EGY
TESTVÉRISÉG
A Bosszúálló Lélek
Négy nappal Isstvan V
után
NYOLC testvére volt jelen, bár
mindössze felük tartózkodott valóban a szobában. A hiányzó négy nem volt több
projekciónál: közülük hárman dadogó fények és fehér zajból álló pislákoló
szürke árnyképekként manifesztálódtak az asztal körül. A negyedik képe ezüstös
és tiszta volt, vonásai és végtagjai tisztán csöpögő spirális boszorkánytűz
csóvákként jelentek meg. Ez az utolsó hologram, Magnus, meghajtotta fejét
üdvözlésként.
Üdv neked, Lorgar, fivére az elméjében hozta létre a szavakat.
Lorgar válaszul bólintott. „Milyen
messze vagy, Magnus?”
A Karmazsin Király pszichikai
kivetítődése nem mutatott érzelmet. Egy magas ember, fején külön készített
korona, Vörös Magnus nem volt hajlandó kontaktusra megmaradt egyetlen
szemével.
Nagyon messze. Egy távoli
világon nyalogatom sebeim. Nincs neve, csak, amit én adok neki.
Lorgar bólintott, nem kerülte
el figyelmét a fivére halk beszédében meg-megjelenő tétovázás árnyai. Most nem
az ilyen beszélgetések ideje volt.
A többiek egyenként nyugtázták
jelenlétét. Curze – saját maga lüktető, hullaszerű megtestesülése, egy
bólintás legcsekélyebb sugallatával válaszolt. Mortarion, alakja, mint egy
lesoványodott kísértet – még élőben is -, me
lyen nem sokat javított éteri
megjelenítése. Képének élessége el-
elhalványodott, időnként pedig
bizarr módon megkettőződött a távolság torzító sejtosztódásának köszönhetően. Üdvözlésként
lehajtotta Emberarató kaszájának pengéjét, mely önmagában melegebb fogadtatás
volt, mint amire Lorgar számított.
Alpharius volt az utolsó, aki távolsági
jelküldéssel biztosította jelenlétét. Sisakban állt, míg mindenki más feje
fedetlen volt, és az ő holografikus megjelenítése stabilan világított, míg a többiek
a flották közötti nagy távolság miatti rossz minőséget nyögték. Alpharius, aki
majdnem egy fejjel alacsonyabb volt fivéreinél, krokodilszerű pikkelyes
csillogással állt a helyén, gyíkszerű páncélzata megtestesülésének hamis fényében
ragyogott. Üdvözlése az aquila jele volt, a Császár saját szimbóluma, a mellkas
előtt keresztbe tett karok képében.
Lorgar felhorkant. Milyen
eredeti.
„Késtél”, vágott közbe egyik
fivére. „Már vártunk.” A hang egy minden bájt nélkülöző szótagzuhatag volt.
Angron. Lorgar még csak egy békéltető
mosollyal sem próbálkozott, mikor felé fordult.
Harcos testvére abban a
fenyegető előrehajolt helyzetben görnyedt az asztal fölé, mely oly jellemző
volt testbeszédére. Fejének hátsó részét a koponyájába bevert és agyának
puhaszövetébe bedrótozott brutális idegi implantátumok torzították el. Angron
véreres szemei összeszűkültek, ahogy egy újabb fájdalomlöket végigrohant
idegrendszerén – a régi urai által ráerőszakolt agressziónövelők hagyatéka. Míg
a többi primarcha uralkodóvá nőtt azon a bolygón, ahova sodorta őket a sors,
csupán Angron tespedett fogságban, egy rakás techno-primitív rabszolgájaként
egy isten háta mögötti porfészekben, mely egy névre sem volt méltó soha.
Angron múltja ott lüktetett az ereiben, éles idegfájdalom járta át izmait
minden befejezetlen szinapszissal.
„Akadályozva voltam”, vallotta
be Lorgar. Nem szerette egy huzamban sokáig nézni testvérét. Ez egyike volt
azon dolgoknak, amitől Angron rángani kezdett; mint egy állat, a Világevők ura
rosszul tűrte, ha bámulták és
szemkontaktust is csupán néhány
pillanatig tudott tartani. Lorgarnak nem állt szándékában provokálni fivérét.
Kor Phaeron mondta egyszer,
hogy a Világevő arca olyan, mint egy ujjpercekből álló gúnyosan mosolygó
maszk, de Lorgar ezt nem találta viccesnek. Az ő szemében testvére olyan volt,
mint egy megrepedt szobor: vonásai, melyek nyugodtak és szépek kellettek volna
legyenek, egy kicsorbult, vicsorgó arckifejezéssé olvadtak össze, görcsökkel
határos izomlüktetésekkel csúfítva. Így érthető, hogy a többi ember miért hitte
azt, Angront egy hajszál választja el egy dührohamtól. Igazából, úgy nézett ki,
mint aki egy epilepsziás roham kínjával küzdve próbálja összeszedni
gondolatait. Lorgar gyűlölte ezt a fagyos, durva gazembert, de nem lehetett nem
csodálni megtörhetetlen szívósságát.
Angron elutasítóan morgott
valamit, majd visszafordult a többiekhez.
„Már kilenc nap telt el és
tudjuk, mik a feladataink”, dörmögte. „Már szétszóródtunk az ürességbe. Miért hívtál
minket össze?”
Hórusz, a galaxisból kihasított
Birodalom Hadmestere, nem válaszolt azonnal. Intett Lorgarnak, hogy foglalja el
a helyét az asztalnál, Hórusz jobb oldalán. Légiójának tengerzöld keramitjával
ellentétben, Hórusz egy szénfekete, rétegzett, vastag páncélt viselt, melynek
mellvértjét egy kadmiumból készült Terra Szeme díszítette, örökkön bámulva környezetét.
Ennek az utolsó pecsétnek, mely az Imperium seregei felett gyakorolt hatalmának
jelképe volt, közepe át lett alakítva, hogy egy kígyó vágott szemét mintázza.
Lorgar, ahogy látta a Hórusz arcán halványan felvillanó önelégült mosolyt, eltöprengett,
vajon milyen titkokat sutyorgott Erebus a Hadmester fülébe az elmúlt hónapokban.
Lorgar elfoglalta helyét Hórusz
és Perturabo között. Az előbbi az asztalfőnél ült, Isstvan utóhatásaként már
sehol nem játszották, hogy egyenlők. Az utóbbi fényesre csiszolt, szegecselt páncélját
viselte és tiszteletreméltó lazasággal támaszkodott egy hatalmas pöröly nyelére.
„Lorgar”, dörmögte Perturabo üdvözlésként.
Két tucat, különböző vastagságú energia kábel csatlakozott közvetlenül a
Vasharcos tar fejébe – a
halántékát és állkapcsát sem
hagyva érintetlenül -, folyamatosan informálva őt szürke páncéljának belső
folyamatairól. A rétegzett páncélzatáról finoman lelógó láncok megcsörrentek,
ahogy futólag bólintott egyet.
Lorgar viszonozta, de nem szólt.
Tekintete végigsiklott a többieken, utolsó testvérét keresve.
„Szóval”, Hórusz elnéző mosolya
kivillantotta fogait. „Végre újra összegyűltünk.”
Minden szem őt figyelte, kivéve
Lorgaré. A tizenhetedik fiú figyelmének elterelődését nem vették észre, ahogy Hórusz
folytatta mondandóját.
„Ez a gyűlés első a fajtájából.
Itt, most, először gyűlünk össze egymás jelenlétében.”
„Isstvanon összegyűltünk”, dörmögte
Angron.
„Nem mindannyian” Alpharius színtelen
hologramja még mindig viselte sisakját. A kivetítődés hangjában semmilyen torzítás
nem hallatszott, s még oly kevés érzelem sem.
A kilenc Légió Isstvan után szétszóródott.
A Terrához vezető úton egy galaxist kellett meghódítaniuk és nagy seregeket
kellett felállítaniuk, így a Hórusz Hadmesterhez hű Légiók elváltak egymástól
az űr sötétjébe. Maguk mögött hagyva egy halott világot.
Angron összehúzta szemét,
mintha emlékezni próbálna. Egy pillanattal később egyetértően bólintott. „Igaz.
Lorgar nem volt hajlandó eljönni, imádkozott.”
Hórusz, ahogy jóképű vonásait
halványan megvilágította fejszalagjának fénye, elmosolyodott. „Nagy tervünkben
elfoglalt helyéről meditált. Van különbség, testvér.”
Angron ismét bólintott, anélkül,
hogy igazán egyetértett volna. Úgy tűnt nem érdekli más, mint hogy elintézze a
beszélgetést és más dolgokkal foglalkozzon.
Hórusz újra megszólalt. „Mind
ismerjük a közelgő hadjárat árát és hogy mit tartogat benne számunkra a sors.
Flottáink útra keltek. De a, mondjuk így, kellemetlenség után, mely Isstvannál
történt, most gyűltünk össze elő
ször, mint egy teljes
testvériség.” Hórusz nyitott tenyérrel intett bronz bőrű fivére felé.
Szándékosan vagy sem, a mozdulat eléggé fenyegető volt, figyelembe véve a
hatalmas Mechanicum karmot, mely körbefogta jobb kezét. „Remélem, a meditációid
meghozzák a gyümölcsüket, Lorgar.”
Lorgar még mindig utolsó
testvérét bámulta. Azóta nem vette le róla a szemét, hogy elfordult
Perturabótól.
„Lorgar?” Hórusz már majdnem
morgott. „Kezd egyre inkább fárasztani, hogy képtelen vagy tartani magad a
megbeszéltekhez.”
Curze kuncogása olyan volt,
mintha keselyű károgott volna. Még Angron is elmosolyodott, több vas műfogat
villantva ki sebhelyes ajkai mögül.
Lorgar lassan, lassan a hátán lévő
díszes botjáért nyúlt, mely egy buzogányban végződött. Ahogy elővette
fegyverét legközelebbi rokonai között, szemét folyamatosan az egyikükön
tartotta. Mindenki, aki fizikailag jelen volt, érezte, ahogy az egyre erősödő
pszichikai fagy jégvirágokat rajzol páncéljukra.
Az Igehordozó hangja egy
félelemmel átitatott, rosszindulatú suttogás formájában hagyta el ajkait.
„Te. Te nem vagy Fulgrim.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése