre irányítják. Ezt mondtuk Argel Talnak, ahogy most neked is: az Emberiségnek el kell fogadnia az isteni valóság igazságait, vagy az eldák sorsára jutnak.

Lorgar visszanézett a városra.

Te már tudtad, hogy háború lesz a vége. Egy szent keresztes hadjárat, hogy az igazságot kitárják Terra előtt. Túl sok világ fog ellenállni. A Császár túl kiterjedten, túl kegyetlenül tartja a markában az életüket. A Kiátkozott megvon tőlük minden esélyt arra, hogy önállóan fejlődjenek. Ezért úgy fognak sínylődni – és aztán meghalni -, hogy szűk látókörének rabjai maradnak.

A primarcha elmosolyodott, arckifejezése tükörképe volt genetikai apja halovány mosolyának. „Te pedig a rend helyett Káoszt ígérsz? Láttam, hogy mik járnak ebben a nagy, elsüllyedt birodalomban elveszett elda világok felszínén. Vértengerek és üvöltő Sosemszületettek városai…”

Egy olyan birodalmat nézel, ami nem hallgatott az istenekre.

„Még így is, olyan szörnyűségek vannak itt, amiket senki nem fog önszántából befogadni.”

Nem? Ezek a valamik csak azok számára szörnyek, akik halandó szemmel tekintenek rájuk. Az igaz istenekben való hit nélkül, az emberiség saját

hitetlenségének esik áldozatul. Idegen királyságok fogják széttörni a Birodalmat, mivel az emberiségnek nincs meg az ereje ahhoz, hogy túléljen egy olyan galaxisban, ami gyűlöli a fajtádat. Terjeszkedésetek elhalványul és visszaszorul, az istenek pedig lesújtanak mindenkire, aki elfordult az igaz hit ígéretétől. A fajtád elfogadhatja a Káoszt, amiről beszélsz, vagy az eldák sorsára jut.

„Káosz”, Lorgar megízlelte a szót, nyelvén mérve a súlyát. „Nem ez a megfelelő szó, ugye? Az immateriális világ lehet, hogy maga a Káosz, de megváltozik, amikor az anyagi univerzummal összekötik. Felhígul. A fizika törvényei nem érvényesülnek ebben a Nagy Szemben, ahonnan az istenek figyelik a galaxist, de még ez sem a tiszta Káosz helye. Ez nem a forrongó pszi energiák véletlenszerűen hullámzó óceánja. Ez nem maga a hipertér, hanem az itt és az ott összekötése, a szilárd alap és az éter.”

A primarcha belélegezte a hamuval kevert levegőt, torkában érezve csiklandozását. „A tökéletes rend sosem változna meg. De a tiszta Káosz sosem tudna felemelkedni. Ti unióra vágytok.”

Odafordult Ingethelhez. Most már mindkét szeméből csordogált a vér, rideg villámformák mentén sötétítve be szőrét.

„Szükségetek van ránk”, mondta Lorgar. „Az isteneknek szüksége van ránk. Nem tudják elfoglalni az anyagi világot nélkülünk. Erejük meg van fojtva, ha nincs ima vagy tett, amit az imádatuknak szentelnek.”

Igen, de ez a szükség nem önzésből fakad. Ez egy természetes vágy. Az istenek a Káoszt, mint természeti erőt uralják. A hipertér minden emberi érzelem – minden értelmes faj minden érzelme -, amely egy pszichikai vihar formájában ölt testet. Nem az élet ellensége, hanem annak eredménye.

Lorgar mély lélegzetet vett, ismét megízlelve a szél által felé sodort hamut. Nem mondott semmit, mivel nem is volt nagyon mit. Argel Tal visszahozta magával ezeket a szavakat és Lorgar most első kézből hallotta.

A Káosz szimbiózisra törekszik az élettel: a Lélekkel Rendelkezők és a Sosemszületettek természetes harmóniája. Unió. Hit. Hatalom, Lorgar. Halhatatlanság és végtelen lehetőségek. A halandó számára felfoghatatlan érzések. A képesség, hogy bármilyen fájdalom az őrület határát súroló gyönyörűség érzését váltsa ki. Az extázis ajándéka még a pusztulás pillanatában is, ezzel magát a halált is egy jó viccé téve. Tudva, hogy újjászületsz majd egy más formában újra és újra, amíg maguk a napok is kialszanak.

És amikor a napok meghalnak, a Káosz tovább él a hidegben – még mindig tökéletesen, még mindig örvendezve, még mindig tisztán. Ez minden, amiről az emberiség valaha is álmodott – hogy ne legyen ellenfele a galaxisban, hogy korlátlan hatalommal bírjon minden más létforma felett, és hogy örökké való legyen.

Lorgar már nem a bukott várost nézte. „Rosszul választottatok. Örülök és büszke vagyok rá, hogy megismertem az igazságot. Megtiszteltetés, hogy olyan lények választottak ki, akiket erejüknél fogva a szó legszorosabb értelmében is isteninek lehet nevezni. De küzdelmes lesz ezt az igazságot az emberek elé tárni. Nem nyerhetek meg egy háborút a Földi Trónon ülő istennel szemben.”

Az élet küzdelem. Igyekezni fogsz és sikerrel fogsz járni.

„Még ha el is hiszem mindezt…” Lorgarban megfagyott a vér. „Százezer harcosom van. Abban a pillanatban halottak leszünk, hogy landolunk a Trón-világon.”

Többeket fogsz magadhoz vonzani, ahogy egymás után szabadítod fel a világokat. Meg van írva a csillagokban; miután elhajózol innen, Légiód többé nem tölt éveket a Kiátkozottat, mint Istencsászárt tisztelő tökéletes világok létrehozásával. Csizmáitok eltiporják az ellenállást és új, hűséges embereket toboroztok a szolgálatotokba. Lesznek, akik rabszolgaként dolgoznak majd hadihajóid gyomrában. Mások a nyájad lesznek, akiket a megvilágosodás felé terelsz. Sokan mások a genetikai gyűjtőhelyekre kerülnek és Légionáriusokat nevelnek belőlük.

A primarcha visszatartotta magát attól, hogy átkozódjon. „Egyre jobban nyugtalanít, hogy ilyen határozottan beszélsz a jövőmről. Egyik esemény sem következett még be és lehet, hogy nem is fog. Még mindig nem válaszoltál az egyetlen lényeges kérdésre. Miért muszáj, hogy én legyek?”

Te kell legyél.

Összeütődtek a fogai, elég erősen ahhoz, hogy nyikorogjanak. „Miért? Miért nem valaki a többiek közül? Hórusz? Sanguinius? Az Oroszlán? Dorn?”

Az összes többi Légió meghalna a primarchájáért és odaadná az életét a Birodalomért. De a Birodalom a rákos sejt, ami megöli a fajt. Még ha fivéreid közül néhányan szembe is szállnak a Császárral, harcolnának a Birodalom irányításáért. Csak az Igehordozók halnak meg az igazságért és magáért az emberiségért.

Hitnek és acélnak most egyesülnie kell. Ha az emberiség egy birodalommá válik, ahelyett, hogy egy fajjá válna, idegenek karmainak és az istenek bosszújának esik majd áldozatul. Ez a dolgok rendje. Ami már megtörtént, újra meg fog történni.

Lorgar az övéből egy lezárt tekercset húzott elő és eltúlzott gonddal tekerte szét. Shanriatha felszínéről származó vörös homok tapadt rá itt-ott, ahogy néhány vércsepp is az Örökkévalóság Kapu alatti vérontásból. Összepöttyözték a sima lapot, a papír fakó színétől erősen eltérve, mint apró pecsétzárak.

Fiának a vére. Légiója egyik tagjának az életesszenciája, ötven év múlva. Egy harcos, kinek az a sorsa, hogy az emberiség szülőbolygóján haljon meg, számtalan rendszerrel távolabb születésének helyétől. Egyáltalán megszületett már ez a harcos?

Felcsavarta a pergament, elpusztítva az ékírásos szöveget, és hagyta, hogy a hideg földre hulljon.

„Itt van most Magnus? Ötven évvel vagyunk azután, hogy bementem a Nagy Szembe?”

Igen. Ahol állunk most, az pár nappal azután van, amit az emberiség később Prospero Lerombolása néven fog ismerni. Magnus saját önteltségének áldozata lett. Most megtört városának legmagasabb tornyában tartózkodik, Légiója pusztulásán és álmai halálán lamentálva. Szándékai a legjobbak voltak, de kíváncsisága elátkozta a Császár szemében. Túl mélyen, túl sokáig nézett bele olyan eszmékbe, amelyeket a Császár nem osztott.

Lorgar bólintott, nem is számított másra. Végül is, ez nem is volt példa nélküli. Saját Légiója, százezer Igehordozó Monarchia porában térdelve…

Megrázta a fejét, visszatekintve a város, és a szívében leledző torony felé.

„Miért jön ide, erre a földöntúli helyre?”

Hogy elbújjon oda, ahol a Császár kutyái nem találják meg. Itt nyalogatja sebeit. Bűneiért Magnust megrovásban akarták részesíteni. Kivégzés helyett a száműzetést választotta.

Lorgar elindult.

„Beszélni fogok vele.”

Tilos a Karmazsin Király elé állnod.

Nem kellett megfordulnia, hogy tudja, a démon mosolygott. „Meglátjuk.” mondta a válla fölött.

Nem jött válasz. Ingethel eltűnt.

EGY, AZ EZER FIAK bíborvörös keramitpáncélját viselő torzszülött fenyegetésével nézett szembe.

„Denlcrrgh yizdun”, követelte. Karként használt remegő, bőrszínű csápjaiban bronz lőfegyvert tartott. A magányos őrszem mögött törmelékkupacok formájában Tizca leomlott fala magasodott.

Lorgar lassan vett egy nagy levegőt. Nagyjából tíz méterre volt az Ezer Fitól, de így is érezte, hogy romlott hús és éteri titkok erős, rezes szagától bűzlött. Ami arcából megmaradt, úgy tűnt, mintha lefolyt volna koponyája elülső részén.

„Lorgar vagyok, a Tizenhetedik Légió ura.” A lénynél lévő fegyverre mutatott. „Ereszd le fegyvered, unokaöcsém. A fivéremmel jöttem beszélni.”

A beszéd egy újabb kísérlete szótagok értelmetlen egyvelegében hagyta el az Ezer Fi szétrombolt arcvonásait. Mintha felismerte volna saját elégtelen képességeit ezen a téren, mivel egy lágy, művelt hang siklott át Lorgar elméjébe egy pillanattal később.

Hazjihn vagyok, a Tizenötödik Légióból. Te nem lehetsz az, akinek tűnsz.

Lorgar apja mosolya mögé rejtette kényelmetlenségét. „Ugyanezeket a szavakat mondhatnám neked is, Hazjihn.” A talaj különös erősséggel rázkódott meg. Üveg tört ripityára a legközelebbi piramis legalsó szintjén, ahogy még több szikla omlott le a romos városfalról.

A Karmazsin Király azt mondja nekünk, hogy mi vagyunk az egyetlen emberi élet ezen a világon.

Hazjihn csöpögő arca egy ügyetlen belégzés formájában szippantott be egy kis levegőt. Te nem lehetsz Aurelian Úr az Igehordozóktól.

Lorgar széttárta karjait a fegyvertelen jóindulat jeléül.

„Te ismersz engem Hazjihn. Emlékszel az estére, amikor a Szürke Virágok Városának nyugati kertjében tartottam előadást a Khed-Qahir Példázatokról?”

A lőfegyver kicsit lejjebb ereszkedett. Jól emlékszem rá. Hányan voltak jelen Légióm harcosai közül azon az estén?

Lorgar bólintott, az Ezer Fi iránti tiszteletből. „Harminchét, egy több mint húszezres halandó tömegben.”

A harcos lejtős szemei lassan pislogtak egyet. És mi Qahir ötvenedik alapelve?

„Nem létezik Qahirnak ötvenedik alapelve, mivel nem sokkal a tizenkilencedik megírása után egy megfázás miatt meghalt. Khed ötvenedik alapelve, hogy őrizzük meg a test és vas tisztaságát, olyan biztosan, ahogyan lelkünk tisztaságára is ügyelünk, mivel a külső kérlelhetetlenül beárad a belsőbe.”

A harcos leeresztette fegyverét. Még mindig lehetsz megtévesztő, de elviszlek az uramhoz. Ő majd a saját szemével ítélkezik feletted.

Lorgar ismét meghajtotta fejét, ezúttal köszönetképpen. Követte Hazjihn bicegő alakját, felkaptatva egy romhalmazon, hogy bejussanak magába a városba. A harcos nehézkes járása miatt páncéljának hajlatai időnként felmorogtak.

Lorgar figyelte a harcos sántikáló mozgását. Akármilyen haszon származott is a mutációkból, azt a Légió páncélja alá rejtették. Mindenek felett pedig, volt egy bizonyos véletlenszerűség Hazjihn romlottságában. Képtelen volt nem összehasonlítani azt az előző víziójában látott Argel Tal arányos, halálos megformálásával. A saját fián végrehajtott változtatások magukon hordták a gonosz szándék jeleit. Mintha egy magasabb intelligencia gyúrta volna meg az Igehordozó testét, újraírva azt a gének szintjén, egy két lábon járó hadigépezetet csinálva belőle.

Hazjihn elváltozásai nem utaltak ilyen szándékra. Leginkább betegnek tűnt.

„Öcsém”, Lorgar ügyelt arra, hogy hangja lágy maradjon. „Mi történt veled? Fivérem fiai közül hányan változtak el úgy, mint te?”

Hazjihn nem nézett vissza. Ez a hely, ez a világ oly sokakat megváltoztatott közülünk. Az Erők megáldanak minket, uram.

Áldott. Tehát a démon, Ingethel igazat beszélt: a fizikai szempontok elhalványultak, ha valaki elfogadta az uniót az istenekkel. A pszi képességek mesteri irányítása és a tudat halhatatlan szintre történő felemelkedése mellett a test szenvedései bizonyosan egyre jelentéktelenebbek lettek. Talán volt ennek az egésznek egy beteg értelme: ha valaki mindenható, a test folyamatai nem igazán számítanak. Az ilyen mértékű hatalom beárnyékolta a csekélyebb gondokat.

Még így is, Lorgarnak, aki büszke volt felvilágosult nézeteire, nehéz volt mindezt lenyelni. Az igazság lehet, hogy isteni eredetű, de attól még nem lesz vonzóbb az emberi faj számára. Némely igazságok túl csúnyák voltak ahhoz, hogy könnyen elfogadják őket.

Egy savas, önkéntelen mosoly jelent meg az arcán egyetlen pillanatra. Akkor tehát keresztes hadjárat lesz. Egy újabb hadjárat, mely egy kard élén viszi el a tömegekhez az igazságot.

Az emberiség esetében sosem lehetett és a jövőben sem lehet arra számítani, hogy önállóan érje el a megvilágosodást. Ezt találta a faj leghitványabb és legszomorúbb tulajdonságának.

„Hazjihn, milyen régóta vagytok itt?”

Néhányan közülünk azt állítják, hónapok óta. Mások csupán pár nap elteltéről beszélnek. Nem tudjuk pontosan mérni az idő múlását, mert az minden irányba folyik. Az időmérőink saját ritmusukra táncolnak. A harcos egy nevetéshez hasonlítható fojtott torokhangot hallatott. Habár, a primarcha azt mondja az anyagi világban csupán néhány nap telt el.

Lorgar. Ingethel hangja, nem Hazjihné. Fordulj vissza. A jövőt nem szabad látnod.

A primarcha nem mondott semmit, ahogy beléptek, Tizcába, a Fény Városába.

AHOGY MAGNUSRA nézett összehangolta a logikát az érzelmekkel, és megértéssé gyúrta őket. Ez nem az a Magnus volt, akit ismert. Ez egy öt évtizeddel idősebb Magnus.

Ötven év alatt százat öregedett. A Karmazsin Király már nem tartott igényt páncélra, öltözete nem volt más, mint isteni fény, amely fájdalmas emlékképeket hagyott azok elméjében, akik ráemelték tekintetüket. Azonban eme pszichikai nagyszerűség alatt egy megtört fivér figyelte Lorgar érkezését. Megmaradt szemében már nem csillogott az a gyöngyház fény és arcvonásain, amik sosem egy jóképű emberhez tartoztak, látszottak az idő által karmolt repedések és egy gondterhelt elme ráncai.

„Lorgar”, mondta Magnus alakja megtörve a könyvtár mozdulatlan csendjét. A belőle áradó mágikus fény megvilágította a falnál sorakozó tekercseket és könyveket.

Az Igehordozó lassan belépett, doromboló páncélja csak még jobban megtörte a csendet. Magnus közelsége fájdalmas csengést okozott a szemei mögött, mintha a fehér zaj fizikai érzéssé alakult volna. Lorgar elfordította szelíd tekintetét, felmérve fivére iratgyűjteményét. Tekintete azonnal egy saját maga által írt könyvre esett – Utószó a Gyötrelemhez -, amelyet ugyanabban az évben írt, amikor Colchison megnyerte a Szövetség régi rendszere elleni hadjáratot.

Lorgar végigfuttatta egyik kesztyűs ujját a könyv bőr gerincén. „Nem tűnsz meglepettnek, hogy látsz, testvér.”

„Nem vagyok az.” Magnus megengedett magának egy mosolyt. Ez csak elmélyítette az arcát csúfító ráncokat. „Ez a világ végtelen számú meglepetést tartogat. Azon tűnődöm, milyen játék ez? Most éppen milyen testet öltött hallucinációhoz beszélek? Elég gyenge másolata vagy Lorgarnak, szellem. Szemeidben nem ég egy olyan hit tüze, amelyet csak ő és fiai értenek. Nem is viseled ugyanazokat a hegeket.”

Magnus állva maradt az íróasztala mellett, de nem mozdult, hogy visszamenjen olvasmányaihoz. Lorgar feléje fordult, összehúzva szemeit az őt vizslató tekintetre.

„Nem vagyok kísértet, Magnus. Lorgar vagyok, a testvéred, Zarándoklatom egyik utolsó estéjén. Az idő, mint látod, változékony itt.” Habozott. „Az évek nem voltak kíméletesek veled.”

A másik primarcha felnevetett, de nem jókedvében tette. „Az elmúlt évek senkit sem kíméltek. Tűnj innen, lény, és hagyj magamra a számításaimmal.”

„Fivérem. Én vagyok az.”

Magnus összehúzta megmaradt szemét. „Kezdem unni ezt a dolgot. Hogy jutottál be a tornyomba?”

„Harcosaid társaságában jöttem. Magnus én-„

„Elég! Hagyj magamra a számításaimmal.”

Lorgar előrelépett, kezeit testvéri békéltetésként emelve fel. „Magnus…”

+ Elég. +

A fehér kitörés minden érzéket megszüntetett, kivéve az esés érzését.

Aurelian - 6. fejezet

HARMADIK RÉSZ

HÁBORÚBAN

HAT

AZ UTOLSÓ KAPU

„ISMEREM EZT a helyet”, suttogta a csendbe. „Ez az Örökkévalóság Kapu.”

Lorgar beletekintett a csarnok végtelenségébe. Elég széles volt ahhoz, hogy ezer ember elférjen benne egymás mellett masírozva, elég hosszú ahhoz, hogy elférjen benne a Császár összes ezredének minden lobogója. Százezer lobogó, csak az, amit genetikailag felturbózott látása mutatott. Egy millió még azon is túl. Két millió. Három.

Több és több és még több, ameddig csak a szem ellátott, büszkén hirdette a világok sorát, melyet a Birodalom a markában tartott. Minden világ számolatlan ezredet állított ki. Zászlóik pedig itt lógtak, egy végtelen falikárpitot alkotva. Maga a csarnok, amelyen órákba telne végig menni, részben katedrális, részben múzeum, részben pedig becsületszentély volt.

A legtávolabbi sarkaiban, sötétségtől körülölelve, két farkas-maszkos Harci Kutya Titán állt. Városölő ágyúik az általuk őrzött hatalmas kapuhoz vezető márványlépcsőre irányítva.

Maga a bejárat szembeszállt minden leírással. Az olyan szavak, mint „ajtó” és „kapu” felfogható méretekre utaltak, amit egy halandó elme nehézség nélkül el tud képzelni. Ez nem olyan volt. Egy ilyen barikád felépítéséhez minden bizonnyal legalább a megmaradt marsi adamantium lelőhelyek negyedére volt szükség. Mindez az előtt, hogy a díszes aranyrétegek rákerültek volna a külső keramit páncélzatra.

Egy akadály, amely oly hatalmas, mérete és fensége oly lehetetlen,

hogy csak egyetlen lélek titkait őrizheti, mindenek felett. Lorgar már járt itt, de csak ritkán. Az Örökkévalóság Kapu volt a bejárat apja legbelsőbb lakosztályához, ahol fiaitól és szolgáitól elzárva volt személyes genetikai laboratóriuma.

Egy ideig Lorgar egy Valhalla nevű világról származó regiment századlobogói alatt állt. A lobogókon lévő ábrázolások egy fehér világot és a Császár szolgálatában zászlókat a magasba emelő csuklyás embereket mutattak. Lorgar sosem járt a világukon és azon tűnődött, vajon milyen messze van Terrától az éjszakai égbolton. Talán a népe is olyan hideg és ellenszenves volt, mint a hó, amin tapostak.

„Miért mutattad ezt meg nekem?” kérdezte, elfordulva a függő zászlóktól.

Ingethel előcsúszott az árnyak közül, a duzzadt szeme körüli nedves szőrme váladéktól sötétlett.

„Te sírsz?” Lorgar kérdezte a valamitől.

Nem. Vérzem.

„Miért?”

A démon egyenetlen állkapcsai összezáródtak. Az nem számít. Mondd, mit látsz ebben a helyben?

Lorgar vett egy nagy levegőt, megízlelve páncélja belső szellőző rendszerének forró és izzadtság által érlelt levegőjét. „Tudok itt lélegezni?”

Igen. Már nem Shanriathán vagyunk.

Lorgar szétkapcsolta a gallérjánál lévő záró pecséteket és leemelte sisakját. Hideg levegő cirógatta az arcát, következő lélegzetvétele pedig szívesen látott hideggel árasztotta el égő tüdejét.

Nyugodt, tudós szemeit a démonra emelte. „Hogyan hagytuk el a halott világot?”

Ott vagyunk és itt vagyunk. Egy este majd megérted, Lorgar. Addig is a magyarázatokkal csak időt és energiát pocsékolunk. Néhány igazságot nem tud megtartani a halandó elme.

A primarcha egy mosoly mögé rejtette ajkai görbülését. „Egy idegenvezetőhöz képest nem csinálsz sok idegenvezetést.”

Egy küldött vagyok. Egy utazó. Ingethel végig siklott a buja vörös szőnyegen, csigához hasonló nyomot hagyva. Te itt vagy és ez az, ami számít. Itt tudsz lélegezni és meg is halni, ha nem vagyunk óvatosak. A hipertér az minden és semmi, te pedig a hullámain sodródsz.

„Hát jó.” Ez jó lesz, gondolta, egy ideig.

Hallod ezt, Lorgar?

Lorgar ismét vett egy frissítő lélegzetet, engedve, hogy a hűvös szétáradjon mellkasában. „Csatazaj a távolban?” Megrázta a fejét. „Ez a vízió egy hazugság. A Birodalmi Palotát sosem ostromolták meg.”

Nem? Halandó szemekkel nézed ezt a végtelen termet. Használd egy halhatatlan látását.

Könnyű azt mondani. Hatodik érzéke, sosem volt megbízható, egy görbe mag az elméjében, hirtelen nem akaródzott neki kinyílnia ezen a helyen. Összpontosítással sikerült felfeszítenie pszi ajándékát, mintha egy feszes ököl ujjait feszítette volna szét.

Lorgar annyit tudott mondani „Én…”, mielőtt elnyelte a körülötte dúló csata.

MINDEN IRÁNYBAN szellemek csatáztak. Kísérteti testük egymás lőfegyverének és pengéjének esve áldozatul.

A látomás elég intenzív volt ahhoz, hogy fizikai válaszra késztesse testét – sebesebb szívverés, visszafogott légzés, az elengedhetetlen kényszer, hogy acélt rántson és belevesse magát a csatába. Elsősorban kutatónak, tudósnak tartotta magát, és csak másodsorban katonának. A csata intenzitása azonban ösztönös reakciókat váltott ki. Nézte az árnypáncélba bújt harcosokat, ahogy előtte csatáztak és haltak meg.

Kaotikus soraik közt embertelen, eltorzult lények bújtak meg. Deformált arcuk és vérző testük sziklaszilárd bizonyítéka volt Sosemszületett származásuknak. Karmok kapdostak és hasítottak; tüskékkel tarkított húsos indák csapkodtak és tekeredtek, fojtogató ölelésüket kínálva; szem nélküli arcok üvöltötték túl a lőfegyverek zaját. Ezer és ezer harcos, halandó és halhatatlan egyaránt, darált és vagdosott, sikított és üvöltött. Soknak közülük tűzből és füstből álló szárny volt a hátán; mások pedig denevérszárnyakon szálltak a magas mennyezetig, félelmetes árnyékokat vetve az alattuk zajló csatára. Utóbbi démonok karmaik közül lehajították a küszködő Birodalmi Öklöket, saját testvéreikkel bombázva a lenti harcosokat.

Lorgar kifújta a levegőt. Csak most vette észre, hogy milyen sokáig tartotta vissza lélegzetét. Hangtalan kilégzéssel a következő szavakat mondta: „Állj előttem, mint az árulás szívének tanúja.”

Ingethel odahajolt mellé. Szemeiben tisztán tükröződött a zűrzavar. Saját szavaid, Császár gyermeke?

„Nem. Idézet a Szövetség egyik régi iratából.”

Lorgar csak nézte, ahogy egy óriási alak – még egy primarchánál is nagyobb – átgázolt egy sor Birodalmi Öklön. A lény törött keramit páncél darabokat viselt, amelyben egy tetőtől talpig Légiós kolosszális képét mutatta. A Mark II-es széria vicsorító sisakjának ismerős formája helyett egy szörnyeteg állkapcsa volt látható. Fején pedig vas és elefántcsont szarvak ültek koronaként. Kezei, amelyek egykor vaskesztyűt viselő emberi öklök voltak, bütykös karmokká dagadtak, amelyek kaszáló fekete horgokban végződtek. Hasonlóan egy ragadozó madár karmaihoz. Még ebből a távolságból is lehetett érezni, hogy a torzszülött valami mérgezőtől bűzlik. Egy betegesen kellemes, átható rosszindulattól, amelynek édessége a nyelvet megérintve a biztos halál ígéretét hordozta. Ez a halálos, megtévesztő szag hullámokban áradt a leviatánról.

„Az a lény”, Lorgar tágra nyílt szemekkel nézte. „A Légiók páncélját viseli, de nem tudom megmondani, melyiknek esküdött hűséget.”

Ingethel két bal karjával intett. Látod a bíborvöröst viselő harcosokat?

Nem kerülték el Lorgar figyelmét. Egy egész, számára ismeretlen Légió, amely fegyvereit ropogtatva együtt nyomult előre az üvöltő Sosemszületettekkel. Birodalmi Öklök vonultak vissza előlük. Számuk minden múló pillanattal egyre kevesebb.

Ők az Ige Hordozói.

„Ők…”

Igen, Lorgar. Azok.

És valóban azok voltak. Az Ő Légiója, saját hűséges fiai. A kiontott vér és a rozsdás vas valamely árnyalatát viselve. Imatekercsek lógtak páncéljaikról, dacosan hirdetve vallásosságukat, miközben a pergamenek leszakadoztak és megégtek a csata hevében. Sok sisakon tiszti koronaként szarvak díszelegtek és mindegyik vállvédőre egy démon arcát vésték feketített bronzból.

Az őket néző számára kántálásuk megelevenedett. Kik voltak ezek a harcosok, hogy koponyákkal és démonfejekkel díszítsék magukat, szertartásos verseket énekelve előrenyomulás közben? Mivé lett a Légiója?

Ingethel kiolvasta a gondolatokat Lorgar fejéből. A jövő sok változást tartogat, primarcha.

Nem válaszolt. Lorgar a háborúzó Légionáriusok között lépdelt, akik egyáltalán nem vettek róla tudomást. A harcosok kikerülték, hogy lőhessenek, de ennél több figyelmet nem kapott létezése. Egy bizonytalan mozdulattal meglökte az egyik vörösbe öltözött Igehordozó vállvédőjét. A harcos elköpött egy átkot a félrement lövés miatt és arrébb állt, hogy igazítson a célzásán. A fegyvere a következő pillanatban már újra is kezdte mennydörgő refrénjét.

Előrenyomuló Légionáriusoktól övezve, a primarcha visszapillantott kalauzára. Ingethel közelebb osont. Tekergő, izmos hernyó teste ugyanolyan könnyedséggel hatolt át a harcosok tömegén.

Ez a pillanat ötven év távolságban van attól, amikor Shanriathán állunk.

„Miért hordanak pirosat?”

Ingethel az egyik Igehordozó felé nyúlt, karmaival csíkot húzva a vállvédőjén lévő démon arcon. A Légiós elbizonytalanodott. Lorgar azon tűnődött, vajon a démon felfedte-e jelenlétüket. A helyett, hogy észrevette volna őket, a harcos újratöltötte fegyverét és azonnal hozzáadta tűzerejét a rohamhoz. A Légió régi páncélját félredobták, hogy az emberiséget átjáró változásokat hirdesse. Ők már nem a Császár Igéjének Hordozói, Lorgar. Ők a tiédnek a Hordozói.

„Ez nem lehet igaz.” A primarcha rándult egyet, amikor a közelben felrobbant egy lövedék, megölve a hozzá legközelebb álló Igehordozót. „Még mindig nem mondtad meg, mi az a lény – az, amely az én Légióm páncélzatát hordja öt évtized múlva.”

Nézte, ahogy mozog. Izomzata összhangban mozgott a kilógó energia kábelekkel és rétegzett karmazsinvörös keramit páncéljával. Ahogy egy Birodalmi Öklöt tépett szét hatalmas karmaival, a szárnyaiból áradó fekete köd mérgező árnyékot vetett. Lassan beleéve magát a közelben álló Birodalmi Öklök harcos arany páncéljába.

„Az Istencsászár Trónjára”, suttogta Lorgar. A hatalmas bestia karmai között a kettétépett Birodalmi Ököl tovább harcolt, gépfegyverével lőve a démon arcát. A páncélozott lény arrébb hajította a harcos lábait, elfordítva megrontott sisakját az elülső részét kínzó lövedékektől. Lorgar néma csendben figyelte, ahogy a szárnyas démon bikaszerű koronájára csapja a kettévágott Birodalmi Öklöt, jobb szarvára nyársalva a Légióst. Az végre elhallgattatta a harcos ellenállását. Fegyvere kiesett a kezéből, rá az árnyak által körbefogott szárnyakra. Ügyet sem vetve az elefántcsont koronájára tűzött páncélozott törzsre, a démon folytatta a harcot.

„Mi az a valami?”, kérdezte ismét a primarcha. „A lelke…nem találom rá a szavakat.” Lorgar átnézett a kibontakozó mészárlás robaján. A szörnyeteg húsa alá akart látni. Ebben a lényben jelen volt mind az élőlények fénylő kisugárzása, mind pedig a Sosemszületettekben tátongó, fényt elnyelő üres szakadék. Forrón izzó parázs égett a bőre alatt lévő feketeségben.

„Ez nem emberi”, Lorgar hangjában érződött az lény szárnyaiból áradó fekete ködtakarón való áthatolás erőfeszítésének feszültsége. „De az volt.” Ingethelre fordította tekintetét. „Ugye.” Nem kérdés volt.

Ezúttal a démon hangsúlya saját bizonytalanságáról árulkodott. Ez a pillanat vonakodást, talán tiszteletet ébresztett a démonban.

Az a fiad, Lorgar. Az Argel Tal.

Mennydörgés csattant magától az Örökkévalóság Kaputól, ahogy egy másik szárnyas figura landolt a csetepaté közepén. Szárnyai tépettek és koszosak voltak, vágásoktól szakadozottak, fehér tollait pedig itt-ott vér csíkozta. Páncélja acél és fényezett arany összetört romja volt, arcát pedig arany sisak takarta. Kezében lévő kardján pszi-tűz fodrozódott. Elég fényes ahhoz, hogy kiégesse az odanézők látását.

„Ne”, csak ennyit tudott Lorgar suttogni.

Az a fivéred, nyögte ki a démon. Sanguinius, Angyalok Ura. Argel Tal így fog meghalni.

LORGAR AZ ELSŐ megtett lépés után megdermedt. A levegőt még az Örökkévalóság Kapu előtti csarnokban szívta be, és egy sóhajtozó vulkánok által kínzott égbolt alatt engedte ki.

A levegőben volt valami érettség – egy nyitott sír elrontott, bemocskoló bűze. Annak ellenére, hogy a horizont lángokban állt és hamufelhők fojtogatták a kitörő hegyektől, vajmi kevés melegség érte csupasz bőrét. Nem fújt szél, ami frissítené a levegőt. A talaj egy elnyúlt borzongástól remegett, kínzott kőzetlemezek halk nyögő morajlását hallatva mélyen a szürke föld alatt. Maga a bolygó is tiltakozott az ellen, ami a felszínén történt.

Lorgar látása nem tudott áthatolni az eget elnyelő hamutakarón. Hogy így beterítsék a mennyeket, a tűzhányóknak már legalább hónapok óta működniük kellett.

Ahogy érezte, hogy hátulról közeledik, odafordult a démonhoz.

„Hol vagyunk? Miért hoztál minket ide?”

Egy névtelen világon. Azért vagyunk itt, mert mindent láttál, amit látnod kellett.

A primarcha akarata ellenére felnevetett. Amikor már elég önkontrollt gyakorolt ahhoz, hogy újra megszólaljon, másodjára is kitört ajkaiból a nevetés.

Nem látom a szórakozás tárgyát, Lorgar.

„Megmutatod a seregeimet, ahogy démonokkal szövetkezve fivéreim ellen harcolnak, apám palotáját ostromolják, és azt kérded, miért szeretnék pár másodpercnél többet látni?” Lorgar megrázta a fejét, nevetése elmúlt. „Elegem van, hogy az orromnál fogva vezetnek, a te előkészített leckéidbe, te lény.”

Ingethel nyáladzott. Vigyázz a hangnemedre, amikor az istenek egyik kiválasztottjával beszélsz.

„Saját választásomból vagyok itt és ugyanígy távozhatok is.”

Igen, a démon kihúzta magát, hátgerincén nedves hasadékok villantak. Mondogasd csak ezt magadnak, Lorgar.

A primarcha megmarkolta buzogányát, vágyott rá, hogy előhúzza, és puszta rosszindulatból sújtson le, haraggal táplálja csapásait, erőszak alkalmazásával állítsa vissza az élet feletti irányítást. Tisztában volt vele, hogy ebben ugyanolyan volt, mint fivérei. A vágy mindig ott volt. Mi jobb módja volt annak, hogy a valóságot a kívánságai szerint hajlítsa az ember? Véreztesd ki azokat, akik ellenszegülnek a döntéseidnek és nincs több ellenállás. A pusztító útja mindig könnyű volt. Az építőkre, az újító szellemekre hárult a nehéz munka.

Lorgar olyat tett, amit egyik testvére sem tett volna a helyében. Elengedte a fegyvert, tokjában hagyta és vett egy nyugtató levegőt.

„Azért vagyok itt, hogy megismerjem az istenek igazságát. Te pedig azért, hogy megmutasd nekem. Kérlek, ne játssz a türelmemmel.”

A démon nem mondott semmit. Lorgar belebámult duzzadt szemébe, ami még mindig gennyet könnyezett. „Értesz engem?”

Igen.

„Most pedig mond el, miért hívtatok ide. Hallottam ennek a helynek a hívását, a nevemet sikoltó hangokat a napviharokon át. Egy olyan helyen nőttem fel, ahol az ősi írások úgy emlegetik ezt a halott idegen birodalmat, mint mennyországot az emberek számára. Válaszokat akarok, Ingethel. Most akarom őket. Miért alakítottak úgy születésemtől fogva, hogy erre a helyre kerüljek? Mit akar tőlem a végzet?”

A démon megint nyáladzott. Ínyeiből most már vér csordogált és karjai közül kettőt pedig csillogó mellkasa köré fonva tartotta.

„Mi a baj veled?”

Közeledem ennek az inkarnációnak a végéhez. Esszenciám kényelmetlenül érzi magát ebben a csont és hús ketrecben.

„Nem akarom látni, ahogy meghalsz.”

Nem fogok meghalni, ahogy ti értelmezitek a fogalmat. Mi vagyunk a Sosemszületettek. És mi vagyunk a Sosemmúlók is.

Lorgar lenyelte irritációját, nem hagyta, hogy a felszínre törjön. „Igaz hallhatatlanság?”

Az egyetlen lehetséges módon. A démon a horizont felé tekintett, pont ahogy Lorgar tette néhány perccel korábban. Tekintete ködös lett, gondolatoktól duzzadt. Felteszel egy kérdést annak ellenére, hogy már tudod rá a választ. Itt vagy most, mert hívtak. Itt vagy most, mert az életedet úgy alakították, hogy ez a pillanat eljöjjön. Itt vagy most, mert az istenek így kívánták. Az idő hálójának összegubancolódott zűrzavarában számtalan lehetséges jövőt láttam, ahol sosem jössz el hozzánk, Lorgar.

Az egyikben, fiatalon meghaltál, mint Colchis arany gyermek-mártírja. A Régi Szokásokat visszahozni akaró orvgyilkosok öltek meg. Amikor a Birodalom jött, hogy visszavegyen téged, egy elkeseredett fanatikusok keresztes hadjárataiba feledkezett, saját maga által elpusztított világot találtak.

Egy másikban mindössze három éjszakával azután mérgeztek meg, hogy visszafoglaltad a fővárost a Colchis lakóinak szívéért folytatott szent háborúdban. A kupádban lévő bortól haltál meg, az által a méreg által, amit az a személy tett bele, akit Apának hívtál. Attól félt, hogy többé nem tudna manipulálni.

Egy másikban, sok fivéredhez hasonlóan nem tudtál uralkodni magadon: egy Sanguiniussal történt összetűzés során kést szúrtál a hátába, Hórusz pedig levágott a bűnödért.

Megint egy másikban fivéreid, Curze és Russ kivégeztek, mert ellenszegültél a Kiátkozottnak – a lénynek, akit te Császárnak hívsz, hamisan embernek tartva. Szívedet kivágták a holttestedből és egy erős alkímiai és genetikai varázslatot bocsátottak mindenkire, aki a te véredből származik. Légiódat megmérgezték, őrültség hatalmasodott el rajta, és végül az Ultramar Királyság flottái irtották ki.

Egy másikban, te-

„Elég.” Lorgar sápadt volt és szerinte csak aranymintás bőre rejtette el az igazságot. „Elég, kérlek.”

Ahogy óhajtod.

A hegyek továbbra is távoli üvöltések kíséretében dörögtek, ahogy a világ saját egére hányt tüzet.

Lorgar végre kinyitotta szemeit. „Miért én? Miért hoztak ide? Miért nem Hórusz vagy Guilliman? Ők olyan tábornokok, amilyen én sosem leszek. Miért nem Sanguinius vagy Dorn?” Ekkor felnevetett, egy gúnyos, leginkább magának szóló horkantással. „Miért nem Magnus?”

Ingethel vigyorgott, már amennyire ezt szétroncsolódott szája engedte. Az istenek sok testvéredet megérintették mind nyilvánvaló, mind rejtett módokon. Egyiküknek szárnyak vannak a hátán. Ez része a Császárod genetikai szándékának? Nem akar minden vallásos utalást elpusztítani? Akkor miért hoz létre egy fiút, aki olyan, mint egy angyal megtestesülése?

Lorgar félre lökte a kérdést. „Elég volt a kódolt badarságból. Miért nem Magnus? Minden kétséget kizáróan ő a legerősebb közülünk.”

Magnus. Vörös Magnus. A Karmazsin Király. Ingethel felnevetett Lorgar

elméjében és a síkság felé mutatott. Ő már velünk van, akár elismeri, akár nem. A nélkül jött el, hogy hívni kellett volna, és a nélkül, hogy valaha is fontolóra vette volna a hit fogalmát. Hatalomért jött, mert minden húsból álló dolog azért jön hozzánk. És öt rövid évtized múlva, amikor a galaxis lángolni kezd, magától fog idejönni.

Lásd meg ezt a világot, Lorgar, ötven év múlva.

Aurelian - 5. fejezet

Lorgar felfedez egy elda szellemvárost.

ÖT

VISSZHANGOK

SZELLEMEK JÁRTÁK az utcákat. Lidércek homokból és szélből, szívfájdító formákat öltve a förgetegben. Látóterének határán éltek, levágva a vihar által, amikor Lorgar jobban meg akarta nézni őket. Ott, egy menekülő alak, a szellő által eltörölve, ahogy Lorgar feléje fordult. És ott: három érte nyúló, sikoltó leány, amely nem volt más, mint kavargó homok, mikor ismét odafordult.

Erősebben megragadta buzogányát. Előtte, mindig előtte fájón lüktetett valami alig élő – legyengült, csapdába esett, valószínűleg haldoklott. Az elméjébe hatoló hideg visszhang olyan valamiről árulkodott, amely leginkább egy bezárt, beteg állathoz hasonlított: valami, ami már nagyon-nagyon rég óta haldoklott.

Lorgar mozgását, ahogy a homokkal bevont törmelék között lépdelt, az óvatosság jellemezte. Egy város csontvázán keresztül járt. A poros szél távoli hangokat hozott magával – nem emberi hangokat, amelyek egy idegen nyelven ordítoztak. Talán maga az orkán játszott az érzékeivel, mivel még az elda nyelv ismeretének a birtokában sem értette a viharba kiáltott szavakat. Ha azzal próbálkozott, hogy megértse az egyes hangokat, csupán a többit tette hangosabbá, reménytelenné téve a koncentrálást.

Ahogy egyre beljebb hatolt az elsorvadt városba, már nem fordult meg minden félig megformált alakra. Nézett maga elé és hagyta, hogy az incselkedő szél azt formálja, amit csak akar. A roppant szélrohamok közepette magasba törő épületek halvány derengését vélte felfedezni szemei sarká-ban; az ellenséges egek felé elképzelhetetlen bájjal nyúló idegen tornyok.

A primarcha hátratekintett Ingethelt keresve, de nem látott semmit.

Ingethel, nyúlt ki bizonytalanul elméjével. Abban sem volt biztos, hogy hívása egyáltalán áthatolt a szélen. Démon, hol vagy?

Válaszul a szél csak hangosabban üvöltött.

AZ IDŐ MINTHA elvesztette volna jelentőségét. Lorgar szomja egyre nőtt, bár a fáradtság nem lassította le. Mindeközben már több mint hetven órája gyalogolt az örökös alkonyat árnyékában. Az idő múlásának egyetlen biztos jele a retina kijelzőjén lévő kronométer volt, amely a hetvenegyedik óra végén megbízhatatlanul ingadozóvá alacsonyult. A digitális kijelzőn véletlenszerűen kezdtek feltűnni a rúnák, mintha csak megadnák végre magukat eme hipertérbe mártott közeg természetellenes törvényeinek.

Lorgar visszaemlékezett Argel Tal arcára: komor, szinte vámpírszerű a csont sovány vadságával, amikor a harcos arról mesélt, hogy hajója majdnem fél évig szelte a hipertér hullámait. Lorgar és a flotta többi tagja számára az Orfeo Panasza mindössze néhány szívdobbanásnyit volt távol.

Lustán azon tűnődött, vajon mennyi idő telik el az anyagi univerzumban, amíg ő itt időzik, a pokol partján sétálva.

Az a kevés, ami a mestervilág szerkezetéből megmaradt a felszínen, erózió, kopás és a kíméletlen szelek által ejtett sebek áldozata lett.

Lorgar büszkén lépdelt végig egy újabb sugárúton, csizmái alatt porrá őrölve ősi kőzeteket. Lehet, hogy ez egykor egy mezőgazdasági kupola volt. Termékeny, idegen flórával beültetve. De az is lehet, hogy nem volt több egy közösségi helynél. Lorgar igyekezett visszafogni képzelőerejét. Nem hagyta, hogy a homokviharban táncoló alakok még jobban beindítsák azt.

Még néhány száz méternyi csoszogás az értéktelen talajon és a küszködő élet furcsa, émelyítően fájdalmas lüktetését kezdte érezni csizmái alatt. Balra és jobbra csak egy halott civilizáció ledőlt tornyait lehetett látni.

A primarcha leguggolt, hogy felmarkoljon egy adag vörös földet. Mint

korábban, most is hagyta, hogy kihulljon ujjai közül és nézte, ahogy a szél elragadja. A jelenlét - oly megfoghatatlan - erősödött majd elhalványult minden ritmus nélkül. Lorgar mély levegőt vett, egy vékony, csörgedező pszilökést küldve lefelé. Nem jött válasz. A tudatosság apró remegését sem érezte. Lehet, hogy egy méterrel volt a föld alatt, de egészen a bolygó magjánál is lehetett. Akárhogy is, egy gyenge és rendszertelen valami volt. Úgy tűnt, érinthetetlen és csak alig emlékeztetett életre.

Egy bujkáló értelem, ami nem tűnik élőnek.

Fura.

Mélyebbre nyomult. Szaglászva, keresve, de az ellenálló üresség ugyanazon eltemetett magját találta csak kutató érintése.

Sajnálatos vereség. Lorgar visszahúzta bizonytalan pszi tapogatóit, érzékelését visszaterelve saját tudatába.

Ez megtette a hatását. Miközben épp átkozta saját kiszámíthatatlan képességeit, érezte, hogy valami lent megmozdul és fölfelé kezd ásni. A homok alatti jelenlét rágta az útját felfelé. Mint egy fagyos véreb tudata, ami igyekszik utolérni a visszahúzódó pszi-cirógatás szagát.

Lorgar ösztönösen meghátrált. Megborzongott a kétségbeeséstől, amely egyre közelebb rántotta magát lentről. Összeszorított fogakkal egy visszataszító tudatlöketet küldött vissza az érte nyúló jelenlét felé – a pszichikai megfelelője annak, ha összezúzzuk egy fuldokló ember ujjait, amikor épp a mentőkötélért nyúl. A jelenlét egy pillanatra elhanyatlott, összeszedte magát, majd ismét fölfelé kezdte marni magát.

Koronája áttörte a felszínt: a hideg vadság nyers érzése - minden más érzelemtől mentesen - csapódott neki a primarcha elméjének. Lorgar hátratántorgott a növekvő tudatosság szökőkútjától, eltérítve recés intenzitását, ahogy tőle tellett. Amikor a kéz kirobbant a homokból, a primarcha már buzogányát markolta.

Nézte, elméjét védve a ráfröcsögő alaktalan pszichikai gyűlölettől, ahogy egy haldokló isten szobra kivonszolja magát skarlátvörös sírjából.

Nem tudott felállni. A felállással kínlódva a lény egyre közelebb kúszott, kezeit beleásva a homokba, hogy valami támasztékot találjon. De úgy tűnt, nem tud felállni. A primarcha nézte, ahogy vonszolja magát, nem látva semmilyen gerincsérülésre utaló nyomot töredezett páncélzatán. Hosszú sörénye, amely halálmaszkra hasonlító arcát szegélyezte, úgy tűnt, mintha füstből lenne. Kiáramlott, elkapva a szél által, kiszolgáltatva a vihar leheletének.

Lorgar lassan és óvatosan hátrált, a homokot tiporva csizmáival. Arcára a kíváncsiságon kívül nem ült ki semmi. Bármi is volt a rokkant dolog, haragja egy pszi nyomástól feszülő aura formájában ömlött belőle. Lorgar ismét tett egy lépést hátrafelé, még mindig figyelve.

Az isten-szobrot, minden fensége ellenére, tisztán láthatóan tönkretette a természetfeletti bomlás. Egy héj kúszott ott, ahol egykor egy nagyszerű entitás járhatta a tájat. Lorgar látta a száműzött dicsőséget, ha összehúzta szemeit, szempilláin keresztül pillantva meg a pislákoló emlékképeket. Egy lény tektonikus lemezekből álló páncélban: szemei fehér lángban égnek; magmát pumpáló szíve elégethetetlen fekete csontok alatt dobog; a düh és szent tűz testet öltött óriása. Lorgar mindezt a kavargó homokon keresztül látta. Még el is mosolyodott, ahogy a szél egy hamis hő-ködöt formált a lény körül – egy újabb gyenge visszhangja annak, ami valójában fenséges kellett volna legyen.

Ha képes lett volna állni, magasabb lett volna, mint egy Legiones Astartes Rettenthetetlen. Még hason fekve és megsemmisítve is mérhetetlen volt, ahogy szerencsétlenül vonszolta magát a porban.

Majdnem szánta, ebben az elpusztult megtestesülésben. Fekete bőre szürkés szén színűre halványult, régi sebeiből pedig füst szivárgott a viharba. Láva-vére lomhán folydogáló parázsló iszappá alvadt; varral borított sebei vérének alvadásáról árulkodtak, amely elhalt, ahogy elhagyta a testét. Ahol szemei egykor nem evilági tűzzel égtek, ott üres szemgödrök forogtak világtalan, vad kifejezéssel.

„Lorgar vagyok”, közölte a kúszó istennel. „Az Emberiség Császárának tizenhetedik fia.”

Az isten összezárta fekete fogait és szürke ínyét. Kiáltani akart. Hamun kívül nem jött más vicsorgó szájából, kifolyva a homokra az álla alá. A kudarcba fulladt üvöltés pszi utórezgése pedig hasztalan döngette Lorgar őrzött elméjét.

Közelebb kúszott. Két ujja eltört, ahogy a földbe markolt. Dermedt magma szivárgott a csonkokból, megfeketedve alvadás közben.

„Tudom, hogy hallasz”, a primarcha hangja nyugodt maradt. Buzogánya energiától lobogott, villámok vad táncukat járták tüskés fején. „De nem tudsz válaszolni, ugye?”

Még egyet lépett hátra. Válaszul az isten szobra egy újabb hangtalan üvöltést hallatott.

„Látom nem.” A primarcha mosolya elbizonytalanodott. „Nem maradt számodra más, csak a csillapíthatatlan gyűlölet tompa fájdalma. Ez majdnem tragikus.”

Lorgar.

Ingethel? A démon hangja után kutatott. Ingethel? Találtam…valamit. Egy visszhangot. Egy lidércet. Szerintem megszabadítom a szenvedéseitől.

Ez Kaela Mensha Khaine egyik megtestesülése.

Lorgar majdnem vállat vont. A név semmit sem jelent számomra.

A megtört-lelkűek háború istene. Megzavartad a város szívét, az élet melegét hozva a leghidegebb helyre.

Egy horkantás pszi-megfelelőjét adta válaszul. Bármi is volt egykor, most haldoklik. Régóta haldoklik, eme mérgező talajba temetve.

Ahogy mondod. Szünet. Mulatság érzése. Lorgar. Mögötted.

A primarcha elfordult a kúszó istentől, hogy szembe találja magát a poros szélből kisétáló kecses alakokkal. Részleteket nem tudott kivenni; csupán árnyképek voltak a viharban, egyre közelebb lebegve, görbe pengékkel a kezükben.

Egy tucat. Két tucat, egyre közelebb kísértve. Egyikükről sem sugárzott az élő értelem melege.

„Mon-keigh”, suttogta a szél. „Sha’eil, Sha’eil, Sha’eil.”

Ismerte ezt a szót. Sha’eil. Pokol. Egy végletekig gonosz hely.

Lorgar fókuszált pszi kivetítésekkel lőtte szét az árnyalakokat. Nem került többe egy pillanatnyi koncentrációnál. Csupán hő-köd maradt szétfoszlásuk után – a primarcha nevetett, amikor rájött, hogy délibábokra vesztegeti az erejét.

Erőlködés és nyögések hangja csengett hátulról. Lorgar ismét megfordult, épp időben ahhoz, hogy lássa az isten szobrát végre térdelő helyzetbe emelkedni. A vörös homokból egy ősi és törött pengét húzott elő. Összeszorított fogakkal, amelyeken keresztül hamut zihált, kiköhögte első szavait.

„Siun Daellae”, morogta az elsorvadt isten. A kezében lévő penge, amelyet inkább használt mankóként, mint fegyverként, beteges fekete füstöt árasztott magából, de nem lobbant lángra.

Lorgar óvatosan kísérte figyelemmel a remegő lényt. Suin Daellae, küldte távoli idegenvezetőjének. Nem ismerősek a szavak.

A Végzet, mely Üvölt. Ez a kezében lévő penge neve.

Lorgar végignézte, ahogy a Megtestesülés eldől, négykézláb tartva magát. Majdnem sajnálom a szerencsétlent.

Tudta, hogy a démon mögötte formálja meg magát, a szélből öltve alakot, de nem érezte, hogy hátra kéne fordulnia, hogy szembenézzen vele.

Nem kellene sajnálnod, Lorgar. Ebből tanulságot lehet levonni.

A primarcha biztos volt benne, hogy ez igaz, de nem igazán érdekelték a nyilvánvaló leckék. A Megtestesülés bőre felrepedezett és levált a szobor hajlatainál.

„Befejezem ezt”, mondta hangosan.

Ahogy óhajtod, siklottak vissza Ingethel szavai.

Lorgar nehéz buzogányát kezében tartva, előrelépett.

Emlékezz erre a pillanatra, Lorgar. Emlékezz rá úgy, ahogy van és, hogy mit jelent.

Közelebb ment az összeeső félben lévő szoborhoz és magasra emelte buzogányát. Mint egy igazi hóhér.

A Megtestesülés töredezett keze megfogta páncélozott csizmáját. Még egy ujja letört.

„Véget vetek tudatlanságod okozta nyomorodnak”, mondta Lorgar és hagyta lezuhanni a pörölyt.

EGYETLEN CSAPÁS. Egy ütés a fej hátsó részére.

Kő és vas ütközésének hangja. A szél által felkapott homok sziszegése. Lezárt keramitnak ütköző por zörgése.

Itt van egy tanulság.

A vörös földön fekete hamu körvonala mutatta egy isten sírjának formáját.

Lorgar. Látod?

Lorgar visszafordult a démonhoz. Ingethel nyáladzott, pofájából csöpögött a nyál, amely valahogy mégsem fagyott meg az intenzív hidegben.

Látod? kérdezte anélkül, hogy pislogna. Egy isteni lény ugyanolyan tudatlan, elveszett és vak lehet, mint bármelyik halandó. Ellenszegülésükben ugyanolyan makacsak tudnak lenni, és ezzel legalább akkora veszélyt is jelentenek az igazságra. Nézd meg a szellemet, amit elpusztítottál. Egy rég kudarcot vallott hit visszhangja. Most eltűnt, ez a világ elkezdhet gyógyulni. Mentesen a hamis és pogány hitektől. Látod?

Az ingerültség érdes hangon tört ki vox-rostélyából. „Ugyanezt kérdezted a fiamtól, Argel Taltól. Nekem nem kell ugyanaz a buta iránymutatás. Igen, Ingethel. Látom.”

Még egy isten is meghalhat, Lorgar.

Ismét felnevetett. „A finomság méreg számodra, ugye?”

Még egy isten is meghalhat. Emlékezni fogsz ezekre a szavakra a vég előtt.

A démon halk tónusa habozásra késztette. „Úgy beszélsz a végről, mintha tudnád, mi lesz a kimenetele.”

Jártam a lehetőség ösvényein. Láttam, hogy mi lehet és azt is, ami majdnem valószínű, hogy lesz. De senki sem láthatja, hogy mi lesz, amíg abból az nem lesz, ami volt.

Lorgarnak már nem volt kedve nevetni. „Mi akkor a legvalószínűbb? Hogyan fog ez végződni?”

A démon lenyalta szájáról a hamut és vörös port. Úgy, ahogy kezdődött, Császár fia. Háborúval végződik.

CSUPÁN KÉT SZÓ kellett.

„Mutasd meg.”