Olvastam: Chris Wraight - Battle of the Fang

Űrfarkasok. A Warhammer 40 000 univerzum vikingjei.

A Battle of the Fang az Űrfarkas anyabolygó, Fenris elleni Ezer Fiak támadás sagáját meséli el, egyedi módon vissza adva a jeges világ hangulatát és kegyetlenségét. Az ütközetet három karakter, egy Űrfarkas lord, egy halandó katona és egy Ezer Fiak varázsló szemszögéből követjük végig. Mind a három egymástól teljesen eltérő világnézeteket képvisel és jól bemutatja a szemben álló felek szellemiségét, motivációit.

Greyloc, az Űrfarkas helyőrség parancsnoka azt a megalkuvást nem ismerő elszántságot képviseli, ami egy saját fészkét védelmező anyafarkasra jellemző, aki felettesei árgus tekintetétől távol igyekszik megvédeni az otthonát az ellenség szinte végtelen seregei ellen.

Ezzel szemben a halandó kisegítő alakulatok egyik alacsony rangú tisztje, Freija a fiatalság tüzével megáldva, tele van élettel és kérdésekkel. Sok társához hasonlóan ő is félistenként tekint az Űrgárdistákra, de nem hiszi, hogy mindenhatóak. Freija szemén keresztül megismerhetjük, hogy egy egyszerű halandó hogyan látja a hozzá képest a Titánok erejével bíró harcosok háborúját.

Az Ezer Fiak, mint mindig, ezúttal is titkos terveket szövögetnek komplex hatalmi harcok hálójában, melyek lehet, hogy csak évszázadok múlva hoznak gyümölcsöt. Az ő elszántságuk talán még az Űrfarkasokénál is erősebb, amit az elemi bosszúvágy tüzel. Semmilyen árat nem tartanak túl magasnak céljuk eléréséhez. De hogy az sikerül-e, az csak a legvégén derül ki.

Mellékszálként, de számomra meghatározó élményként megemlíteném a Dreadnaught-k szerepét a történetben. Mindannyian ismerjük ezeket az évszázados gyilkoló gépeket, akik szó szerint csakis a háborúért élnek. De itt betekintést nyerhetünk az ő lelki világukba is – mert igen is van nekik! Egy „fiatal” harcos szemén keresztül megtudjuk, hogy ők hogyan élik meg ezt a szűnni nem akaró háborút.

A Warhammer univerzum eme tragikus epizódja egyszerre szívbemarkoló és epikus.

Ha egyszer megjelenik magyarul – vagy én lefordítom – mindenképpen el kell olvasni! :)

A Hang - 5. rész

A Validus felfedezése folytatódik.

AZ UGRÁS villanása beleolvadt a sötétségbe és Amendera Nővér kivont kardjával intett. Tőle jobbra Leilani állt, egyik kezében pisztolyt, másikban egy jelzőberendezést szorongatott, tekintetét a kijelzőjére szegezve. Tőle balra pedig már Thessaly parancs-mozdulatai szelték a levegőt, gesztusai a három Figyelő-Nővér felé irányultak, akik még a csapattal tartottak.

Kendel öntudatlanul egyik ujjával végigsimította a homlokára tetovált aquila vörös körvonalait. Óvatos, mély lélegzetet vett, majd körbepillantott az alacsony és széles folyosón, ahova érkeztek. A Lovag arra számított, hogy a terem hideg lesz, a levegő talán ritka a takarékon működő létfenntartó rendszerek és a külső hajótesthez való közelség miatt. Arra utasította a szolgarobotot, hogy ne küldje őket túlságosan mélyen a Validus testébe, mivel attól félt, hogy a távolsággal nő a félre-integráció veszélye. A levegő azonban száraz és meleg volt, mint egy sivatag naplemente után. Sőt, egy sajátos mozdulatlanság jellemezte, mintha a körülöttük lévő porszemcsék egy lomha folyadékban lebegnének.

Kendel előrelépett, engedve, hogy pengéje vezesse, apró, kísérleti vágásokkal mérve fel a környezetét. Enyhe nyugtalansága ellenére nem talált semmit, ami rögtön nem lenne rendben. A gravitáció normálisnak tűnt és nem érzett…semmit.

„Hő-virágok abban az irányban,” mondta Leilani Nővér furcsán tompa hanggal. Előremutatott, a folyosó végébe. Előttük, a falakon lévő zöld lámpások fényén túl hanyagul összehordott alakzatok álltak egy kupacban, éles fémcsövek bordázata és drótkötegek társaságában.

~Ketrecek,~ jelezte Nortor.

A Lovag bólintott és megindult. Mindössze néhány lépést merészkedett előre, amikor egy riadt sóhajra megfordult. Az egyik Figyelő közelebb ment az egyik vas tartóoszlophoz, amely a padlózatot és a mennyezetet kötötte össze. Ökölbe szorított kezét kinyitotta a parancsnokának. Amendera nézte, ahogy a fényben ragyogó fémpor hullik lustán alá ujjai közül. A Figyelő az oszlop felé intett és mutatta, hol ért hozzá. A Nővér kesztyűje horpadásokat hagyott maga után az vasgerendában. Semmivé foszlott a leggyengédebb érintéstől is, újabb adaggá porladva szét.

Kendel csettintett az ujjával, Leilani pedig kötelességtudóan odament az oszlophoz és végigmérte azt a berendezésével. Homlokát ráncolva megismételte a mérést. Tisztán látszott, hogy elégedetlen az eredménnyel. ’Furcsa’ ismerte el. Hangja tompa és távoli volt. ’A mérő azt mutatja, hogy ez a része a hajónak sokkal öregebb, mint a folyosó többi része…’ Szemöldöke még feljebb szaladt. ’Több millió évvel.’

A Lovag megengedett magának egy ritkaságszámba menő halvány legyintő morgást és intett a csapatainak, hogy továbbmennek. Bármennyire is furcsa volt, nem használna senkinek, ha máris leragadnának ilyen apró részleteknél. A csapat továbbhaladt a kiselejtezett ketrecek irányába és Kendel azonnal rájött, hova tette őket a teleport villanás. A Validus gazdasági részlegének határán voltak, ahol a hajó ügyészei által vadászni kiküldött állatokat tartották.

A gondolat épp csak átfutott az agyán, amikor áthaladt egy láthatatlan hártyán és benyomások egész áradata zúdult rá. Nem volt látható erőtér, vagy észlelhető fal, amely elválasztotta volna a folyosó egyik részét a másiktól. Egyszerűen az egyik pillanatban a levegő halott és néma volt körülötte, a másikban pedig megtelt illatokkal és zajjal. Talán, ahogy az oszlop körül is torzult az idő, az átjáró két fele is külön helyeken létezett.

Nortor odalépett mellé és látta, ahogy a másik Nővér arcára enyhe undor ül ki. Itt a levegőben erősen ott lebegett a régi, kiontott vér rezes szaga és a rozsda erős illata, amely majdnem elnyomta a rothadt hús és emberi ürülék világiasabb szagát. Ebben a fertőzött levegőben a hang is máshogy terjedt; tisztábban élesebben lehetett hallani. Kendel kaparászást, csöpögést hallott az egyik árnyékos sarokból. Átlépett az egyik kidőlt zárkán és bent apró csontok, hús és fehér tollak alkotta masszát talált. A halott raptor darabjai között aranyozott áramkörök csillogtak amikor fény érte őket.

Az egyik Figyelő-Nővér a hang irányába irányította fegyverét és megnyomott az oldalán egy gombot. A fegyver csövére erősített fénycső felvillant, tojásdad formában hideg, fehér fénnyel világítva meg az előtte lévő teret. A kaparászás abbamaradt és a fáklyafény peremén megcsillant egy szempár. Mégtöbb fénycsóva irányult oda, ahol egy nagy, fakó bundájú masztiff volt, amint épp a nők irányába szaglászott. A felturbózott eb orra barna és nedves volt, és ahogy zihált, a hátára erősített gyorsító folyadékokat tartalmazó üvegcsék összezördültek. Az egyik oldalon Nortor parancsjelzéseket adott, de az állat tudomást sem vett róla. Egy pillanattal később a kutya lehajtotta a fejét és csinálta tovább a dolgát. Kendel tett egy óvatos lépést előre és az egész állatot megvilágította, ahogy egy hajószolga feje és nyaka körüli vértócsát nyalogat. A férfi koponyája felül nyitott, egyik kezében pedig egy Apácarend által használt cölöplövő volt. Néhány percig tanulmányozta a férfit: úgy tűnik arra használta a fegyvert, hogy odaragassza a lábát a padlózatra, úgy, hogy először mindkét bokáján átlőtt egy-egy cöveket, majd egyet a másik kezén is.

’Megpróbálta keresztre feszíteni magát,’ mondta Leilani.

A kitenyésztett kutya ismét rájuk nézett és ajkai lassan visszahúzódtak, felfedve fém fogazatát, amit egy torkából jövő morgás kísért. Kendel hallotta ahogy az üvegcsékben lévő folyadékok bugyborékolni és sziszegni kezdenek. Első kézből maga is tudta, hogy milyen sebeket tudnak okozni ezek az állatok, amikor maga adta ki a parancsot a szabadon engedésükre. A Lovag vetett egy pillantást Thessaly Nővér felé és nyitott kézzel jelzett.

~Lángszóró~

Egy hirtelen szisszenéssel az őrláng életre kelt, és Nortor egy könnyed mozdulattal leszedte a fegyvert a szíjról és irányba állította. Mielőtt a kutyának lehetősége lett volna fémkarmokkal ellátott lábairól elrugaszkodni, a Nővér lenyomta a ravaszt és lángoló prométiumban fürösztette meg az állatot. Az egy nyüszítés kíséretében elpusztult és otthagyták ahol feküdt, egy csoport akna felé haladva tovább.

Kendel látta, hogy az újonca még az állat teteme körül szöszmötöl és csettintett egyet az ujjával. Leilani bólintott és utána eredt.

A fegyverek fénycsóvái jobbra és balra pásztázták a környéküket és Kendel a másik nőhöz fordult. ~Nem ez lesz az egyetlen halál, amit ma látunk,~ jelezte. ~Nézd.~

A Figyelők továbbhaladtak és mindenfelé falakhoz hordott kupacokban, vagy az szétzúzott ketrecek között halottak hevertek. Raptorok, kutyák és szolgarobotok.

De egyetlen Nővér sem.

A Hang - 4. rész

Feltűnik a Validus.

VÉRREL ÁTITATOTT hullámok tébolyult tengere, névtelen és képtelen színekben pompázó függönyök, megnyúzott érzelmek hatalmas, üvöltő csarnokai. Az immatérium pokoli rémálma az tombolt Aeria Gloris körül, ahogy a Fekete Hajó közeledett hánykódó testvér-bárkájához. A hipertér kiszámíthatatlan szörnyűsége dörgött és sikoltozott, a Geller mező energia buborékját ostromolta, karmaival támadt a járműre, amely bemerészkedett a tiszta pszichikai erő eme birodalmába. Még az fedélzeten lévő Érinthetetlenek nagy száma sem volt elég, hogy kordában tartson ilyen erőket. A védelmező válaszfal nélkül, az Aeria Gloris alámerülne.

            A Validus ott lebegett. Az élet egyetlen jele a hiperhajtóműi körül látható tekercsszerű smaragd sugárzás. Energiája még mindig volt a gazdátlan hajónak, de nem tett semmit, hogy feléjük forduljon, vagy hogy kommunikációs csatornát nyisson vox vagy lézer segítségével. Élve, mégis halottan, a Validus békésen lebegett az őrületben.

            Ha a két bárka a valós űrben találkozott volna, előírás szerint előre küldtek volna egy felderítő egységet, időt hagyva az Aeria Glorisnak, hogy élesítse ágyúit és torpedóvetőit, ha esetleg a Validus megsemmisítendő fenyegetésnek bizonyul. De itt, a szférák sikoltó barlangjaiban ezt az eljárást nem lehetett végrehajtani. E helyett sokkal kifinomultabb eszközöket kellett igénybe venni.

            Az Aeria Gloris legénysége óvatosan egyre közelebb manőverezett, addig, amíg az anyagtalan Geller mezeje a Validusét nem súrolta. A pontosan erre a célra programozott számítógépek működésbe léptek, aranyozott huzalokon és kifinomult hálózati vezetékeken keresztül továbbították az információt az étervizsgáló távcsöveket kezelő szolgarobotoknak, amelyek a másik Fekete Hajó sugárzási spektrumát figyelték. Kínkeserves pillanatokkal később a bárka védőburkát szinkronba hozták a szomszédjáéval. Mint egy tavacska felszínén találkozó két buborék, megérintették egymást, elmozdultak és végül összeolvadtak. Az ilyen műveletek nehezek voltak, mindazonáltal a Fekete Hajókon a Birodalom legelmésebb jobbágyai teljesítettek szolgálatot. Folyamatos felügyeletük mellett tudnak csak fennmaradni az energia mezők. Egyetlen elhibázott számítás és mindkettő összeomlik, kitárva a hajókat a őrület tengerének, amely a hajógerinc alatt terül szét.

            A Validus mégis úgy sodródott, mintha tükörsima vízen siklana. A legénység veterán szolgálói egymás közt pusmogtak és rossz előjelnek tartották az ilyen szokatlan körülményt. Néhányan – akik úgy érezték megtehetik, amíg nem látják őket a Nővérek – térdre rogytak és elmormoltak egy imát Terráért és a Császárért.

            A hipertér maga volt a folyamatos tombolás. De itt, ezen a helyen, létezett egy üreg a tajtékzó viharban, egy terület, ahol minden megnyugodott. Ha ez egy bolygó óceánjának felszíne lett volna, szélcsend uralkodott volna és a tükörsima vízfelszín, ameddig a szem ellát. Az ilyen dolgok ismeretlenek voltak a hajóskapitány előtt és, mint minden tengerész azóta, hogy az ember egy vitorlával és egy fatákolmánnyal először vízre szállt, félték és átkozták azt.

Máshol, az Aeria Gloris alsóbb szintjein, olyan gépek teltek meg energiával, amelyek képesek magába a téridőbe járatot vájni, és a hajó teleport-dobogóját izzó fényár nyelte el. A rajta tartózkodó nők káprázatként pislákoltak, majd eltűntek.

A Hang - 3. rész

Volt egy kis szabadidőm, úgyhogy megkapjátok a folytatását a Nővérek kalandjának :)

 

E GONDOLATOK JÁRTAK Amendera Kendel fejében, ahogy a kezében lévő kép-lemezt méregette és Leilani Újonc-Nővér arcára kiülő gondolatok háborgó óceánját figyelte. Nem volt szüksége egy telepata természetfeletti képességeire, hogy olvasson a lány gondolataiban. A Hórusz felkelése miatt érzett félelem mindent beborított, egy bizonytalansággal terhes köd takarta el a fényt. Minden Nővér gondolata – akár bevallotta, akár nem - oda-odaterelődött e példa nélküli eseményre az önelemzés óráiban. Az Aeria Gloris csendjében könnyű volt elrévedni, az elme megtelt gondolatokkal, amelyek felügyelet híján szabadon garázdálkodhattak. Általában a Nővérek kőkemény fegyelme és elhivatottsága elejét veszi az ilyen dolgoknak. De a Hadmester felkelésének…lázadásának…puszta kiterjedése éles karmokkal felszerelt bestiaként támadt a rációra, a lelki nyugalomra.
        Kendel elűzte a gondolatokat és letekintett a kép-lemezre, ismét az előttük álló küldetésre összpontosított. A lemezen megpillantotta Celia Harroda Boszorkánykutató Futár bélyegét, felette pedig Jenetia Krole Nővér-Parancsnok magas rangú hivatalának jelzését. Megnyalta száraz ajkait. Krole, a Raptor Őrség úrnője és egyike a Császár személyes bizalmasainak, a legmagasabb rangú élő Nővér volt. A műveletre fordított nagyfokú figyelme tisztává tette a helyzet súlyát, kétséget sem hagyott felőle.

       Levette egyik kesztyűjét, az érzékelőre helyezte csupasz kezét és hagyta, hogy az megszúrja egyik ujját. Egy pillanattal később a vér-zár feloldotta a kódolást, átalakítva az ákombákom szöveget olvasható Gótra.

        Az első néhány oldal ugyanazt ismételte el, amit Kendel az Evangelion Állomáson már hallott egy korábbi eligazítás során. Az Aeria Glorist leparancsolták a szokásos útvonaláról és sürgősségi feladat-újrameghatározási diktátum alá helyezték. A hipertérből való kijövetel után az állomásnál gyorsan töltse fel a készleteit és az Opalun Szektor felé vegye az irányt. A Fekete Hajó épp hogy megkezdte tized szedő körútját, tehát a cellái szinte üresek voltak; Kendel gyanította, hogy ez fontos szempont volt az Aeria Gloris erre a feladatra történő kiválasztásában, de nem tett róla említést.

        A parancs megtévesztően egyenes volt. Egyik testvér-hajójuk, az öregebb, nagyobb Validus, három menetrendszerű asztropata-bejelentkezést mulasztott el és már hivatalosan is eltűntnek nyilvánították; állapota ismeretlen. A Validus, Kendel hajójával ellentétben, útjának vége felé járt, a fedélzete pedig a legkülönfélébb telepaták, pyrokinetikusok, mozgástorzítók, álmodók és elme-boszorkányok jelenléte alatt nyögött. Egy hónapja kellett volna kikötnie a Holdon. Harroda Szenior-Nővér fürge, rideg CsataJelben adta át Kendelnek a parancsokat. ~Küldetés/Feladat: keres-megtalál-értékel. Anomália okának meghatározása. Ha lehetséges, visszaszerez.~

        Azok a szavak egy sor lehetőséget magukba foglaltak. Tűntek már el Fekete Hajók a múltban, nem is egyszer. Minden harci képességük és fejlett álcázó technológiájuk ellenére, az Astra Telepathica szolgálatában álló hajók nem voltak sebezhetetlenek. Jó okkal, de többnyire egyedül közlekedtek. Ez azonban azt is jelentette, hogy könnyen áldozatul eshettek egy erőfölényben lévő ellenség csapásának, vagy elnyelhette őket egy csillagközi természeti jelenség. Emlékezett a Honour Haltisra, amely elda fosztogatókkal vívott harcban pusztult el, vagy a Fehér Napra, amit egy hipertér vihar nyelt el. És a többi hozzájuk hasonló hajóra.

        De egy eltűnt Fekete Hajó a legrosszabb eshetőséget is magában hordozza: a kitörést. Egy boszorkányokkal megrakott hajón ez maga egy rémálom. Így tehát, Harroda parancsa magában rejtette azt a következtetést, hogy ha szükséges, Kendel Nővér megbízása arra is kiterjedjen, hogy a Validus utazásai véget érjenek.
        Az Aeria Gloris már csak órákra volt a kóborló hajó utolsó ismert tartózkodási helyétől és Amendera Kendel nyugtalansága minden múló pillanattal egyre nőtt. Korholta magát azért, hogy aggodalmának nem csupán a másik hajó elsötétülésének nyilvánvaló ténye, hanem egy személyes kapcsolat is a forrása volt. Kissé bűnösnek érezte magát szárnysegédjével szembeni nyilvános viselkedése miatt. Leilani Újonc-Nővér engedte, hogy a Hadmester felkelése miatt érzett szorongása túlságosan is rátelepedjen a gondolataira és ez már a meditációira is hatással volt. De ugyanígy, Kendel egy ennél sokkal jelentéktelenebb dolgon rágódott.        

       A Validus Feledés Lovag Emrilia Herkaaze Nővér zászlaja alatt hajózott és ez a nő nem volt ismeretlen Amendera Kendel előtt. Messze nem. Egy ehhez hasonló Fekete Hajó sötét vas csarnokaiban találkoztak először. Mindkettejükre még gyermekként figyeltek fel a Csend Nővérei. A Belladone Szakasz egyik világáról sorozták be őket. Kendel és Herkaaze  között a újonc próbatételek során laza testvéri kötődés alakult ki, de a két nő barátsága úgy savanyodott meg ahogy teljes jogú Nővérekké váltak. Most, évekkel később, ellenfelek voltak. Ellenszenvesek a másikkal szemben. Amendera nem volt hajlandó emlékeiből előszedni az indokokat, helyette hagyta, hogy tudatának felszíne alatt bugyogjanak és forrjanak. Ha Ilyen dolgokon rágódik, az csak még jobban megzavarja az összpontosítását.        

       Amendera Nővér azon tűnődött, hogy vajon Harroda Boszorkánykutató tisztában volt-e egymással szembeni neheztelésükkel. Valószínűnek tartotta, mivel úgy tűnt szinte semmi sem kerülhette el Celia Szenior-Nővér gyémánt kemény tekintetét. Talán, a maga módján, ez egy próbatétel volt a számára. A Somnus Citadellában történt incidens és a Renegát Halálőr Garroval történt együttműködése óta feltűnt neki, hogy társai sokkal jobban szemmel tartják. Hogy mi célból, abban nem volt biztos.        

       A Lovag észrevette, hogy szárnysegédje és beosztottja feszülten figyelik, várják, hogy folytassa. Bólintott és tovább görgette az adatokat a kép-lemezen. ~Ez megerősíti, azt, amit már közöltek velünk,~ jelezte szabad kezével. ~A hajó dézsmájáról és korábbi állomáshelyeiről. Becslés a jelenlegi fegyverzetről és rendszerei állapotáról-~      

       Hirtelen megállt. A sűrű adat halomhoz, amit gépi kódolással küldtek át, egy új ügyet is csatoltak, amelyből kulcsfontosságúként egyetlen adalék volt megjelölve, egy részleges asztropata kommunikáció. Azonban a Fekete Hajók jeladási protokollja teljesen hiányzott. Általában bármilyen, hajók között küldött jelbe beleillesztenek egy sor kiegészítő jelet és kódot. Az üzenet ilyet nem tartalmazott. Az üzenetet kódolatlanul küldték, bele az űrbe.
       Hangosan.
      Kendel lenyomta a ’végrehajt’ billentyűt és a lemez újrajátszotta az anyagot. Az Aphonorium csendjében üvöltésnek tűnt. Egy nő szavai, nyersek és furcsán kiejtve, mintha hosszú ideje nem használta volna őket és nem emlékezne, hogyan is kell beszélni. Két szó. Csupán két szó, de oly mértékű rettenet áradt belőlük, hogy Amendera Nővér érezte, ahogy kezei ökölbe szorulnak és látta, hogy Nortor és Mollitas lélegzetvisszafojtva figyelnek.
        ’A hang…’ mondta a nő. ’A hang…’ És még egyszer, mint egy érdes sikoly. ’A hang!’
         ’Ez mit jelent?’ Az újonc pislogott és rosszalló tekintetét a lemezre szegezte. ’Biztosan egy nővér volt, de kimondta a szavakat…hangosan kimondta.’
         Mellette a Null-Szűz lassan bólintott. Általában az olyan jeladások, amelyeket látótávolságon túl elhelyezkedő pontoknak küldtek, nem szavakból, hanem a GondolatJel egy gépek által olvasható formájából, az Orsködeből álltak. Ez kattogások gépi zöreje, amely az avatatlan fül számára mindössze fogaskerekek forgására hasonlít. E nő – minden bizonnyal Herkaaze csapatának tagja – nem csak elhagyta ezt az eljárást, de szándékosan meg is szegte a Csendesség Fogadalmát…Ez mindenképpen baljós előjel.

        ~A hajó nem jött elő a szférák teréből,~ jegyezte meg Thessaly. ~Csak találgathatunk, mivel futottak össze a hipertérben.~
         Amendera érezte, hogy kirázza a hideg, mintha egy nyári délutánon egy árnyék suhanna el a Nap előtt. Visszaemlékezett a halál és rothadás bűzére a Somnus Citadellában. Egy legyek felhőjébe burkolózó, rovarszerű emberformára, amelynek minden egyes lépése gyilkolást és romlást hozott. Nem kellett találgatnia, hogy a hipertér milyen szörnyetegeket rejt magában. Már látta őket, kiömlesztve a való világba.

 

A Hang - 2. rész

Megkésve bár, de törve nem itt a Sisters Of Silence sztori folytatása:

A FEKETE HAJÓK tevékenységének és feladatainak teljes körét csupán egy kiválasztott kisebbség ismerte a Csendes Apácarend felső vezetésében, Terra Tanácsának lordjai és maga a Császár. Alapvető működési elvük azonban széles körben elismert volt. A galaxisban szerte kószáló Fekete Hajók pontos számát és elhelyezkedését szándékosan övezi rejtély; mindössze annyi volt bizonyos, hogy egy előre meghatározott tizedszedési időben a Birodalom világainak egén megjelennek, készen rá, hogy befogadják rakományukat. A hajók azonban nem vagyontárgyak és ingóságok formájában szedték a sarcot. Amennyire az Aeria Gloris és testvérhajói hadihajók voltak, annyira szolgáltak menedék-bárkaként is, ahova a pszi képességekkel fertőzött egyéneket temették. A Császár fénye alatt lévő minden világnak kötelessége volt, hogy átadja a lakosai közül azokat, akik - lappangó vagy sem – fogékonyságot mutattak pszi képességek iránt. És akiket nem adtak át szabadon vagy kicsúsztak a hálóból, rájuk űzött vadként tekintettek a Fekete Hajók és az Apácarend. A börtönfedélzetek sötét kamráiban az elfogott pszi-ket letesztelték. Sokan közülük nem viselték jól ezt a Figyelők és a Ítélethozók szigorú tekintetétől kísért eljárást és elpusztultak. Másokat, akiket túlságosan megviselt saját eltorzult pszichéjük, vagy akik túl veszélyesek voltak, hogy életben hagyják őket, csendben kiiktattak, és hamvaikat csillagokba lőtték.

Azok, akik elég erősek voltak ahhoz, hogy mindezt túléljenek és elég rugalmasak ahhoz, hogy alávessék magukat a Birodalom akaratának, a szerencsés kisebbségbe tartoztak. Rájuk még több nehéz teszt várt a magán Terrán lévő Látás Városában, amely a Divisio Astra Telepathica központja volt. Ott megteszik első lépéseiket a lélek-kötés rituáléja felé, aminek végeredményeként az asztropata kórus tagjai lesznek.

A vadászattal és felügyelettel járó kötelesség olyan feladatokkal járt, amelyeket egy hétköznapi ember nem is remélhette, hogy el tud végezni. Valóban, már annak a puszta gondolata is, hogy egy Fekete Hajón egyszerű birodalmi katonák, vagy akár a nagy űrgárdisták szolgáljanak, biztos pusztuláshoz vezetne. Egyes pszi-k olyan hatalommal rendelkeztek, hogy egy ember érzékeit úgy torzították vagy alakították át, ahogy ők akarták. Nem volt rendkívüli, hogy egy pszi-boszorkány a legrosszabbik fajtából a puszta akaratával tudott elködösíteni elméket, vagy másokra kényszeríteni az akaratát. Egy egyszerű embert rá lehet venni, hogy nyisson ki egy cellát és ne gondolja, hogy bármi rosszat is tett, miközben szabadjára engedett egy szörnyet. Az agyatlan szolgarobotokra nem lehetett ily komplex feladatokat bízni. Csakis az Apácarend, akik a Csend ajándékával rendelkeztek, birtokában volt olyan erő, hogy a boszorkányokat ellenőrizni tudja. Ezt a Császár iránti hűségük tette lehetővé. Ezt dobogó szívük és az ereikben folyó vér tette lehetővé. E kötelességüket saját némasági fogadalmuk pecsételte meg.

Mert a Csend Nővérei méreg voltak a boszorkányok számára. Az emberi gének véletlen mutációja, egymillióból egy, talán létrehoz egy pszit; de néhány milliárdból csupán egy rejtheti magában a Pária gént, az Érinthetetlent. Létezésüket az evolúció hideg logikájának köszönhetik. Ha létezett a pszi korlátok nélküli elméje, az egyensúly megkívánta, hogy legyenek a genetikai spektrum másik végén is egyedek. Akiknek elméje a tökéletes ellentéte a hipertér által megérintettekének. Akiknek puszta jelenléte elég volt, hogy semlegesítsék a tomboló pszi-tüzet. Minden Nővér egy Érinthetetlen volt, „pszi-hiány”, örökre védve az általuk vadászott boszorkányok mágiájától. Immunisak a pszichére irányuló támadásokkal szemben, az aurájuk önmagában elég ahhoz, hogy megzavarja és kimerítse áldozatukat. Nem akadt náluk jobb harcos, hogy ellássa ezt a nagyszerű feladatot.

A nap végén azonban ők sem bizonyultak emberfelettinek. Keményen kiképezték őket, hogy a Császár hadseregének legjobbjai oldalán harcoljanak. Biztosan. Mindenki tisztelte őket.  Tagadhatatlan. Mégis, csupán emberek. Őket is gyötörték az emberi kétségek és félelmek.

A Hang - 1. rész

Hosszú hallgatás után végre itt egy új fordítás...részlet.
Sajnos a vizsgák és egyéb elfoglaltságok miatt még egy ideig nem indul be ez a gépezet teljes gőzerővel, de, mint tudjuk nem a szándék hanem a fontos.


Következő próbálkozásként a The Voice című novellának álltam neki, mely egy Sisters Of Silence horror sztori, ha úgy tetszik. A Tales Of Heresy (Mesék Lázadásról) novelláskötetben lelhető fel. A borítón Angron látható. Íme:

A HANG - 1. rész

A CSENDBEN csakis az igazság marad.

De megtalálni; ah, az az igazi feladat. Mert, az ember meg kell kérdezze magától, melyik az a hely, amely valóban csendes? Hol található meg a béke abszolút nyugalma?

Ezt a kérdést gyakran feltették az újoncoknak beavatásuk korai szakaszában. És csupán egy ritka pályázóban lapult annyi bölcsesség, hogy egyáltalán közel kerüljön a helyes megfejtéshez.

Sokan a csillagok felé tekintenének az ébenfekete hajók ablakain keresztül, amelyeken találták magukat, és az üresség felé mutatnának. Ott kinn, mondanák. A levegőtlen sötétségben, ott van a csend. Nincs légkör, ami hordozná a hangrezgéseket, nem terjed ott a hang, se az ének, se a kiáltás, se a sikoly. Az üresség a csend, mondanák.

És kijavítanák őket. Mert még ott is, ahol nincs belélegezhető levegő, ott a zaj, a…káosz, hogy úgy mondjuk. Még ott is, a rádióadások, amelyek a módosítatlan emberek számára nem érzékelhetőek, a kozmikus sugárzás ricsaja és az univerzum nagy csillaghajtóműinek robaja, ahogy forog és öregszik. Még a sötétségnek is volt hangja, ha valakinek megvolt hozzá a füle, hogy hallja azt.

Tehát akkor. Újra itt a kérdés. Hol van csend?

Itt. Leilani Mollitas tátogta a szavakat, hangját elcsendesítette. Itt van, bennem. Mindkét kezével megérintette a mellkasát, kézfejét kilapítva, ujjait teljesen kinyújtotta. Hüvelyk ujjai keresztezték egymást, a nagy Aquilát formázva. Gondolataiban, behunyt szemei mögött, az ereiben lüktető véren túl, az újonc megfeszülve igyekezett hallgatni és elérni a magában rejlő nyugalmat; mert a csend abszolút tisztaságát csakis az emberi szívben lehetett megtalálni. A békét, amelyet csak a némák ismernek.

Kellemes, halovány vonásait ráncok torzították el. Nem tudta elérni. Már amikor a gondolat formát öltött Leilani fejében, tudta, hogy elszalasztotta a pillanatot. A nyugalom tökéletes ölelése a homályba veszett és ő engedte, hogy egy sóhaj elhagyja ajkait.

A szentély tompa csendjében a kilégzése olyan volt, mintha egy sebes hullám tört volna meg a parton, és a lány érezte, hogy arca egy kissé elpirul. Szemei felpattantak és ő pislogott. Elégedetlen volt magával.

Mentora mindössze néhány méterre állt tőle, azzal az örökös figyelemmel kísérve mozdulatait, amely annyira meghatározta karakterét. Ahogy a másik nő, kissé megmozdította a fejét, lilás fekete copfja, amely az egyetlen dísz volt amúgy kopaszra nyírt fején, leomlott aranyszínű harci mellényének vállaira. A rugalmas szolgálati páncél alatt, megerősített combcsizmák és szegecsekkel kivert kesztyűk takarták végtagjait. Ruhájának ujjait fémlemezek, nadrágját pedig pikkely-szerű vértezet borította.  Köntöse szabadon lógott le derekáról. Nem volt nála fegyver, sisak és pompás harci köpenye sem.

Amendera Kendel, a Vihartőrök egységének tagja, a Feledés Lovagja és a Csend Nővére némán állt előtte. Borostyán tekintete egy tanár ígéretes diákja iránti aggodalmáról árulkodott.

Leilani gyorsan elfojtotta riadalmát. Azt hitte egyedül van a Fekete Hajó meditációs kamrájában, észre sem vette a másik nő érkezését. A lány eltűnődött azon, vajon mióta álhatott ott Kendel, mióta figyelte, ahogy ő sikertelenül próbálta meg megtalálni belső fókuszát. Mentorával szemben az újonc mindössze egy könnyű vértezet és az esküt még le nem tett pályázók köpenyét viselte. Leilani felemelte fedetlen kezeit és elkezdett jelelni, de tanárnője egy rövid fejrázással megállította. Helyette a nő két ujjbegyét az arcához érintette. Adj hangot, parancsolta a gesztus.

Az újonc ajkai elvékonyodtak. Vágyott a napra, amikor szavak többé nem hagyják el a száját, de ahogy az imént demonstrálta, az nem ez a nap lesz. Jelen pillanatban Leilani Mollitas Újonc-Nővér messzebb érezte magát a Csendesség Fogadalmának letételétől, mint bármikor.

„Amendera Nővér”, kezdte mondandóját és még suttogása is betöltötte az üreges Sanctum Aphonoriumot, „Miben lehetek a szolgálatára?”

Kendel leeresztette kezeit karmazsin színű bőrövére és eljátszadozott vele egy pillanatig; Leilani a Feledés Lovagja mellett szárnysegédként eltöltött hónapok alatt megtanulta mit jelent ez az alig észrevehető intés. Tanárnője épp rendezi a gondolatait, formációba téve őket, nagyon hasonlóan ahhoz, ahogy a Boszorkánykutató szakaszokat irányította. Az újonc azon töprengett, vajon Kendel tett-e valaha egy rosszul átgondolt kijelentést.

~Még mindig gondterhelt vagy.~ a Lovag Gondolat-Jelben beszélt, amely a Csendes Testvériség által használt egyik jel nyelv. Apró mozdulatokból állt, telis-tele, az ujjak finom mozdulataira építő gesztusokkal. Arra szolgált, hogy nagyon bonyolult, vagy összetett fogalmakat közvetítsen. Sokkal elegánsabb volt, mint a nagy, éles mozdulatokkal dolgozó Csata-Jel, a parancs nyelv, amelyet a Nővérek a harctéri kommunikációra használtak, sokkal komplexebb és árnyaltabb. Kendel mondandójában lévő finom összefüggéseket nem lehetett volna lefordítani a beszélt Birodalmi Gótra. Olyan árnyalatnyi hangsúlykülönbségek voltak a kijelentésében, amelyet egy emberi hang sem tudna visszaadni. Így Leilani zavarban érezte magát, hogy nyers szavakkal válaszolt.

„Ez így van.” értett egyet. „A külső szegélyről érkező híreket nehezemre esik feldolgozni.” A szavak rohanva buktak ki belőle, és halkan visszaverődtek a meditációs terem görbe acél falairól. Az újonc egyre kellemetlenebbül érezte magát, hogy hangosan beszél ezen a megszentelt helyen. Az Aeria Gloris is, úgy, mint mindegyik űrhajó a Divisio Astra Telepatica szolgálatában, aphonóriával volt felszerelve, amely egy  a hajótesten belüli hatalmas helyiség volt, ahol hangelnyelő technológiák segítségével elérték az abszolút csend közeli állapotot. E csend megtörése ocsmányságnak, rongálásnak tűnt; mégis, Amendera Nővér nem mozdult meg, hogy bevezesse Leilanit a közeli előszobába, amelyet arannyal és feketével díszített függönyök rejtettek el előlük.

Lehetséges, hogy ez is valamilyen teszt volt, mint a kérdés? Igen, az kellett legyen. Kendel világossá tette, hogy a parancsnoksága eltöltött szolgálat során sokat vár el az ifjú pályázótól, és az újonc-nővér ismét azon tűnődött, vajon átmegy-e a próbán. „Amit a Somnus Citadellában láttunk,” folytatta, „a…lény, amit Isstvanról hoztak az Eisensteincsillaghajó fedélzetén.” A lány megrázta a fejét, egy mutáns Astartes harcosra emléke jelent meg előtte, amely az apácarend Holdon lévő erődítményében vadult meg. A szörnyszerű torzszülött, amely egykor a Császár hű harcosa volt. „Ezek a dolgok próbára teszik a józan eszem, úrnőm és nehezemre esik az aktuális feladatokra koncentrálni.” Félre nézett, tekintete a csizmái alatt lévő acélpadlóra esett. „A sok szóbeszéd árulókról és lázadásról. Hórusz…”

A Hadmester neve elhagyta a száját és a puskalövésnél is hangosabbnak tűnt. Megbotlott saját gondolataiban és újra felnézett.

Kendel bólintott. ~A lázadásáról szóló jelentések kemény hírek. Hazugság lenne azt mondani, hogy egy nővérre sincsen hatással az a szörnyű kétszínűség, ami kibontakozni látszik.~

„Megfosztott az összpontosítástól,” vallotta be Leilani. „Jó emberekre gondolok, az Astartes katonákra, akiknek gyakran harcoltunk az oldalán és ép ésszel kellene felfognom a szörnyű álnokságot, ami felütötte fejét a soraikban…” Megrázkódott. „Az Astartesek és a primarchák egyenes ági rokonai magának az Emberiség Császárának, és ha őket ekkora széthúzás kínozza, akkor…” Az újonc torka kiszáradt, ahogy próbálta megformálni a szavakat. „Mi van, ha ez az iszonyat eléri a mi sorainkat is, tanárnő?”

A másik nő félrenézett. ~Nem vennéd észre,~ jelezte, ~de egyszer találkoztam vele. A Hadmesterrel. Teljesen olyan volt, amilyennek leírták. És ha valóban hátat fordított Terra uralmának, akkor az összes háborút befejező háborút fogjuk megvívni, hogy elítéljük.~

Leilanit kijózanította a Feledés Lovag határozott kijelentése. A Csend Nővérei szolgálatában eltöltött ideje alatt az újonc sok dolgot látott már – Pszik, akiket a hipertér háborgó őrületét megérinteni képes elméjük sodort tébolyba; emberi lények, akiknek testét és elméjét is a felismerhetetlenségig eltorzították; félholt lények, amelyekben pokoli pszi tűz tombolt -, de azok mind olyan ellenségek voltak, amelyeket megértett. Olyan ellenfelek, amelyeket, bár meggyaláztak, Leilani fel tudott fogni ép ésszel. De az árulók? Nekik milyen lehetséges indokaik lehetnek? Ez volt az emberi faj legnagyszerűbb korszaka, a galaxis a lábuk előtt hevert, a Nagy Hadjárat pedig elérte a csúcspontját. Miért akart egy olyan előkelő pozícióban lévő ember, mint Hórusz Hadmester szembeszállni a Császár utópiájával, amikor az oly közel állt a megvalósuláshoz?

~Ki tudhatná?~ válaszolt Amendera Nővér.

Az újonc elpirult, meghallotta a visszhangot maga körül és rájött, hogy az utolsó néhány gondolatot hangosan is kimondta.

Null-Szűz Thessaly Nortor Nővér belépésekor a terem bejáratát eltakaró finom selyemfüggöny suhogása odavonta mindkét nő figyelmét. Feszes, hegektől éles arcát savanyúan összeráncolta és CsataJelben adott nyers választ, nyilvánvalóvá téve, hogy hallotta az újonc utolsó szavait.~ Célpont Hadmester. Áruló. Lázadás helyzete Hibás/Meghibásodott. Felkelés rövid úton megszüntetve mielőtt Lázadás Terjeszkedne/Járulékos Kárt Okozna.

Nortor egy kemény pillantást vetett Leilani felé, szemeiből rosszallás volt kiolvasható. A Vihartőrök egységének parancsnok-helyettese nem csinált titkot a Hadmester zendüléséről alkotott lenéző véleményéből. A másik nő lehelete halkan csikorgott a nyakán lévő gépezeten keresztül; ahol Mollitas és Kendel teste szabadon volt, Nortor nyakának majdnem háromnegyed részét egy mechanikus segédeszközzel helyettesítették. Csiszolt ezüst-acélból készült; azon szöveteket pótolták vele, amelyek az idegen Jorgalli faj egyik üvegvilágában vívott küzdelem során pusztultak el. A nyakához hasonlóan, a Null-Szűz tüdejének nagy része is szintetikus helyettesítő volt, amelyet a Testvériség biológia tudósai készítettek. Egy bizonyos fokig Leilani titkon irigyelte a szigorú Thessaly Nővért; Nortor gégéje az idegen világ savas levegőjének esett áldozatul, és visszautasította, hogy mesterséges beültetéssel pótolják. A nő olyan néma volt, amennyire ez egy Nővér számára lehetséges.

„Csak remélhetjük, hogy a Hadmester ráébred, hogy rossz úton jár.”, vetette fel Leilani, de már amikor kimondta a szavakat, azok csupán gyenge és ostoba optimizmusnak tűntek.

~Meg kell tagadnia eddigi cselekedeteit.~ Nortor nyilvánvaló bosszúsága enyhült valamelyest és a GondolatJel higgadtabb nyelvére váltott. ~Szembeszegülni a Császárral az őrültség netovábbja. Az egyetlen magyarázat, hogy a Hadmester irigy lett apja nagyságára.~ Megrázta a fejét. ~Az, vagy elment az esze.~

Az újonc az apácarendben máshol is visszhangzó szavakat hallott a másik Nővér válaszában. Ahogy terjedt a lázadás híre, úgy egy másik mozgalomról is elkezdtek suttogni: az emberiség vezetője iránti imádatnak szentelt egyre növekvő felekezetről. Ilyesféle hódolat nem tűnt helyénvalónak; Leilani megütközött azon, ha az „imádat” szófordulatot használták valakivel kapcsolatban, aki ennyire nyilvánvalóan szekuláris úton terelgeti a népét. Mégis, ez az úgynevezett Lectitio Divinatus a lehető legfurcsább helyeken bukkan fel. Ha bármit, hát ennek a filozófiai iskolának a kérdését legalább olyan nehezen emészthetőnek tartotta, mint Hórusz hitszegésének a gondolatát. Mégis, bár a Császár nem istenség, tagadhatatlan, hogy nagyszerűsége oly mértékű, hogy egy ilyen egzaltált pozícióba való emelése érthető tévedésnek tekinthető. De ezt is a vad világok egyszerű, műveletlen törzsi közösségeitől várná el, nem a Birodalom tanult férfi és női lakosságától.

Amendera Nővér észrevette a beosztottja fehér markában lévő kép-lemezt, és kérdőn nézett rá. Válaszul, Thessaly Nővér enyhén meghajolt és parancsnoka felé nyújtotta a szerkezetet. Leilani sejtette, hogy mit tartalmaz a lemez – egy sor frissített küldetés parancsot a Holdon lévő Apácarend parancsnokságtól, egyenesen a Departamento Investigates magas rangú tisztjeitől.

Aurelian - 13. fejezet

Az utolsó jelenetben eljutunk a Császár Gyermekei Légió bukásának helyszínére.

TIZENHÁROM

LA FENICE

ÓRÁKIG BESZÉLGETTEK, a Vasharcosok Légió által felállított barikádok és tüzérségi bázisok közt kacskaringózva sétálgattak a csatatér szélén. Halkan beszéltek, óvatosan figyelték a másikat. Az útjukba kerülő szolga robotok és Légionáriusok pedig azonnal szétszóródtak. Tisztán látszott, hogy a fivérek semmilyen körülmények között nem kívánták, hogy megzavarják őket.

Mire Lorgar elhagyta a felszínt, az éjszaka ráköszöntött Isstvan V véráztatta mezőire. A munka folytatódott, Axalian és csapatai már órákkal korábban visszatértek a helyükre, kiválasztva a megmenthető dolgokat, otthagyva a hulladékot. A kapitány elég közel állt ahhoz, hogy lássa, ahogy a testvérek befejezik a beszélgetést és, hogy a Tizenhetedik Primarcha édeskés csodálata alábbhagyott, csakúgy, mint a tekintetében fortyogó düh.

Fulgrim hasonlóan szenvtelennek tűnt. Nem vette fel a Lorgar jelenlétében felöltött oly ismerős mosolyát, sem pedig a testvéri leereszkedés rejtett viselkedési jeleit, amelyek oly jól jellemezték évtizedes testvériségüket.

Amikor a teleport sugár eltűnt, Axalian beszólt a rádión a várakozó Viharsolymának, hogy tartsa a pozícióját, majd csatornát váltott.

„Itt Axalian a Magasztosság Szívének. Elsőbbséget kérek.”

A várt késés, majdnem egy teljes percig tartott, mielőtt valaki visszaszólt a rádió törékeny hangján. „Axalian kapitány, elsőbbségi kérés tudomásul véve. Miben világosíthatom fel, uram?”

„Mi a helyzete az Igehordozó ’vendégekkel’ rendelkező negyvenkilenc hajónak?”

Ismét várakozás. „A flotta jelentései szerint a Tizenhetedik Légió teleporton keresztül hívja vissza a hajóra szállt vendégeket.”

Ah, dolgozik a Harmadik Légió büszkesége. Egy hadihajó kapitánya sem vallaná be, hogy így meglepték őt, arról nem is beszélve, hogy olyanok szállták meg hajóikat, akikben megbíztak. Hajóra szállt vendégek. Axalian majdnem elvigyorodott. Milyen bűbájos.

Már éppen válaszolt volna, amikor csatatestvérének hangja nyikorgott vissza a mennyekben lévő Magasztosság Szívéből. „Axalian kapitány, ellentmondó jelentéseket kapunk a primarcháról. Hol van Lord Fulgrim? A flotta azonnali vizuális megerősítést kér a helyzetéről.”

A kapitány visszanézett oda, ahol a teleport sugara már csak elszórtan pislákoló fény volt.

„Néhány pillanattal ezelőtt még rendelkeztem vizuális megerősítéssel a primarcha felől. Tájékoztassa a flottát, hogy Lorgarral együtt teleportált.”

Morbid kíváncsisággal hallgatta az orbitális vox hálózaton az egymással vitában álló hangokat. Majdnem öt percre volt szükség, hogy az értelem utat találjon magának, és amikor ez megtörtént, az eredmény nem az volt, amire számított.

„Itt a zászlóshajó minden hadihajónak. A primarcha a fedélzeten van. Ismétlem: itt a Császár Büszkesége a Harmadik Légió flottájának. Lord Fulgrim a fedélzeten van.”

***

A SZOBA sötétségbe burkolózott. A többi érzékre hárult, hogy pótolják a legfontosabb hiányosságát: a rothadás szaga nyers pézsmaként csüngött a sűrű, hideg levegőben, és Lorgar sosem gondolta volna, hogy a teljes csendnek ilyen nyomasztó jelenléte is lehet.

„Fényt”, mondta hangosan a primarcha. Hangja drámai visszhangot hozott létre, de nem történt semmi.

„Itt mindig is csodálatos volt az akusztika”, mondta Fulgrim és fivére hallotta a vigyort a szavakban.

Az Igehordozó felemelte az öklét. Egy apró gondolat elég volt, hogy egy ártalmatlan, hőt nem árasztó pszi tűz fogja körbe. Ez azonban egy élősködő foszforeszkálást árasztott, úgy tűnt mintha elemésztené a sötétséget, ahelyett, hogy elűzze azt. De ez elég is volt.

Lorgar szemügyre vette az elpusztult színházat. Bármi is volt az utolsó előadás, mindent felülmúló romlottság jellemezte. Holttestek, amelyek már csak csont és ruhafoszlányok voltak, halotti nyugalomban szenderegtek a székeken és a folyosókon egyaránt. Elhagyott fegyverek és széttört bútorok borították be a helyszínt. A régen kiontott vér mindenhol ott hagyta fekete kézjegyét.

„Látom, Légiód tökéletességre való törekvése nem terjed ki a tisztaságra”, mondta lágyan Lorgar.

Fulgrim ismét elmosolyodott. Most már látta is, fivére fogait narancssárgára festette a borostyán pszi-fény.

„Ez szent föld, Lorgar. Neked, minden lélek közül, ezt tiszteletben kéne tartanod.”

Lorgar megfordult és tovább haladt, átlépdelt a tetemeken a színpad felé. „Te egyetlen isten bábja vagy. Én mindegyik főpapja vagyok. Ne mondd meg nekem, mit kellene tisztelnem.”

A színpadot hasadások cikkcakkozták, és kiontott vér feketítette. Mindkét primarcha elindult felfelé a lépcsőn az emelvényhez. A megerősített fadeszkák nyekeregtek és nyögtek keramit csizmáik súlya alatt.

„Ott van”, Fulgrim egy vékony selyem függöny mögé mutatott. Lorgar már látta. Úgy lökte félre a habkönnyű fátylat, mintha egy érintetlen pókhálót mozdítana el.

A Föníciai. A festmény hosszú pillanatokig elállította a lélegzetét, és cinkosa volt csodálatának, örömmel hagyta, hogy így legyen. Kevés művészeti alkotás ragadta így magával.

Fulgrim, ebben a diadalmas megjelenítésben, legkirívóbb páncélját viseli, legalább annyi Birodalmi arannyal, mint Harmadik Légiós bíborral színezve. A mérhetetlenül nagy Főnix Kapu előtt állt, amely zászlóshajójának Heliopolis termébe vezetett. Egy aranyozott kép egy nála még gazdagabban aranyozottal szemben. Vállainál egy tűzben úszó főnix tárja szét szárnyait angyali szimmetriával, lángoló megvilágításba helyezve öltözetét. Az aranyat tűz által edzett platinává változtatta, a lilát pedig a királyi bíbor sötétjével ékesítette.

Mindez, a színtelen szemek kísértő tekintetétől, egészen az utolsó hajszálig, egy halandó munkájának eredménye. Egy primarcha szemével nézve, még ebből a tiszteletteljes távolságból is, látni lehetett az ecsetvonások által képzett alig látható domborzatokat. Csak a legistenibb múzsa képes halandó kezeket ilyen mestermunka megalkotására inspirálni.

„Testvérem”, suttogta Lorgar. „Milyen ember is voltál. Egy példakép farkasok és utcagyerekek között.”

„Mindig kedvelte a hízelgést”, mosolygott Fulgrim. „Ilyen gyorsan elfelejted gúnyos mosolyait, Lorgar? Ilyen gyorsan törlődött a memóriádból, hogy semmibe vett?”

„Nem”, rázta meg a fejét az Igehordozó, mintha meg akarná erősíteni a tagadást. „De minden joga megvolt engem lenézni, hiszen sosem voltam teljes. Mostanáig.”

A valami, ami Fulgrim bőrébe bújt visszagörbítette ajkait, egy olyan mosolyt eredményezve, amely sosem jellemezte az igazi primarchát.

„A fivéredet kívántad látni, kiválasztott. Itt van.”

„Ez egy festmény. Ne gúnyolódj velem, démon. Most, hogy végre megegyezésre jutottunk.”

„Azt kérted, hogy láthasd elvesztett testvéredet”, a mosoly nem hagyta el Fulgrim arcát. „Én teljesítettem az egyezmény rám eső részét.”

Lorgar már a hátán lévő buzogány felé nyúlt.

„Nyugalom, kiválasztott”, tartotta fel Fulgrim a kezét. „A festmény. Nézd tovább. Nézz mélyebbre. Mondd, mit látsz!”

Lorgar ismét megfordult és a kitűnő mestermunkára szegezte tekintetét.

Ezúttal hagyta, hogy tekintete átcsússzon magán a képen, nem keresve részleteket, csupán engedve, hogy vándoroljon, míg meg nem állapodik ott, ahol neki tetszik.

Találkozott a képmás kifejező szemeivel, és Lorgar arcán végre megjelent egy halvány mosoly.

„Üdv, testvér”, mondta végül.

„Látod?”, kérdezte a mellette álló démon. Egy pillanatra, annak a egy szónak az erejéig, egyáltalán nem Fulgrim hangján szólt.

„Többet látok, mint hinnéd.” Az Igehordozó fivére fogva tartójához fordult. „Ha azt gondolod, hogy az idők végezetéig élvezheted a fivérem csontjaival játszott bábjátékod, egy éjszaka nagyot fogsz csalódni.”

„Egy kétségbeesett és bolond lélek hazugságai szólnak belőled.”

Lorgar egy ritka és őszinte vigyor kíséretében felnevetett, ez volt talán az egyetlen arckifejezés, amely nem apjához tette őt hasonlóvá.

„A titkod velem biztonságban van, démon. Élvezd ki uralkodásod, amíg lehet.”

Bajtársiasan megcsapkodta Fulgrim vállát és visszaindult a még mindig halottakkal díszített sorok között kuncogva, ahogy elhagyta a temetőszínházat. Ahogy becsukta az ajtót, pszi tüzét is magával vitte; Fulgrim és a festmény egyedül maradt a sötétségben.

AZ AJTÓN KÍVÜL Argel Tal várakozott a díszőrséggel. A Légió nagy része ugyanolyan karmazsinra festette át páncélzatát, mint a Gal Vorbak – a változó idők egy újabb jele. Ezen harcosok közül mind az árulók vörös színét hordta.

„Felséges uram” üdvözölte Argel Tal. A sisakján lévő szarvak leereszkedtek, ahogy a Légionárius bólintott. Lorgar érezte a férfi iker-lelkeinek tapintható melegét. Az egyik élő, a másik parazita módjára szívja el az életet, zsákmánya helyére erőt sugározva a szimbiózis részeként.

Harmonikus. Tiszta. Isteni. Ez volt a Káosz uniója, amikor a hús és a szellem találkozott.

„Fiam, ma este összehívjuk a Szentség Tanácsát, és én még egyszer beszélek Calthról. Az azt követő órákban pedig, magamhoz hívatlak téged és legmegbízhatóbb alvezéreidet. Miután a Szentség Tanácsa feloszlott, nem csak Calthról fogok nektek beszélni, hanem arról is, ami utána jön.”

A harcos hezitált, mielőtt megszólalt volna. „Nem értem, uram.”

„Tudom. De majd megérted. Nagy különbség van dicsőség és áldozathozatal között, Argel Tal. Néha, a sors elintézi magának a dolgokat. Akkor követheted a szívedet, és csinálhatod, amit jónak látsz. Üldözheted az általad vágyott dicsőséget. Máskor pedig szüksége van az emberi faj bátorságára és vérére, hogy az átvigye egy jobb jövőbe. Még a szenvedély és bosszú árán is. Még az oly nagyon megérdemelt dicsőség árán is. Mindannyian hozunk áldozatokat, fiam.”

Argel Tal megrázta magát, bár igyekezett elrejteni a primarchája szeme elől ellenérzését. „Szeretném azt hinni, hogy már eleget tudok az áldozathozatalról, uram.”

Lorgar megadóan bólintott. „Ezért fordulok ma este hozzád az igazsággal, és nem Kor Phaeronhoz vagy Erebushoz. Te, ahogy én is, belenéztél az istenek szemébe. És neked, ahogy nekem is, máshol kell megvívnod a csatáidat, miközben a Calth rendszer lángba borul.”

VÉGE

Aurelian - 12. fejezet

Közeleg a történet végkifejlete!

TIZENKETTŐ

ELLENINTÉZKEDÉSEK

A VILÁGOT MÉG MINDIG az árulás szaga lengte körül. Áthatóan füstös és pikáns bűze erősen érződött a levegőben.

De ez nem is volt nagy meglepetés. A Birodalmat megosztani vágyó polgárháború alig négy éjszakával ezelőtt ott kezdődött. A Hóruszhoz hű Légiók közül még sokan a bolygó felett állomásozó flottához történő visszavonás fáradságos munkájával voltak elfoglalva. A halotti máglya, amely több tízezer elesett harcos végső nyughelye lett, több volt puszta hamuszürke temetőnél. Egy parázsló jelzőtűz volt, amely az emberiség elnyomójának megdöntését hirdette. A megfeketedett föld és a több mint kétszázezer halott Légióshoz megégett, üres páncéltömege egy tanktemető közepén volt. A még használható hadigépezeteket a győztes Légiók már magukhoz vették. A javításhoz túl súlyosan sérült roncsok ott feküdtek, ahol elpusztultak, a lázadók átadták őket a rozsdának és enyészetnek.

Axalian kapitány, a Huszonkilencedik Századból egy kiégett Hollóőr Land Raider tankról figyelte harcosai munkáját. A birodalmi sas még mindig ott díszelgett mellvértjén, a Császár Gyermekei Légió tagjaként ez a jog meg is illette. Bár sok fivére már elkezdte meggyalázni a Birodalmi szimbólumot, ahogy saját pengéjével és leleményességével megváltoztatta páncélját, ő igyekezett minél inkább eredeti formájában megőrizni azt. Az emblémát majd eltávolítják a tech-szakértők, miután végzett a bolygón elvégzendő feladataival. Addig viszont nem tűrt semmilyen sérülést a keramiton, amelyet csodával határos módon az elmúlt hét őrült csatározásai során sikerült megóvnia.

Nem kellett felemelnie a hangját. Emberei és a velük dolgozó szolgák folyékonyan és hatékonyan végezték a dolgukat, minimális irányítást igényelve. Az ő munkája a szervezés volt, nem a felügyelés és büszke volt a simán folyó munkálatokra a felügyeletére kijelölt területen. Axalian figyelte, ahogy egy újabb fekete törzsű csatatankot kapcsolnak egy Császár Gyermekei szállító hajó emelőkarmaihoz. A szolga robotok elhátráltak, egy közelben álló harcos pedig felemelte a kezét. A kapitány válaszképpen bólintott.

„Itt Axalian kapitány”, mondta a rádióba. „30-as szektor, engedélyt kérek.”

„Kérelem tudomásul véve, Axalian kapitány. Kérem, tartsa.”

Egy másik hajó, amely a Hórusz Fiai tengerzöld színeit viselte, elszáguldott felettük, méhében lopott Rinocérosz csapatszállítókkal. Nagyjából egy perccel utána egy Vasharcosokhoz tartozó csapatszállító hajó torokhangú motorjainak beindítása rengette meg a földet.

„Axalian kapitány”, jött a válasz a keletre lévő Helyreállító Parancsnokságban lévő mérnök űrgárdistától. „Engedély megadva, öt perces ablak áll a rendelkezésére, hogy elindítsa a kijelölt felszállást. Ha addig nem tudja elindítani, át kell adnia az ablakot a sorban következő hajónak. Megértette?”

Persze, hogy megértette. Már négy napja ezt csinálja. Vagy kétszázszor hallotta ugyanazt a szöveget, ugyanattól a Hórusz Fiai mérnöktől.

„Megértettem.”

„A felszállási ablaka elkezdődött.”

Csatornát váltott a rádióján. „Megváltó Viharsólyom szállító, visszatérés engedélyezve.”

„Vettem a parancsot, kapitány. Felszállás most.”

A repülő hajtóművei kezdtek felpörögni. Axalian nézte, ahogy zsákmánya súlyától remegve felemelkedik.

Abban a pillanatban egy árnyék suhant el a magasban. A Helyreállító Parancsnokság bunkeréből egy vészjelzés buggyant ki a kommunikációs csatornákba sikoltó bináris nyelven.

„Megszakítás!”, mondta bele a rádióba. „Megváltó, itt Axalian. Szakítsa meg a felszállást rögtön! Azonnal szálljon le és kapcsolja le a motorokat!”

A Viharsólyom keményen huppant le a talajra futóművein.

„Uram?”, szólt bele a pilóta a rádióba.

„Maradjon lent”, mondta Axalian. „Jármű érkezik.”

Hárman voltak és engedély nélkül érkeztek. Nézte a magasban ordító szürke hajókat. Spirálban haladtak landoló röppályájukon, nem törődve az érkezésük okozta zavarral.

„Igehordozók.”

Egy ingerült morgással leugrott a Land Raider tankról. Két harcosa a közelben vigyázott egy csapat szolga robotra; intett nekik, hogy hagyják ott posztjukat és kövessék.

„Önelégült gazemberek”, mondta egyikük a rádióba, „így berontani.”

Axalian elég ingerült volt ahhoz, hogy ne utasítsa rendre a Légionáriust a protokoll megsértéséért. „Nézzük meg, mi ez az egész”, mondta.

A hajók ugyanolyanok voltak, mint az összes Légió gyalogos csapatszállítói: vastag törzs, ragadozó madárhoz hasonló szárnyak és egy összességében esetlen madárszerű forma. A rámpák mechanikai összhangban, egyszerre ereszkedtek le. Axalian őreitől szegélyezve, a legközelebbi Viharsólyomnál állt.

„Axalian kapitány vagyok a Harmadik Légiótól. Magyarázza me-„

„Kapitány”, sziszegte mindkét harcosa egyszerre.

Az Igehordozókat egy borvörös keramitba öltözött óriás vezette. Lesétált a rámpán, nem törődött a remegéssel, amit léptei okoztak. A primarcha arca sápadt volt. Életet és színt a fehér bőrnek az arany sávokban rátetovált rúna szentírás adott. Axaliannak már volt része abban a megtiszteltetésben, hogy a Császár jelenlétében álljon, ez a személy pedig mindenki másnál jobban hasonlított az Emberiség Urára – eltekintve azoktól a változtatásoktól, amiket azért hajtott végre magán, hogy máshogy nézzen ki.

„Aurelian uram”, tisztelgett Axalian.

„Mondd csak” Lorgar kivillantotta tökéletes fogait, arcán félmosollyal kérdezte, „Fulgrim fivérem merre van?”

„JÓL ÁLLNAK A SEBHELYEK.”

Egy harckocsi vázakból álló mauzóleumban kerültek szembe egymással, míg harcosaik nézelődtek. Harminc Igehordozó tartotta lazán kezében lőfegyverét – felük a Légió hagyományos gránitszürke keramit páncéljában, a másik fele pedig az árulók vörösében. A változás elérte a Tizenhetedik Légiót a Landolóhelyi Mészárlást követően. Nagy változások.

Lorgar falanxa élén állt. Fulgrim, aki polírozott arany és bíbor páncélt viselt, nem igényelt ilyen formációt. Az ő Császár Gyermekei körülvették a betolakodókat; egyesek elegánsan szakaszokba rendeződve álltak a két primarcha jelenlétében, mások harckocsik törzsénél várakoztak, felsorako-zási parancsra várva. Mindannyian érezték a kellemetlen feszültséget a levegőben, kevesek ujja vándorolt messze a ravasztól. Csupán hetekkel ezelőtt még őrültségnek tűnt volna, ha Légionárius Légionárius testvérre lő, de az ártatlanság és a sértetlen bizalom kora véget ért. Pont ezen a csatatéren temették el örökre.

Fulgrim könnyed bája egy meleg mosoly és a szemeiben tükröződő testvéri csillogás formájában öltött testet. Meg sem próbált fegyverért nyúlni, mintha az ilyen viselkedés elképzelhetetlen lenne.

„Nem tréfálok”, mondta Fulgrim, „jól állnak a sebhelyek.” Ujjhegyeivel végigcirógatta sápadt arcának azt a részét, ahol Lorgar hegei húzódtak egészen a nyakáig.

„Jól illeszkednek a tetovált szentíráshoz, mintha elnagyolt tigriscsíkok lennének. Romba döntenek minden reményt, hogy a tökéletességre finomítsák vonásaidat, ez egyértelmű, de nem nélkülöznek minden bájt.”

Lorgar mosolya elég hitelesnek tűnt a partvonalról bámészkodóknak. Legalább olyan őszintének, mint Fulgrimé.

„Beszélnünk kell, szeretett fivérem, neked és nekem.”

Fulgrim vállrándítása pontosan koreografált volt, arcán alattomosságnak jele sem mutatkozott.

„Mégis mire célzol? Most nem beszélünk, Lorgar?”

Több Császár Gyermekei harcos kuncogása is hallatszott a voxon keresztül. Lorgar mosolya nem halványult. Két szót mondott bele saját, nyílt rádiócsatornájába. Egy nevet.

„Argel Tal.”

ROUSHAL KAPITÁNY, a Császár Gyermekei Szaturnuszi Mártír névre hallgató rombolóján eltakarta a szemét, ahogy a parancsnoki fedélzeten hang-és fényrobbanás tört ki. A mennydörgés több konzolt is széttört, károsította az üveg berendezéseket és egy nagy repedést ütött a külső teret figyelő képer-nyőn.

Már üvöltötte is bele a rádióba a sürgősségi lezáró és javító csapatok szükségességét, miközben a saját techmérnökeit szidta a hanyagságért, ami ezt a súlyos hibát okozta. Több válaszkiáltás állította, hogy teleport fellobbanás volt. Akárhogy is, a vészjelzők szóltak.

Ahogy Roushal feltápászkodott a padlóról, kezével hessegetve a szétoszlóban lévő ködöt, az első dolog, amivel szembetalálta magát, az egy pisztoly csőtorkolata volt. Nagy kaliberű és fájdalmasan széles. Letörte fogait a szájába vezető úton, és a nyelvén egy rettenetesen hideg és keserű érzés kísé-retében pihent meg. Nyelni próbált. Három foga ment le a nyállal együtt. Füstös és keserű ízük volt.

„Unguh?”, zihálta.

A füst eléggé kitisztult ahhoz, hogy felfedje a hatalmas kart, amely a fegyvert tartotta, és az árulók vörös színébe öltözött Igehordozót, akihez a kar tartozott.

„A nevem Argel Tal”, mondta a harcos. „Maradj csendben, térden és megengedem, hogy túléld a következő órát.”

FULGRIM HEZITÁLT.

„Igen, Axalian kapitány?”

A kapitánynak másodjára sikerült csak megszólalnia. A primarcha egyértelműen nem volt rákapcsolva a fő vox hálózatra, és ura jelenlétében ő volt a rangidős tiszt. Az ő feladata volt, hogy értékelje a Légió parancsnoka számára a bolygó felett kialakult…helyzetet.

„Uram, összehangolt jelet kapunk negyvenkilenc hajónktól. A forrás a Szaturnuszi Mártírtól érkező jel. A többi csak visszaigazolás, amelyet összhangba állítottak a forrás jellel.”

Fulgrim összeérintette fogait. A mosoly elhalt szép szemeiben. „És mi az üzenet, Axalian?”

Mielőtt a kapitány válaszolhatott volna, Lorgar felhangosította a sisakjában lévő rádió hangszóróját. Az átszűrődő hang recsegett a távolság torzítása miatt, de a szavakat elég tisztán lehetett érteni.

„Itt Argel Tal a Gal Vorbakból. Cél elérve, uram. Nincsenek veszteségek. Várjuk a parancsot, hogy visszateleportáljunk a hajónkra.”

Lorgar lehalkította a rádiót. „És most, testvér”, Fulgrimre mosolygott, s nem volt kétség az arckifejezés őszinteségében. „Beszéljünk, egyedül.”

Fulgrim nyelt egyet. Túl higgadt volt ahhoz, hogy bármikor is jelét adja kényelmetlenségének, de képtelen volt színt és életet vinni feszült vonásaiba.

„Megváltoztál, Lorgar.”

„Mindenki ezt hajtogatja.”