Aurelian - 5. fejezet

Lorgar felfedez egy elda szellemvárost.

ÖT

VISSZHANGOK

SZELLEMEK JÁRTÁK az utcákat. Lidércek homokból és szélből, szívfájdító formákat öltve a förgetegben. Látóterének határán éltek, levágva a vihar által, amikor Lorgar jobban meg akarta nézni őket. Ott, egy menekülő alak, a szellő által eltörölve, ahogy Lorgar feléje fordult. És ott: három érte nyúló, sikoltó leány, amely nem volt más, mint kavargó homok, mikor ismét odafordult.

Erősebben megragadta buzogányát. Előtte, mindig előtte fájón lüktetett valami alig élő – legyengült, csapdába esett, valószínűleg haldoklott. Az elméjébe hatoló hideg visszhang olyan valamiről árulkodott, amely leginkább egy bezárt, beteg állathoz hasonlított: valami, ami már nagyon-nagyon rég óta haldoklott.

Lorgar mozgását, ahogy a homokkal bevont törmelék között lépdelt, az óvatosság jellemezte. Egy város csontvázán keresztül járt. A poros szél távoli hangokat hozott magával – nem emberi hangokat, amelyek egy idegen nyelven ordítoztak. Talán maga az orkán játszott az érzékeivel, mivel még az elda nyelv ismeretének a birtokában sem értette a viharba kiáltott szavakat. Ha azzal próbálkozott, hogy megértse az egyes hangokat, csupán a többit tette hangosabbá, reménytelenné téve a koncentrálást.

Ahogy egyre beljebb hatolt az elsorvadt városba, már nem fordult meg minden félig megformált alakra. Nézett maga elé és hagyta, hogy az incselkedő szél azt formálja, amit csak akar. A roppant szélrohamok közepette magasba törő épületek halvány derengését vélte felfedezni szemei sarká-ban; az ellenséges egek felé elképzelhetetlen bájjal nyúló idegen tornyok.

A primarcha hátratekintett Ingethelt keresve, de nem látott semmit.

Ingethel, nyúlt ki bizonytalanul elméjével. Abban sem volt biztos, hogy hívása egyáltalán áthatolt a szélen. Démon, hol vagy?

Válaszul a szél csak hangosabban üvöltött.

AZ IDŐ MINTHA elvesztette volna jelentőségét. Lorgar szomja egyre nőtt, bár a fáradtság nem lassította le. Mindeközben már több mint hetven órája gyalogolt az örökös alkonyat árnyékában. Az idő múlásának egyetlen biztos jele a retina kijelzőjén lévő kronométer volt, amely a hetvenegyedik óra végén megbízhatatlanul ingadozóvá alacsonyult. A digitális kijelzőn véletlenszerűen kezdtek feltűnni a rúnák, mintha csak megadnák végre magukat eme hipertérbe mártott közeg természetellenes törvényeinek.

Lorgar visszaemlékezett Argel Tal arcára: komor, szinte vámpírszerű a csont sovány vadságával, amikor a harcos arról mesélt, hogy hajója majdnem fél évig szelte a hipertér hullámait. Lorgar és a flotta többi tagja számára az Orfeo Panasza mindössze néhány szívdobbanásnyit volt távol.

Lustán azon tűnődött, vajon mennyi idő telik el az anyagi univerzumban, amíg ő itt időzik, a pokol partján sétálva.

Az a kevés, ami a mestervilág szerkezetéből megmaradt a felszínen, erózió, kopás és a kíméletlen szelek által ejtett sebek áldozata lett.

Lorgar büszkén lépdelt végig egy újabb sugárúton, csizmái alatt porrá őrölve ősi kőzeteket. Lehet, hogy ez egykor egy mezőgazdasági kupola volt. Termékeny, idegen flórával beültetve. De az is lehet, hogy nem volt több egy közösségi helynél. Lorgar igyekezett visszafogni képzelőerejét. Nem hagyta, hogy a homokviharban táncoló alakok még jobban beindítsák azt.

Még néhány száz méternyi csoszogás az értéktelen talajon és a küszködő élet furcsa, émelyítően fájdalmas lüktetését kezdte érezni csizmái alatt. Balra és jobbra csak egy halott civilizáció ledőlt tornyait lehetett látni.

A primarcha leguggolt, hogy felmarkoljon egy adag vörös földet. Mint

korábban, most is hagyta, hogy kihulljon ujjai közül és nézte, ahogy a szél elragadja. A jelenlét - oly megfoghatatlan - erősödött majd elhalványult minden ritmus nélkül. Lorgar mély levegőt vett, egy vékony, csörgedező pszilökést küldve lefelé. Nem jött válasz. A tudatosság apró remegését sem érezte. Lehet, hogy egy méterrel volt a föld alatt, de egészen a bolygó magjánál is lehetett. Akárhogy is, egy gyenge és rendszertelen valami volt. Úgy tűnt, érinthetetlen és csak alig emlékeztetett életre.

Egy bujkáló értelem, ami nem tűnik élőnek.

Fura.

Mélyebbre nyomult. Szaglászva, keresve, de az ellenálló üresség ugyanazon eltemetett magját találta csak kutató érintése.

Sajnálatos vereség. Lorgar visszahúzta bizonytalan pszi tapogatóit, érzékelését visszaterelve saját tudatába.

Ez megtette a hatását. Miközben épp átkozta saját kiszámíthatatlan képességeit, érezte, hogy valami lent megmozdul és fölfelé kezd ásni. A homok alatti jelenlét rágta az útját felfelé. Mint egy fagyos véreb tudata, ami igyekszik utolérni a visszahúzódó pszi-cirógatás szagát.

Lorgar ösztönösen meghátrált. Megborzongott a kétségbeeséstől, amely egyre közelebb rántotta magát lentről. Összeszorított fogakkal egy visszataszító tudatlöketet küldött vissza az érte nyúló jelenlét felé – a pszichikai megfelelője annak, ha összezúzzuk egy fuldokló ember ujjait, amikor épp a mentőkötélért nyúl. A jelenlét egy pillanatra elhanyatlott, összeszedte magát, majd ismét fölfelé kezdte marni magát.

Koronája áttörte a felszínt: a hideg vadság nyers érzése - minden más érzelemtől mentesen - csapódott neki a primarcha elméjének. Lorgar hátratántorgott a növekvő tudatosság szökőkútjától, eltérítve recés intenzitását, ahogy tőle tellett. Amikor a kéz kirobbant a homokból, a primarcha már buzogányát markolta.

Nézte, elméjét védve a ráfröcsögő alaktalan pszichikai gyűlölettől, ahogy egy haldokló isten szobra kivonszolja magát skarlátvörös sírjából.

Nem tudott felállni. A felállással kínlódva a lény egyre közelebb kúszott, kezeit beleásva a homokba, hogy valami támasztékot találjon. De úgy tűnt, nem tud felállni. A primarcha nézte, ahogy vonszolja magát, nem látva semmilyen gerincsérülésre utaló nyomot töredezett páncélzatán. Hosszú sörénye, amely halálmaszkra hasonlító arcát szegélyezte, úgy tűnt, mintha füstből lenne. Kiáramlott, elkapva a szél által, kiszolgáltatva a vihar leheletének.

Lorgar lassan és óvatosan hátrált, a homokot tiporva csizmáival. Arcára a kíváncsiságon kívül nem ült ki semmi. Bármi is volt a rokkant dolog, haragja egy pszi nyomástól feszülő aura formájában ömlött belőle. Lorgar ismét tett egy lépést hátrafelé, még mindig figyelve.

Az isten-szobrot, minden fensége ellenére, tisztán láthatóan tönkretette a természetfeletti bomlás. Egy héj kúszott ott, ahol egykor egy nagyszerű entitás járhatta a tájat. Lorgar látta a száműzött dicsőséget, ha összehúzta szemeit, szempilláin keresztül pillantva meg a pislákoló emlékképeket. Egy lény tektonikus lemezekből álló páncélban: szemei fehér lángban égnek; magmát pumpáló szíve elégethetetlen fekete csontok alatt dobog; a düh és szent tűz testet öltött óriása. Lorgar mindezt a kavargó homokon keresztül látta. Még el is mosolyodott, ahogy a szél egy hamis hő-ködöt formált a lény körül – egy újabb gyenge visszhangja annak, ami valójában fenséges kellett volna legyen.

Ha képes lett volna állni, magasabb lett volna, mint egy Legiones Astartes Rettenthetetlen. Még hason fekve és megsemmisítve is mérhetetlen volt, ahogy szerencsétlenül vonszolta magát a porban.

Majdnem szánta, ebben az elpusztult megtestesülésben. Fekete bőre szürkés szén színűre halványult, régi sebeiből pedig füst szivárgott a viharba. Láva-vére lomhán folydogáló parázsló iszappá alvadt; varral borított sebei vérének alvadásáról árulkodtak, amely elhalt, ahogy elhagyta a testét. Ahol szemei egykor nem evilági tűzzel égtek, ott üres szemgödrök forogtak világtalan, vad kifejezéssel.

„Lorgar vagyok”, közölte a kúszó istennel. „Az Emberiség Császárának tizenhetedik fia.”

Az isten összezárta fekete fogait és szürke ínyét. Kiáltani akart. Hamun kívül nem jött más vicsorgó szájából, kifolyva a homokra az álla alá. A kudarcba fulladt üvöltés pszi utórezgése pedig hasztalan döngette Lorgar őrzött elméjét.

Közelebb kúszott. Két ujja eltört, ahogy a földbe markolt. Dermedt magma szivárgott a csonkokból, megfeketedve alvadás közben.

„Tudom, hogy hallasz”, a primarcha hangja nyugodt maradt. Buzogánya energiától lobogott, villámok vad táncukat járták tüskés fején. „De nem tudsz válaszolni, ugye?”

Még egyet lépett hátra. Válaszul az isten szobra egy újabb hangtalan üvöltést hallatott.

„Látom nem.” A primarcha mosolya elbizonytalanodott. „Nem maradt számodra más, csak a csillapíthatatlan gyűlölet tompa fájdalma. Ez majdnem tragikus.”

Lorgar.

Ingethel? A démon hangja után kutatott. Ingethel? Találtam…valamit. Egy visszhangot. Egy lidércet. Szerintem megszabadítom a szenvedéseitől.

Ez Kaela Mensha Khaine egyik megtestesülése.

Lorgar majdnem vállat vont. A név semmit sem jelent számomra.

A megtört-lelkűek háború istene. Megzavartad a város szívét, az élet melegét hozva a leghidegebb helyre.

Egy horkantás pszi-megfelelőjét adta válaszul. Bármi is volt egykor, most haldoklik. Régóta haldoklik, eme mérgező talajba temetve.

Ahogy mondod. Szünet. Mulatság érzése. Lorgar. Mögötted.

A primarcha elfordult a kúszó istentől, hogy szembe találja magát a poros szélből kisétáló kecses alakokkal. Részleteket nem tudott kivenni; csupán árnyképek voltak a viharban, egyre közelebb lebegve, görbe pengékkel a kezükben.

Egy tucat. Két tucat, egyre közelebb kísértve. Egyikükről sem sugárzott az élő értelem melege.

„Mon-keigh”, suttogta a szél. „Sha’eil, Sha’eil, Sha’eil.”

Ismerte ezt a szót. Sha’eil. Pokol. Egy végletekig gonosz hely.

Lorgar fókuszált pszi kivetítésekkel lőtte szét az árnyalakokat. Nem került többe egy pillanatnyi koncentrációnál. Csupán hő-köd maradt szétfoszlásuk után – a primarcha nevetett, amikor rájött, hogy délibábokra vesztegeti az erejét.

Erőlködés és nyögések hangja csengett hátulról. Lorgar ismét megfordult, épp időben ahhoz, hogy lássa az isten szobrát végre térdelő helyzetbe emelkedni. A vörös homokból egy ősi és törött pengét húzott elő. Összeszorított fogakkal, amelyeken keresztül hamut zihált, kiköhögte első szavait.

„Siun Daellae”, morogta az elsorvadt isten. A kezében lévő penge, amelyet inkább használt mankóként, mint fegyverként, beteges fekete füstöt árasztott magából, de nem lobbant lángra.

Lorgar óvatosan kísérte figyelemmel a remegő lényt. Suin Daellae, küldte távoli idegenvezetőjének. Nem ismerősek a szavak.

A Végzet, mely Üvölt. Ez a kezében lévő penge neve.

Lorgar végignézte, ahogy a Megtestesülés eldől, négykézláb tartva magát. Majdnem sajnálom a szerencsétlent.

Tudta, hogy a démon mögötte formálja meg magát, a szélből öltve alakot, de nem érezte, hogy hátra kéne fordulnia, hogy szembenézzen vele.

Nem kellene sajnálnod, Lorgar. Ebből tanulságot lehet levonni.

A primarcha biztos volt benne, hogy ez igaz, de nem igazán érdekelték a nyilvánvaló leckék. A Megtestesülés bőre felrepedezett és levált a szobor hajlatainál.

„Befejezem ezt”, mondta hangosan.

Ahogy óhajtod, siklottak vissza Ingethel szavai.

Lorgar nehéz buzogányát kezében tartva, előrelépett.

Emlékezz erre a pillanatra, Lorgar. Emlékezz rá úgy, ahogy van és, hogy mit jelent.

Közelebb ment az összeeső félben lévő szoborhoz és magasra emelte buzogányát. Mint egy igazi hóhér.

A Megtestesülés töredezett keze megfogta páncélozott csizmáját. Még egy ujja letört.

„Véget vetek tudatlanságod okozta nyomorodnak”, mondta Lorgar és hagyta lezuhanni a pörölyt.

EGYETLEN CSAPÁS. Egy ütés a fej hátsó részére.

Kő és vas ütközésének hangja. A szél által felkapott homok sziszegése. Lezárt keramitnak ütköző por zörgése.

Itt van egy tanulság.

A vörös földön fekete hamu körvonala mutatta egy isten sírjának formáját.

Lorgar. Látod?

Lorgar visszafordult a démonhoz. Ingethel nyáladzott, pofájából csöpögött a nyál, amely valahogy mégsem fagyott meg az intenzív hidegben.

Látod? kérdezte anélkül, hogy pislogna. Egy isteni lény ugyanolyan tudatlan, elveszett és vak lehet, mint bármelyik halandó. Ellenszegülésükben ugyanolyan makacsak tudnak lenni, és ezzel legalább akkora veszélyt is jelentenek az igazságra. Nézd meg a szellemet, amit elpusztítottál. Egy rég kudarcot vallott hit visszhangja. Most eltűnt, ez a világ elkezdhet gyógyulni. Mentesen a hamis és pogány hitektől. Látod?

Az ingerültség érdes hangon tört ki vox-rostélyából. „Ugyanezt kérdezted a fiamtól, Argel Taltól. Nekem nem kell ugyanaz a buta iránymutatás. Igen, Ingethel. Látom.”

Még egy isten is meghalhat, Lorgar.

Ismét felnevetett. „A finomság méreg számodra, ugye?”

Még egy isten is meghalhat. Emlékezni fogsz ezekre a szavakra a vég előtt.

A démon halk tónusa habozásra késztette. „Úgy beszélsz a végről, mintha tudnád, mi lesz a kimenetele.”

Jártam a lehetőség ösvényein. Láttam, hogy mi lehet és azt is, ami majdnem valószínű, hogy lesz. De senki sem láthatja, hogy mi lesz, amíg abból az nem lesz, ami volt.

Lorgarnak már nem volt kedve nevetni. „Mi akkor a legvalószínűbb? Hogyan fog ez végződni?”

A démon lenyalta szájáról a hamut és vörös port. Úgy, ahogy kezdődött, Császár fia. Háborúval végződik.

CSUPÁN KÉT SZÓ kellett.

„Mutasd meg.”