Aurelian - 4. fejezet

"I am number four".
Kicsit hosszabb, mint az előző fejezetek, de annál izgalmasabb!

MÁSODIK RÉSZ

A ZARÁNDOK

NÉGY

EGY HALOTT VILÁG

Shanriatha

Isstvan V előtt negyvenhárom évvel

MEGTETTE ELSŐ lépéseit a világ felszínén, lezárt páncéljában hallotta egyenletes légzésének ütéseit. Célkeresztek nyugodtan sodródva pásztázták az ürességet, a retinájába épített elektronika pedig saját életjeleit mutatta, unalmasan adatfolyamként.

Lassan, belépett a szélbe. A por ropogott a lába alatt. Oly halott és száraz volt a talaj, hogy az az élet lehetőségét is megkérdőjelezte. Merengéseihez a szellő által felkavart por szegődött társul, ahogy zörögve ütődött neki a páncéljának.

Egy röpke pillanatra visszafordult harci gépéhez.

A tovasiető szelek már el is kezdtek ráfesteni egy finom réteget a porszerű piros homokból, amelyből akadt ezen a világon bőven.

Ezen a világon. Feltételezte, hogy egykor volt neve, bár azt sosem ejtették ki emberi ajkak. Ez a kietlen, rozsdás pusztaság a Marsra emlékeztette, bár Terra nővére egy ipari erődítmény volt, kevés beépítetlen földdel. Ráadásul nyugodtabb égbolttal is büszkélkedhetett.

Nem nézett fel; nem volt rá szükség, mivel semmi újat nem látott volna. A látóhatárt végig habzó és bugyogó felhők kínzott sora szegélyezte. Viharfelhők rohantak egymásba fehér, ibolya és ezernyi vörös színben ragyogó hullámokat hozva létre. A hipertér. Látta már korábban, de így még soha.

Sosem egy világ körül. Sosem az igazi időjárást helyettesítve. Sosem úgy, hogy végigrombol naprendszerek ezrein, mintha az univerzum migrénes fejfájása lenne, mint egy rothadó nebula, amely a semmi közepén lebeg.

Lorgar, szólalt meg egy nemtelen, halott hang mögötte, ott, ahol egy pillanattal ezelőtt még nem állt senki.

Ő nem fordult meg, hogy szembe nézzen vele, még csak fegyveréhez sem kapott. Ehelyett a primarcha lassan megfordult, szemei tele türelemmel és élénk, túlságosan is emberi kíváncsisággal.

„Ingethel”, üdvözölte a látomást. „Elhajóztam az őrület szájába. Most mondd el, hogy miért is.”

INGETHEL KÖZELEBB CSÚSZOTT. A humanoid alakkal való bármilyen közössége a derekánál véget ért, ami egy vastag, tarajos farokban végződött, amely leginkább egy tengeri szörnyére, vagy kígyóéra hasonlított. Alsó felén lévő nyálkahártyáit már beborította a homok. Törzse is csak erős túlzással volt nevezhető emberinek: négy csontos kar nyúlt ki vállaiból, valami ősi hindu isten karikatúrájaként, bőre pedig olyan volt, mint egy színes, szárazbőrből készült terítő.

Lorgar, mondta ismét. Eltorzult fogak csattantak össze, ahogy zörgött a lény állkapcsa. Az arc, amely egykor egy emberi nőhöz tartozott, most egy állati rom volt. Csupa tépőfog és koszos szőrme, oroszlánszerű szája pedig képtelen volt összezáródni eldeformálódott fogakból álló pártázata körül.

Egyik szeme, duzzadt, vértől vörös, akár egy érett gyümölcs, gödréből kigúvadva bámulta környezetét. A másik egy beesett, használhatatlan rög volt, félig besüllyedve a bestia koponyájába.

Miért ezt a világot választottad? kérdezte a lény.

A primarcha látta a lény beszéddel küszködő torkát rezegni, de emberi szavak nem hagyták el remegő fogsorát.

„Számít az?”, tűnődött Lorgar. Saját hangját a sisakjának szájában elhelyezett vox-rács mogorva recsegése közvetítette. „Nem látom, hogy miért kéne.”

Miután pályára álltál a bolygó körül, több dolog is kiderülhetett számodra: nem tudod e világ levegőjét belélegezni és életnek sincs semmi jele a felszínén. Mégis úgy döntöttél, hogy leszállsz és útra kelsz rajta.

„Láttam a romokat. Egy város a homok által betemetve.”

Rendben van, mondta, mintha ilyen választ várt volna. A lény vállai közé húzta nyakát, hogy védekezzen a szél ellen, félrefordítva fejét, hogy takarja duzzadt szemét. Gerincéből és lapockáiból több szárnyat formázó fekete, égett csont meredt ki – angyalszárnyak izomzat és tollak nélkül.

„Mi vagy te?” kérdezte Lorgar.

A bestia nyelvéből vér serkent, ahogy megnyalta fogsornak nevezett arzenálját. Tudod, mi vagyok.

„Valóban?” A primarcha mellett eltörpült akármelyik halandó, de a feltekeredett farkán támaszkodva, Ingethel így is fölé magasodott. „Tudom, hogy egy olyan teremtmény vagy, amely lélek nélkül jött világra. Semmit nem látok abból az életből, amit az embereken látok. Semmi aura. Semmi pislákoló fény lényed belsejében. De mégsem tudom, mi vagy te; csak azt, hogy mi nem vagy.”

A szél felerősödött, megszaggatva a Lorgar páncéljához rögzített pergamentekercseket. Hagyta, hogy a vihar elragadja őket, oda sem nézett, ahogy elszakadtak tőle, tovalebegve a levegőben. Egy retina-jelző felvillant jobb szemének sarkában, újabb hőmérsékletesést jelezve. Közeledik az este? Az égbolton semmi nem változott; semmilyen nap nem látszódott, pláne olyan nem, ami épp lemenni készült. Lorgar rápislogott a villogó rúnára, sztornózva a figyelmeztetést. Ezzel egy időben páncélja hangosabban kezdett zúgni. A hátán elhelyezett generátor felmorgott, ahogy több energiát sajtolt ki magából, felkészülve az űrbéli körülményeknél szükséges fűtő kapacitásra.

„Több, mint kétszáz fokkal vagyunk a pont alatt, ahol a víz megfagy.”, mondta a szörnynek. „Majdnem olyan hideg van, mint a meztelen űrben.”

Egy újabb dolog, ami miatt azon tűnődöm, miért ezt a világot választottad.

Lorgar összezárta fogait gránitszürke sisakrostélya mögött. „Fel vagyok szerelve, hogy túléljem az ilyen szélsőségeket. Mi vagy te, hogy itt állsz és meg sem érzed az olyan légkört, amely egy szívdobbanásnyi idő alatt változtatja jéggé a vért.”

Itt találkozik egymással a test és a lélek birodalma. A fizika törvényei itt nem jelentenek semmit. Nincs behatárolva, hogy mi lehet. Ez a Káosz. Lehetőségek végtelen tárháza.

Lorgar mélyet szippantott páncélja tiszta, a keringető rendszerben szűrt levegőjéből. Rituális tisztító olajok rezes aromáját érezte az orrában. „Szóval tudnék itt lélegezni? Nem fagynék meg?”

Egyedülálló vagy a Kiátkozott fiai között. Minden fivéred teljes, Lorgar. Te vagy egyedül elveszve. Születésük óta elsajátították az adottságaikat. Te a megértésen keresztül fogod elsajátítani a tiédet. Amikor ez bekövetkezik, meglesz az erőd, hogy kényedre-kedvedre alakíts át egész világokat.

Lorgar megrázta a fejét. „Az emberiség legjavából születtem, de akkor is csak ember vagyok. Te itt állhatsz védelem nélkül a viharban. Engem egy pillanat alatt megölne. Túlságosan is különbözőek vagyunk.”

A lény szembenézett a primarchával, duzzadt szemére szürke hályogként vont hártyát a vörös homokkő.

Csupán egy különbség van a hipertér és a hús között. A hús birodalmában az értelmes élet lélekkel születik. A nyers gondolatok birodalmában minden élet lelketlen. De mindkettő él. A Megszületettek és a Sosemszületettek, a valóság mindkét oldalán. Szimbiózisra rendelve. Egyesülésre rendelve.

A primarcha leguggolt, hagyta, hogy a por áthulljon kesztyűs ujjai között.

„Sosemszületett. Tanulmányoztam a fajtám történelmét, Ingethel. Az nem más, mint egy költői szó a ’démonra’.”

A lény újra hátat fordított a szélnek, de nem mondott semmit.

„Hogy hívják ezt a világot?” Lorgar feltekintett, de nem állt fel. A por elszállt a sebes széllel, kavicsos áradatban hagyva ujjait.

A Bukás előtt az eldák „Ycressának” hívták. Slaa Neth, a Szomjazó születése után „Shanriatha” lett a neve.

A primarcha lágyan felnevetett.

Ismered a szó jelentését?

„Megtanultam az elda nyelvet, amikor a Légióm először találkozott velük. Igen, ismerem a szó jelentését. Azt jelenti ’soha el nem feledett’.”

A lény csettintett egyet felvágott nyelvével, nem törődve a véres sebekkel, amiket saját magának okozott vele. Találkoztál a megtörtlelkűekkel?

„A megtört-lelkűek?”

Az eldák.

Lorgar felegyenesedett, lesöpörve magáról a maradék homokot. „A Birodalom már sokszor találkozott velük. Néhány expedíciós flotta összecsapott velük, hogy birodalmi űrből kiűzzék őket. Mások békében elvonultak. A fivérem, Magnus mindig az engedékenyebbek közé tartozott, amikor találkozott velük.” Hezitált egy pillanatra, majd odafordult a lényhez. „A te fajtád tud Magnus fivéremről, vagy nem így van?”

Maguk az istenek ismerik Magnust, Lorgar. Az ő neve olyan gyakran van beleszőve a végzet hálójába, mint a sajátod.

Az Igehordozó visszanézett a horizontra. „Ez nem nyugtat meg.”

Idővel majd fog. Beszélj a megtört-lelkűekről.

Folytatta, már lassabban. „Légióm nem sokkal a Colchisről való első kihajózás után találkozott velük. Egy flottányi elda, bárkáik csontból voltak. Hatalmas napvitorlákkal szelték az űrt. Találkoztam látóikkal, hogy meghatározzam az Emberiség galaxisában elfoglalt helyüket. Az ott töltött hetek alatt megtanultam a nyelvüket.”

Lorgar ismét vett egy mély lélegzetet, visszagondolva azokra az időkre. „Könnyű volt lenézni őket. Nem emberi voltuk hideggé tette őket. Bőrük keserű olajoktól és idegen verejtéktől bűzlött és az annyira magasztalt bölcsességüket gúnyos leereszkedéssel osztották meg. Milyen jogon ítél minket egy haldokló faj alacsonyabb rendűnek? Megkérdeztem tőlük, de nem válaszoltak.”

Lorgar megint felnevetett, ugyanazon a gyengéd hangon. „Mon-keigh-nek neveztek minket, amit az úgynevezett ’csekélyebb fajokra’ használtak. Mégis, könnyű volt őket gyűlölni, ugyanakkor sok csodálatra méltó dolog is van bennük. Tragikus a létezésük.”

És a Légiód?

„Elpusztítottuk őket”, ismerte be a primarcha. „Magas árat fizettünk, mind hadihajóban, mind hűséges életben. A túlélésen kívül semmi nem érdekli őket – a vadállati szükség létezésük folytatására átjárja az egész kultúrájukat. Egyikük sem hal meg könnyen és nem is lehet velük tisztán végezni.”

Egy pillanatra megállt. „Miért hívjátok őket ’megtört-lelkűeknek’?”

Ha egy olyan valamiről, mint Ingethelről el lehetett mondani, hogy mosolyog, most azt csinálta.

Tudod, mi ez a hely. Nem ez a világ, hanem ez az egész régiója az űrnek, ahol istenek és halandók találkoznak. Egy istennő született itt. Slaa Neth. A Szomjazó.

Lorgar felnézett az égre. Nézte, a kozmikus szülés utórezgéseinek tomboló viharát. Tudta anélkül, hogy el kellett volna neki mondani, hogy ez a vihar örökké tombolni fog. És majd, az elkövetkező évszázadokban, terjeszkedni fog, még több naprendszert emésztve el. Szét fog terjedni széltében-hosszában, kinyílik, hogy belepillantson a galaxis közepébe, mint egy isten árgus tekintete.

„Hallgatlak”, mondta csendben.

Az ő genezise, melyet az eldák imádata idézett elő, elragadta az egész faj szellemét. Ők a megtört-lelkűek. Amikor bármely halandó meghal, szelleme a hipertérbe távozik. Ez a dolgok rendje. De amikor egy elda hal meg, egyenesen az általuk elárult istennő gyomrába kerül. Szomjazik utánuk, ők a gyermekei. Megissza őket, ahogy meghalnak.

Együtt, a démon és a Császár fia elindultak nyugatnak. Lorgar a széllel szemben ment, sisakos fejét lehajtva, ahogy hallgatta a lény pszi-beszédét. Ingethel, amennyire deformálódott arca engedte, igyekezett becsukni a szemét, hogy védje a széltől. Amerre siklott, hullámzó nyomokat hagyott maga mögött.

A nyomok, amiket hagytak, nem maradtak fenn sokáig, mivel a vihar hamar eltörölt minden bizonyítékot arról, hogy ott jártak.

„Valami, amit mondtál, van ilyen a colchisi Régi Szokások között.” Azon vallási szövegekből idézett szó szerint, melyek ő maga döntött meg a Császár-imádat nevében. „Azt mondják, hogy ’halálkor, a béklyóitól megszabadult lélek átlebeg a végtelenbe, hogy szomjas istenek ítélkezzenek felette’.”

Ingethel egy fulladozó, köhögő gargalizálást hallatott. Lorgarnak kellett egy pillanat, hogy felismerje a lény nevetését.

Ez a fajod élete során több millió hitnek volt a központi eszméje. Az Ősi Igazság az emberiség vérében van. Mindannyian el akarjátok érni. Mindannyian tudjátok, hogy vár valami a halál után. A híveket, a hűségeseket jóindulatúan ítélik majd meg és ők isteneik birodalmába kerülnek. A hűtlenek és hitetlenek pedig a Sosemszületettek prédájaként fognak sodródni az éterben. A hipertér minden szellem vége. Minden lélek végső állomása.

„Ez nem éppen az a Mennyország, amit a legtöbb emberi hit ígér.” Lorgar érezte ajkai görbülését.

Nem. De ugyanaz a pokol, amitől a fajod mindig is félt.

A primarcha ezzel nem tudott vitatkozni.

Szeretnéd látni ennek a világnak a romjait, Ingethel kanyargott, miközben mellette siklott.

„Ez egykor egy nagyszerű város volt.” Lorgar már látta az első összedőlt, több emberöltőnyi karmazsin homokkal betakart tornyokat a horizonton. Bármilyen tektonikus pusztítás is emésztette el a világot, a várost egy hatalmas kráterbe rántotta, szétszórva annak tornyait. Ami most a földből kiállt leginkább valami ősi bestia bordázatára hasonlított.

Ezek a romok sosem alkottak igazi várost. Ahogy a megtört-lelkűek menekültek az istennő születése elől, a túlélők óriási, élő csontból készült kupolás emelvényekbe szálltak. Útra keltek a csillagok felé egy végső exodusra fajtájuk utolsó maradványaival.

„Mestervilágok. Már láttam egyet.” Lorgar folytatta cammogását a szélben. „Fönséges volt a maga idegen, dermesztő módján.”

Ingethel csicsergő nevetése nem veszett el teljesen a szélben.

Sok szárnyát próbálgató mestervilág nem tudott elmenekülni Slaa Neth születésének sikolya elől. Sok közülük semmivé foszlott az űrben vagy visszazuhantak a halálukba, ezekre az elhagyatott bolygókra.

Lorgar lelassította lépteit és a démonra pillantott. „Egy mestervilág sírjához megyünk?”

Ingethel torz fogai mögül újabb recsegő nevetést hallatott. Azért vagy itt, hogy csodáknak légy tanúja, nem?

ÉS ÍGY elérkeztek egy halott városhoz, amely a végtelen űrből hullott vissza, hogy eltemesse magát a világ élettelen homokja alá.

Amerre csak a szem ellátott, mindenfelé vörössel bevont csont építmények. Egy összetört fogakkal teli száj bájával meredeztek ki a talajból. Lorgar és idegenvezetője a kráter peremén állva bámultak le egy idegen űrváros sírjára.

A primarcha egy ideig csendben állt a szelet és az azzal együtt járó páncéljának ütődő homokkő zörgését hallgatva. Amikor megszólalt, nem vette le tekintetét az alatta elterülő ősi megsemmisülésről.

„Hányan haltak itt meg?”

Ingethel felegyenesedett, lepillantva ocsmány szemeivel. Négy karját nagyívben széttárta, mintha magáénak tekintene mindent, ami előtte elterül.

Ez a Zu’lasa mestervilág volt. Kétszázezer lélek pusztult el Slaa Neth születésének pillanatában. Irányítás nélkül, az őrület zabolátlan tombolásával a saját magjában, a mestervilág lezuhant.

Lorgar érezte, hogy egy apró mosoly került az arcára. „Kétszázezer. Mennyi az egész elda birodalomban?”

Egy egész faj. Trilliók. Egy kvintrilliárd. Egy szeptillió. Minden egyes elda agyában megszületett egy istennő és kitört a hideg tér és meleg hús birodalmába.

A démon összehúzta magát, mind a négy karjával a kráter szélére támaszkodva. Érzékelem az érzelmeid, Lorgar. Öröm. Tisztelet. Félelem.

„Nem táplálok szeretetet a galaxis idegen fajai iránt”, vallotta meg a primarcha. „Az eldák képtelenek voltak megragadni a valóság mögött rejlő igazságot, nem érzek bánatot irántuk. Csupán szánalmat az iránt, hogy bármely lény tudatlanságban halhat meg.” Vett egy nagy levegőt, még mindig az elásott mestervilágot nézve. „Mennyi ilyennek nem sikerült elmenekülnie az istennő születése elől?”

Nagyon soknak. Még most is, néhány ott sodródik a hipertér hullámain – emlékek és idegen szellemek csendes otthonaként.

Lorgar, nem törődve a köpenyét szaggató széllel, elindult a kráter lejtőjén.

„Érzek valamit, Ingethel. Valamit ott lenn.”

Tudom.

„Tudod, mi az?”

A démon karmaival óvatosan megtörölte rongálódott szemeit. Talán egy kísértet. Az elda élet visszhangja, az utolsókat lélegezve, ha még lélegzik egyáltalán.

Lorgar előhúzta buzogányát, hüvelyk ujját közel tartva az aktiváló rúnához. A fegyver elkapta a fenti viharos fényeket és visszaverte azt lecsiszolt gerincéről.

„Közelebb megyek.”

Aurelian - 3. fejezet

Újabb hét, újabb fejezet!

HÁROM

MAGNUS ÉS LORGAR

NEM KELLETT sokáig várnia, de nem is számított rá. Valóban, testvére a szobájában várta.

Beszélnünk kell, neked és nekem.

A boszorkánytűztől ragyogó látomás alakján hullámok futottak végig, amely tükröződések millióit vetítette szét Lorgar belső lakosztályának szögletes falaira. A szoba hideg volt, mindig túl hideg. A levegőt pedig az örökös nyirkosság jellemezte, ahogy átment a szűrőrendszeren. A primarchának hiányzott Colchis száraz éghajlata.

Hatalmas buzogánya, Illuminarium a falnak támasztva pihent.

„Magnus”, mondta a lidércnek. Az ezüstös tűzben úszó figura elegánsan meghajolt.

Nagyon rég volt az az idő, hogy mi bármi lényegesről beszéltünk volna.

Egyszer, nem is olyan régen, még mosolygott volna legbölcsebb és legerősebb fivére láttán. Most azonban a mosoly kissé hamis volt és nem is volt oly széles, mint régen.

„Túlzol. Az elmúlt években sokszor beszéltünk.”

Magnus egy megmaradt szeme követte fivére mozdulatait, ahogy ő íróasztalához lépett.

Legutóbbi, valami értéket is képviselő társalgásunk a te Szürke Virágos Városodban volt, majdnem fél évszázada. Azóta a legfelszínesebb csevegésen kívül váltottunk szót egymással?

Lorgar és Magnus tekintete találkozott. Az ezüstös alak megremegett, ahogy Lorgar hangja rezonált vele.

+ Változnak az idők, Magnus. +

A Küklopsz láthatóan megborzongott, de mosolya nem hagyta el az arcát. Ezt éreztem, még itt is. Erős lettél.

+ Azon a Zarándoklaton láttam meg az igazságot, amelyet te követeltél, hogy sose tegyek meg. Isstvan után kinyílt a szemem. Többé már nincs szükség a visszafogottságra. Ha visszafogjuk magunkat, elveszítjük a háborút, az emberiség pedig elveszti az egyetlen esélyét a megvilágosodásra. +

A távoli primarcha képe ismét megingott. Egy pillanatra úgy tűnt, Magnusnak fájdalmai vannak.

Az erődet gondatlanul üvöltöd bele a Hipertérbe. Egy hajónak az éteri hullámokkal kell hajóznia, Lorgar, ha nem akar megtörni rajtuk.

Lorgar felnevetett, hangja türelmes és gyengéd volt. „Te tartasz nekem előadást? Láttam a múltad és a jövőd, Magnus. Csak azért állsz mellettünk, mert apánk száműzött téged. Te vagy a Kárhozottak Légiójának koronázott királya.”

Az én Légióm? Miről beszélsz?

Lorgar érezte fejében fivére kutató vizsgálódását, a lehető leggyengébb pszichikai érintést. Minimális erőfeszítéssel lökte ki az ármányos pszi-csápokat elméjéből.

+ Ha még egyszer kíváncsiskodsz a gondolataim után, teszek róla, hogy megbánd. +

Magnus mosolya erőltetetté vált. Valóban megváltoztál.

„Igen”, bólintott Lorgar, miközben egy papírtekercsre írt valamit. „Minden megváltozott.”

Hogy értetted, amikor a Légiómat említetted?

Lorgart már a munkája foglalta le. „Vigyázz a legnagyobb bonyodalomra, amely a végzet zűrzavarában előfordulhat, testvér.” Lúdtollát belemártotta a tintába és folytatta az írást. „Nem szabadultál meg a test-elváltozásoktól, amiktől Légiód úgy tartott egykor. Vigyázz azokkal fiaid közül, akik nem képesek elfogadni azt annak, ami valójában; ajándéknak.”

Magnus egy ideig hallgatott. Mindössze Lorgar pennájának sercegését és a gépház szintjén lévő generátorok mindig jelenlévő zümmögését lehetett hallani.

Fulgrim halott.

„Úgy tűnik.” Lorgar abbahagyta az írást, pont annyi időre, hogy felnézzen.

„Mióta tudtad?”

Magnus a falhoz lépett és kinyújtotta kezét, mintha éteri ujjai megérinthetnék a Colchist ábrázoló képeket a falon.

Tudtam, ahogy elértem Hórusz hadi szobájába. Visszahúzta ujjait, lassan és óvatosan hajlítva be őket. Ahogy számodra, számomra sem idegenek a Hipertér entitásai. Egy ilyen animálja most a testét.

+ Entitások? Nevezd őket nevükön, testvér, Démonok. +

Magnus képe ismét megremegett, majdnem szét is esett Lorgar halk hangjának szeleiben.

Tartsd féken az erődet, Lorgar.

Lorgar folytatta az írást. „Ötven évvel ezelőtt kellett volna elmondanod nekem az igazságot.”

Talán. A Magnusból áradó búskomorság majdnem elég erős volt, hogy cirógassa az ember bőrét. Talán el kellett volna. Én csak meg akartalak védeni. Annyira biztos, annyira arrogáns voltál a hitedben.

Lorgar válaszolt, miközben folytatta a jegyzetelést. „Az új Császár jobbján állok, az Imperium második legnagyobb Légióját irányítom. Te egy megtört lélek vagy, egy összezúzott Légiót vezetsz. Talán nem is nekem lett volna szükségem védelemre és az arroganciám sem vezetett a bukásomhoz. Te nem mondhatod el ugyanezt, Magnus. Mindketten ismertük az igazságot, de csak egyikünk nézett szembe vele.”

És milyen igazság. Keserű mulatság érzése nyaldosta Lorgar érzékeit. A galaxis egy aljas hely. Mi csupán még aljasabbá tesszük. Gondoltál már arra, hogy lehet, jobb lenne tudatlanságban meghalni, mint az igazsággal együtt élni?

Lorgar testvére kúszó érzelmeit egy dühös kitöréssel verte vissza. A lidérc ismét pislákolni kezdett, majdnem szétoszolva a semmibe.

+ Te gondoltál már rá, Magnus? Ha így volt, miért vagy még életben? Miért nem adtad meg magad az arcodba üvöltő halálnak, amikor Russ eltörte a gerinced a térdén? +

Magnus szellemképe felnevetett, de erőltetett volt, alig érve el Lorgar elméjét. Hát idáig jutottunk? Ez az a keserűség, amit fél évszázadon át elrejtettél mindannyiunk elől? Mit láttál a Zarándoklatod végén, fivérem? Mit láttál, amikor belenéztél a feneketlen mélységbe?

+ Tudod jól, mit láttam. A hiperteret láttam és, hogy mik lovagolják meg a hullámait. + Egy pillanatig tétovázott, érezte, ahogy ujjai behajlanak, ököllé formázva kezeit növekvő haragjában. + Gyáva vagy, hogy ismered az Ősi Igazságot és mégsem vagy képes elfogadni. A Megtestesült Káosz csak azért groteszk, mert halandó szemmel tekintünk rá. Amikor felemelkedünk, mi leszünk az istenek kiválasztott gyermekei. Amikor- +

Elég!

Három festmény lángra kapott; a Szövetség üveg tornyának kristály szobra értéktelen szilánkokra tört szét.

Lorgar megrezzent testvére pszi-kitörésén. Némi vért kellett visszaszippantson az orrába.

Végeztem ezzel a jelentéktelen civakodással. Úgy hiszed, ismered a valóságunk mögött rejlő igazságokat? Akkor mutasd meg! Mondd el, mit láttál az átkozott Zarándoklatod végén!

Lorgar felállt, egy lágy suhintással kioltotta a kicsiny lángokat. Jég csillogott a körmein, ahogy a lángok a semmibe szisszentek, megfosztva az éltető levegőtől. Egy pillanatra a sajnálat élesen nyilallt belé, hogy ő és legközelebbi testvére idáig süllyedtek.

De az idő mindent megváltoztatott. Többé nem ő volt az elveszett, a gyenge, az egyetlen fivér, akit kétely gyötör.

Lorgar bólintott, szemei veszélyes résekké soványodtak.

„Rendben van, Magnus.”

Aurelian - 2. fejezet

Íme itt a folytatás!

KETTŐ

VÉR A TANÁCSKOZÁSON

AZ IDŐ mindent megváltoztat.

A fiú, aki sosem találta helyét apja birodalmában, nem ugyanaz a lélek volt, mint aki most elővette fegyverét. Lorgar már azelőtt mozgásba lendült, hogy akár a legélesebb érzékű fivére is felfogta volna, mi történik.

Fulgrimnek alig egy lélegzetvételnyi ideje volt, hogy ösztönösen a fegyveréért nyúljon, egy reménytelen próbálkozásként, hogy hárítsa a közelgő ütést.

Lorgar buzogányának becsapódása harangzúgás szerű hangot hallatott, amely az egész haditanácsszobán végigzengett. Fulgrim a hátsó falnak csapódott – mint egy porcelán baba összezúzott keramitban – és a földre rogyott.

Az arany primarcha tüzes tekintetét többi testvérére szegezte. „Az nem Fulgrim.”

A többiek már mozgásban voltak, elővéve saját fegyvereiket. A csupán lélekben jelenlévő fivérei dadogó hologramjai ott tükröződtek Lorgar a Trón elleni árulás emlékére karmazsinra festett páncélján.

„Vissza”, figyelmeztette azokat, akik még mindig felé közeledtek, „és halljátok szavaim. Az a nyomorult, az a valami nem a testvérünk.”

„Nyugalom, Lorgar.” Hórusz közelebb lépett, páncéljának illesztései halk morgást hallatva doromboltak. Régebben, a konfrontáció legcsekélyebb jele

is elég volt, hogy Lorgart eltérítsen bármilyen elhamarkodott tettől. Szinte soha nem volt egy rossz szava sem fivéreihez. S azokat az alkalmakat sem szerette, amikor ők megdorgálták valamely hibájáért. A szükségtelen konfliktust főbenjáró bűnnek tartotta.

Ahogy most álltak vele szemben, még Hórusz is csak ámult a változásokon, amelyek Isstvan óta bekövetkeztek. Az Igehordozók primarchája vörös kesztyűiben két kézre fogta buzogányát, összeszűkült szemei mögül kihívóan nézve testvéreire. Egy gyűlölettel átitatott költő hangjával szólt, „Vissza”, figyelmeztette őket másodjára is.

„Lorgar”, Hórusz halkabban szólt, meglágyítva hangját, hogy egyezzen fivére hangnemével. „Nyugalom, Lorgar. Nyugalom.”

„Te már tudtad.” Lorgar majdnem nevetett. „Látom a szemeidben, testvér. Mit tettél?”

Hórusz arcán egy törékeny mosoly jelent meg. Ennek véget kellett vetni, most. „Magnus”, mondta.

Vörös Magnus koronázott fejének hologramja megrázta a fejét. „A galaxis másik végében vagyok, Hórusz. Ne kérd, hogy tartsam vissza fivérünket. Tarts rendet a saját zászlóshajódon.”

Fulgrim nyögések közepette kezdett feltápászkodni a deszkázatról. A vér villámcsóvákat formázva folyt le az arcán ajkai széléről. Lorgar súlyos csizmáját a hason fekvő primarcha mellvértjére helyezte.

„Lent maradsz”, mondta anélkül, hogy Fulgrimre nézett volna.

Fulgrim fakó, nemtelen vonásai szórakozást színlelve eltorzultak. „Azt hiszed, hogy te-”

„Ha megszólalsz”, Lorgar az elesett primarchán tartotta csizmáját, „el foglak pusztítani.”

„Lorgar”, Hórusz most már morgott. „Őröltségeket beszélsz.”

„Csak azért mert én már láttam, mi az őrület.” Állta fivérei tekintetét, mindegyikükkel farkasszemet nézett. A leglágyszívűbbek szánalommal tekintettek rá. Nagy részük egyszerűen undorral. „Egyedül én tudom, hogy néz ki az igazság.” Ránehezedett csizmájára, megnyomva Fulgrim törött

bordáit, keramit szilánkokat szúrva a törött testbe. Fulgrim vért kezdett felköhögni. Lorgar nem törődött vele.

Hórusz egy drámai sóhajtás kíséretében fordult oda testvéreihez. A megbocsátás tisztán olvasható volt vonásaiból, mintha egy régi családi tréfát elevenítene fel a többiekkel.

„Elintézem. Most hagyjatok magunkra. Hamarosan újra összegyűlünk.”

A hologramok szinte azonnal eltűntek, kivéve Alphariust, aki még né-hány pillanatig Lorgart nézte. Vörös Magnus halványult el utoljára, kivetítése egy bólintás kíséretében oszlott szét, mint köd a szélben. Forrás nélküli hangja pillanatokig csüngött az üres levegőben. Itt megjelenni rengeteg akaraterőre van szükség, Hórusz. Ezt ne felejtsd el legközelebb.

„A Küklopsznak igaza van”, ellenkezett valaki, „a semmi miatt késlekedünk. Hadd mondjon a fanatikus, amit akar. Majd lefogjuk és kész. Egy háborút kell megterveznünk.”

Hórusz sóhajtott. „Menj, Angron. Majd visszahívlak a Hódítóról, amikor kész vagyunk.”

Az izgalom és szórakozás összecsapásai közepette, amely oly jól jellemezte beszélgetéseiket, Perturabo és Angron elhagyta a szobát; egyikük beszélt, a másik hallgatta. Ahogy a terem ismét zárva volt, Lorgar Hórusz tar fejének szegezte buzogányát.

„Szóval elküldöd őket, hogy egy olyan titkot védj, amit nem szabadna megtartani. Szerinted nem fognak gyanakodni? Ha azt hiszed, engedni fogom, hogy kifőzz egy történetet a zavarodottságomról, hogy az segítse a megtévesztést, rossz úton jársz.”

Hórusz nem harapott rá a csalira. „Ez meggondolatlan volt, Lorgar. Magyarázd meg, amit tettél.”

„Én látom az igazságot, Hórusz.” Megkockáztatott egy pillantást, arra az akármire, ami a fivére bőrét és páncélját viselte. „A lelke üreges. Valami befészkelte magát a testébe, mintha tojásokat tettek volna egy gazdatest-be.” Lorgar ismét felemelte tekintetét. „Magnus is érezte volna, ha nem kellett volna ilyen nagy távolságba küldeni a kivetítődését. Ez nem Fulgrim.”

Hórusz kiengedte a levegőt. „Nem,” vallotta be, „nem az.”

„Tudom, mi ez.” Lorgar Fulgrim halántékához érintette buzogányának tüskés végét. „Amit nem értek, hogy ez hogyan történt. Hogy engedhetted, hogy ez bekövetkezzen?”

„Annyira más ez, mint a te Gal Vorbakod?”, vágott vissza a Hadmester.

Lorgar arannyal tetovált vonásaira, amelyek kegyetlenül hasonlítottak apjukéra, türelmes együttérzés ült ki. „Nem tudod, miről beszélsz, Hórusz. Az egyik Sosemszületett, bábként irányítja saját fivérünk lelketlen testét? Itt nincs egyensúlyban az emberi és isteni oldal. Nincs szó két lélek harmóniában történő méltóságteljes összehangolódásáról. Ez megszentségtelenítés, istenkáromlás, nem felemelkedés.”

Hórusz mosolygott. Lorgart mindig forrongásra lehetett késztetni ilyen színjátékkal. „Vedd úgy, hogy ez egy újabb kellemetlen igazság. Nem én rendeztem meg Fulgrim halálát. Én csak próbálom enyhíteni a következményeit.”

Lorgar lassan eresztette ki a levegőt. „Szóval halott. Egy másik értelem van a testében. Mindössze ez a héj maradt Fulgrimból?”

Hórusz válaszát egy ideges morgás előzte meg. „Miért fontos ez neked? Sosem álltatok közel egymáshoz.”

„Azért fontos, mert ez a természetes rend kiforgatása, te bolond.” Lorgar szavai összezárt, tökéletes fogai mögül jöttek. „Hol van a harmónia ebben az egyesülésben? Egy élő lelket elpusztítottak halandó testéért, hogy egy kapzsi, meg sem született, nyomorult féreg költözzön bele. Jártam a Hipertérben, Hórusz. Álltam azon a helyen, ahol az istenek és halandók találkoznak. Ez gyengeség és romlottság – annak a kiforgatása, amit az istenek akarnak nekünk. Ők szövetségeseket és követőket akarnak, nem lelketlen tokokat, amikben démonok laknak.”

Hórusz nem mondott semmit. Még Lorgar sértésére sem reagált, bár ajkai legörbültek.

Lorgar az elesett primarchára eresztette tekintetét. Fulgrim, bármi is volt benne, visszabámult. A szemei körüli fakó bőrt vér pettyezte.

Szállj le rólam, a hang halványan siklott végig Lorgar elméjén. Nem Fulgrim hangja volt. Még csak nem is hasonlított.

+ Maradj csendben + lökte vissza az elméjével, elég erőt fejtve ki ahhoz, hogy Fulgrim beleremegjen.

Lorgar…, a lény hangja gyengébb, érdesebb volt. Mint egy reszkető fuvallat. Ismered a fajtám. Testvérek vagyunk, te meg én.

Az Igehordozók primarchája eltávolodott. A gúny tisztán ült ki arcára. A lény halk hangjának kétségbeesésétől felállt a hátán a szőr.

„Ez hogy történt?”, kérdezte Hóruszt.

A Hadmester nézte, ahogy Fulgrim feláll. Lorgar nem – a padlóra köpött és az asztalra lökte buzogányát, amely villámszerű repedéseket vágott annak felszínébe.

Állva, Fulgrim egy elegáns, leginkább egy fűzfára hasonlító figura volt – még kontúrozott páncéljában is karcsúnak tűnt. Lorgar jelét sem látta annak a kecsességnek, mikor megfordult: csak testvére beteges, fénytelen szempárját látta és egy idegen értelem sugárzását a testében.

Fulgrim valaki más mosolyát görbítette szájára.

„Lorgar”, mondta, Fulgrim különösen gyengéd hangján szólalva meg.

+ Meg fogom tudni az igazi neved és visszaűzlek a Hipertérbe. A hullámai között talán újra megtanulod, mi az a mérséklet. +

Visszafogta magát, mikor beerőltette beszédét a másik fél elméjébe, de mégis elég durvára sikeredett ahhoz, hogy a másik vért prüszköljön ajkaira.

Lorgar, én…

+ Bemocskoltad a testet, amit használsz. Semmi több. Ez nem Káosz és az emberiség szent egysége. Megsérted az istenek Ősi Igazságának tisztaságát. +

Fulgrim visszaesett a falnak. Szemei véreztek.

„Lorgar”, Hórusz karom nélküli kezét fivére vállára helyezte. „Megölöd őt.”

„Ez nem ’ő’, ez egy az. És ha meg akarnám ölni, már rég elpusztítottam volna.” Lorgar szúrós tekintete Hórusz vállán lévő kezére esett, amely visszafogta őt.

+ Vedd el a kezed, Hórusz. +, küldte.

Hórusz engedelmeskedett, bár megpróbált ellenállni.

A Hadmester ujjai megborzongtak, ahogy visszahúzta őket, szürke szemeiben pedig ott lobogott a kendőzetlen feszültség.

„Megváltoztál”, mondta, „mióta megvívtál Coraxal.”

Lorgar összeszedte buzogányát és vállvértjére támasztotta a hatalmas fegyvert. „Azon az estén minden megváltozott. Visszatérek a hajómra, testvér. Gondolkodnom kell ezen…ezen a tisztátalanságon.”

Aurelian - 1. fejezet

Folytatva az Aurelian fordítás közzétételét, következzen annak első fejezete.

EGY

TESTVÉRISÉG

A Bosszúálló Lélek

Négy nappal Isstvan V után

NYOLC testvére volt jelen, bár mindössze felük tartózkodott valóban a szobában. A hiányzó négy nem volt több projekciónál: közülük hárman dadogó fények és fehér zajból álló pislákoló szürke árnyképekként manifesztálódtak az asztal körül. A negyedik képe ezüstös és tiszta volt, vonásai és végtagjai tisztán csöpögő spirális boszorkánytűz csóvákként jelentek meg. Ez az utolsó hologram, Magnus, meghajtotta fejét üdvözlésként.

Üdv neked, Lorgar, fivére az elméjében hozta létre a szavakat.

Lorgar válaszul bólintott. „Milyen messze vagy, Magnus?”

A Karmazsin Király pszichikai kivetítődése nem mutatott érzelmet. Egy magas ember, fején külön készített korona, Vörös Magnus nem volt hajlandó kontaktusra megmaradt egyetlen szemével.

Nagyon messze. Egy távoli világon nyalogatom sebeim. Nincs neve, csak, amit én adok neki.

Lorgar bólintott, nem kerülte el figyelmét a fivére halk beszédében meg-megjelenő tétovázás árnyai. Most nem az ilyen beszélgetések ideje volt.

A többiek egyenként nyugtázták jelenlétét. Curze – saját maga lüktető, hullaszerű megtestesülése, egy bólintás legcsekélyebb sugallatával válaszolt. Mortarion, alakja, mint egy lesoványodott kísértet – még élőben is -, me

lyen nem sokat javított éteri megjelenítése. Képének élessége el-

elhalványodott, időnként pedig bizarr módon megkettőződött a távolság torzító sejtosztódásának köszönhetően. Üdvözlésként lehajtotta Emberarató kaszájának pengéjét, mely önmagában melegebb fogadtatás volt, mint amire Lorgar számított.

Alpharius volt az utolsó, aki távolsági jelküldéssel biztosította jelenlétét. Sisakban állt, míg mindenki más feje fedetlen volt, és az ő holografikus megjelenítése stabilan világított, míg a többiek a flották közötti nagy távolság miatti rossz minőséget nyögték. Alpharius, aki majdnem egy fejjel alacsonyabb volt fivéreinél, krokodilszerű pikkelyes csillogással állt a helyén, gyíkszerű páncélzata megtestesülésének hamis fényében ragyogott. Üdvözlése az aquila jele volt, a Császár saját szimbóluma, a mellkas előtt keresztbe tett karok képében.

Lorgar felhorkant. Milyen eredeti.

„Késtél”, vágott közbe egyik fivére. „Már vártunk.” A hang egy minden bájt nélkülöző szótagzuhatag volt.

Angron. Lorgar még csak egy békéltető mosollyal sem próbálkozott, mikor felé fordult.

Harcos testvére abban a fenyegető előrehajolt helyzetben görnyedt az asztal fölé, mely oly jellemző volt testbeszédére. Fejének hátsó részét a koponyájába bevert és agyának puhaszövetébe bedrótozott brutális idegi implantátumok torzították el. Angron véreres szemei összeszűkültek, ahogy egy újabb fájdalomlöket végigrohant idegrendszerén – a régi urai által ráerőszakolt agressziónövelők hagyatéka. Míg a többi primarcha uralkodóvá nőtt azon a bolygón, ahova sodorta őket a sors, csupán Angron tespedett fogságban, egy rakás techno-primitív rabszolgájaként egy isten háta mögötti porfészekben, mely egy névre sem volt méltó soha. Angron múltja ott lüktetett az ereiben, éles idegfájdalom járta át izmait minden befejezetlen szinapszissal.

„Akadályozva voltam”, vallotta be Lorgar. Nem szerette egy huzamban sokáig nézni testvérét. Ez egyike volt azon dolgoknak, amitől Angron rángani kezdett; mint egy állat, a Világevők ura rosszul tűrte, ha bámulták és

szemkontaktust is csupán néhány pillanatig tudott tartani. Lorgarnak nem állt szándékában provokálni fivérét.

Kor Phaeron mondta egyszer, hogy a Világevő arca olyan, mint egy ujjpercekből álló gúnyosan mosolygó maszk, de Lorgar ezt nem találta viccesnek. Az ő szemében testvére olyan volt, mint egy megrepedt szobor: vonásai, melyek nyugodtak és szépek kellettek volna legyenek, egy kicsorbult, vicsorgó arckifejezéssé olvadtak össze, görcsökkel határos izomlüktetésekkel csúfítva. Így érthető, hogy a többi ember miért hitte azt, Angront egy hajszál választja el egy dührohamtól. Igazából, úgy nézett ki, mint aki egy epilepsziás roham kínjával küzdve próbálja összeszedni gondolatait. Lorgar gyűlölte ezt a fagyos, durva gazembert, de nem lehetett nem csodálni megtörhetetlen szívósságát.

Angron elutasítóan morgott valamit, majd visszafordult a többiekhez.

„Már kilenc nap telt el és tudjuk, mik a feladataink”, dörmögte. „Már szétszóródtunk az ürességbe. Miért hívtál minket össze?”

Hórusz, a galaxisból kihasított Birodalom Hadmestere, nem válaszolt azonnal. Intett Lorgarnak, hogy foglalja el a helyét az asztalnál, Hórusz jobb oldalán. Légiójának tengerzöld keramitjával ellentétben, Hórusz egy szénfekete, rétegzett, vastag páncélt viselt, melynek mellvértjét egy kadmiumból készült Terra Szeme díszítette, örökkön bámulva környezetét. Ennek az utolsó pecsétnek, mely az Imperium seregei felett gyakorolt hatalmának jelképe volt, közepe át lett alakítva, hogy egy kígyó vágott szemét mintázza. Lorgar, ahogy látta a Hórusz arcán halványan felvillanó önelégült mosolyt, eltöprengett, vajon milyen titkokat sutyorgott Erebus a Hadmester fülébe az elmúlt hónapokban.

Lorgar elfoglalta helyét Hórusz és Perturabo között. Az előbbi az asztalfőnél ült, Isstvan utóhatásaként már sehol nem játszották, hogy egyenlők. Az utóbbi fényesre csiszolt, szegecselt páncélját viselte és tiszteletreméltó lazasággal támaszkodott egy hatalmas pöröly nyelére.

„Lorgar”, dörmögte Perturabo üdvözlésként. Két tucat, különböző vastagságú energia kábel csatlakozott közvetlenül a Vasharcos tar fejébe – a

halántékát és állkapcsát sem hagyva érintetlenül -, folyamatosan informálva őt szürke páncéljának belső folyamatairól. A rétegzett páncélzatáról finoman lelógó láncok megcsörrentek, ahogy futólag bólintott egyet.

Lorgar viszonozta, de nem szólt. Tekintete végigsiklott a többieken, utolsó testvérét keresve.

„Szóval”, Hórusz elnéző mosolya kivillantotta fogait. „Végre újra összegyűltünk.”

Minden szem őt figyelte, kivéve Lorgaré. A tizenhetedik fiú figyelmének elterelődését nem vették észre, ahogy Hórusz folytatta mondandóját.

„Ez a gyűlés első a fajtájából. Itt, most, először gyűlünk össze egymás jelenlétében.”

„Isstvanon összegyűltünk”, dörmögte Angron.

„Nem mindannyian” Alpharius színtelen hologramja még mindig viselte sisakját. A kivetítődés hangjában semmilyen torzítás nem hallatszott, s még oly kevés érzelem sem.

A kilenc Légió Isstvan után szétszóródott. A Terrához vezető úton egy galaxist kellett meghódítaniuk és nagy seregeket kellett felállítaniuk, így a Hórusz Hadmesterhez hű Légiók elváltak egymástól az űr sötétjébe. Maguk mögött hagyva egy halott világot.

Angron összehúzta szemét, mintha emlékezni próbálna. Egy pillanattal később egyetértően bólintott. „Igaz. Lorgar nem volt hajlandó eljönni, imádkozott.”

Hórusz, ahogy jóképű vonásait halványan megvilágította fejszalagjának fénye, elmosolyodott. „Nagy tervünkben elfoglalt helyéről meditált. Van különbség, testvér.”

Angron ismét bólintott, anélkül, hogy igazán egyetértett volna. Úgy tűnt nem érdekli más, mint hogy elintézze a beszélgetést és más dolgokkal foglalkozzon.

Hórusz újra megszólalt. „Mind ismerjük a közelgő hadjárat árát és hogy mit tartogat benne számunkra a sors. Flottáink útra keltek. De a, mondjuk így, kellemetlenség után, mely Isstvannál történt, most gyűltünk össze elő

ször, mint egy teljes testvériség.” Hórusz nyitott tenyérrel intett bronz bőrű fivére felé. Szándékosan vagy sem, a mozdulat eléggé fenyegető volt, figyelembe véve a hatalmas Mechanicum karmot, mely körbefogta jobb kezét. „Remélem, a meditációid meghozzák a gyümölcsüket, Lorgar.”

Lorgar még mindig utolsó testvérét bámulta. Azóta nem vette le róla a szemét, hogy elfordult Perturabótól.

„Lorgar?” Hórusz már majdnem morgott. „Kezd egyre inkább fárasztani, hogy képtelen vagy tartani magad a megbeszéltekhez.”

Curze kuncogása olyan volt, mintha keselyű károgott volna. Még Angron is elmosolyodott, több vas műfogat villantva ki sebhelyes ajkai mögül.

Lorgar lassan, lassan a hátán lévő díszes botjáért nyúlt, mely egy buzogányban végződött. Ahogy elővette fegyverét legközelebbi rokonai között, szemét folyamatosan az egyikükön tartotta. Mindenki, aki fizikailag jelen volt, érezte, ahogy az egyre erősödő pszichikai fagy jégvirágokat rajzol páncéljukra.

Az Igehordozó hangja egy félelemmel átitatott, rosszindulatú suttogás formájában hagyta el ajkait.

„Te. Te nem vagy Fulgrim.”

Dawn Of War PC Game

Warhammer 40.000 Down Of War A Down Of War a THQ gondozásában megjelent stratégiai játék, amely a Warhammer 40.000 világában játszódik. 2004-ben adták ki, és népszerűsége mind a mai napig töretlen.  Három kiegészítő is megjelent hozzá. Megjelenési sorrendben: Winterstrom, Dark Crusade és Soulstrom. A Warhammer világát itt most nem mutatnám be, az oldalon több kiváló írás is található róla. A játékmenet Mint fentebb már említettem a DOW vérbeli stratégiai játék. A séma alapvetően a szokásos: gyűjts nyersanyagot, építsd fel a bázisod, gyárt és fejlessz egységeket, és pusztítsd el az ellenséget. Mi az, ami mégis egyedivé teszi, és kiemeli az átlagos játékok sorából? Véleményem szerint az ötletes megvalósítás, a változatossága, és hihetetlen jó Warhammer hangulata, már amennyiben valakinek ez bejön. Számos faj közül választhatunk, és bizony fel kell készülni rá, hogy mindegyik teljesen eltér a többitől, és más stratégiát követel meg a győzelemhez. Persze átfedések vannak, de hát ez elkerülhetetlen. Alapvetően kétféle nyersanyag van. Az első a Startegic pontok elfoglalásával nyerhető requisition point és power, amit az erőművek építésével nyerhetünk. Két fő egységtípus található meg a játékban, a gyalogos, és a tankegység. Minden egység rendelkezik egy gyártási és egy populációs költséggel, mert bizony a populációnk véges. 20 pontnyi tank illetve gyalogos egységünk lehet, és bizony egy durvább egység 5 pontba is belekerülhet, ami elég borsos tud lenni. A győzelemhez többféle út vezet. Természetesen győzhetünk úgy, hogy kiírtjuk a másikat, de beállítástól függően többféle lehetőségünk van. Játszhatunk Critical Location-ra is, ami azt jelenti, hogy meghatározott pontokat kell elfoglalni a pályán, és meg is kell tartani egy meghatározott ideig. Vagy éppen az ellenség Commander egységet kel kivégezni, és persze a sajátunkat megvédeni. De ennek a győzelmi kondíciónak van főbázisos alternatívája is. A pályákon található egy harmadik féle elfoglalható pont is, ez pedig a Relic. Általában nincsen sok belőlük, de mindenképpen érdemes egyet kézben tartani, mert az adott faj főegységét csak úgy lehet lehozni, ha a birtokunkban van legalább egy relic. A kampány szerintem jó élmény tud lenni, és érdemes végigtolni, azonban másod vagy harmadszorra nem olyan nagy élmény. A története jó, ha nagyon tetszik, akkor könyv formában is lehet tenni vele egy próbát, magyarul is kiadták Down Of War néven. A fajok A legalapvetőbb, és valószínűleg mindenki álltal ismert faj a Space Marine. Véleményem szerint ők a legerősebb és leguniverzálisabb erő a játékban. Ha egyszer nekiindul, akkor kevés dolog tudja feltartóztatni, és egy jól beépített Sapce Marine védelmen nehéz áttörni. Itt szeretném elmondani azt is amit a játék egyik legnagyobb erényének tartok, hogy jól van kiegyensúlyozva, jó taktikával bármelyik fajjal lehet győzni. A Space Marine gyalogság nagyon erős, főleg ha legyártjuk a elit egységeket, a Terminátrokat. A főegységük a relic birtokában a hatalmas tűzerővel rendelkező tank titulált mozgó erőd, a Land Raider. A második igen híres faj, a Káosz. Kemény, szívós faj, számtalan furcsa és groteszk egységgel, sok hasonlósággal, és még több eltéréssel a Space Marinokhoz. Hisz egykor maguk is az Űrgárdisták közé tartoztak… A négylábú Defiller tankegységek hihetetlen pusztításra képesek, és a démonok, amiket a világra tudnak idézni, sem sokkal maradnak le. A főegységük a megidézett démon, a Bloodthirster. A harmadik faj a szinte minden fantasy játékban megtalálható, rendszeresen zöld bőrű örökkön saját káoszába fulladó nép, az ork. Itt sincsen másképpen, hisz egyes elméletek szerint csak ezért nem tudják elfoglalni a világot, mert képtelen az összefogásra. Az ork nép a háborúért él, a Space Marinok mellett a legtöbb háborús cselekményben részt vesznek. Számosak és szaporák, és emelett erősek is. Csak egy jól kiépített védelemnek van esélye az ork rohamokkal szemben. Sokkféle aljasabbnál aljasabb egységük van, amit bevethetnek, legyen szó a brutális sebzéssel rendelkező gyalogos Flash Gitz-ről, vagy a közgyűlöletnek örvendő WarTrukk nevű járgány, amit csak az utálhat igazán, aki már harcolt ellenük. A fő egységük a mutáns elefánt-tank-hibrid-szerű lény, a Squiggoth. A negyedik alapfaj, az eldár. Egykor az univerzum uralkodói voltak, de mára már csak szánalmas árnyékai egykori dicsőségüknek. Azonban ezt az árnyékot sem szabad lebecsűlni, mert igen keményen üt vissza, ha belemarnak. Gyorsak, pontosak, félelmetesek, és precízen halálosak. Talán így tudnám az eldár fajt jellemezni a legjobban. Jól lehet velük manőverezni, az üss és fuss taktika pedig könnyen kivitelezhető velük. És ha sikerül lehozni a főegységüket, Khane-t, akkor pedig igencsak félelmetes ellenséggé válnak… Az első kiegészítőben jelent meg az Imperial Guard faj, amit sokan vegyes érzéssel fogadtak. Az egész nép, szerintem a játék legjobb védelmét képes kiépíteni, de támadásban nem valami nagymenők, bár ha támogatóként vannak jelen, akkor nagyon is hatékonyak tudnak lenni. A tankjaik nagyon erősek, és a Basilisk nevű üteg olyan távolságra képes ellőni, amit rajta kívül senki sem a játékban. A főegységük a Banebalde, egy hatalmas csupa fegyver tank, aminek a lőtávolsága és tűzereje is magáért beszél. A második kiegészítőben, a Dark Crusade-en jelent meg a Necron. Az univerzum elpusztítói, a rettegett ősfaj. Erősek, szívósak, hatékonyak. Ezzel a három szóval lehet őket jellemezni. Mikor a necron sereg megindul – vagy éppen beteleportál a legváratlanabb helyre, élen a necron lorddal, a necron hadsereget vezető iszonyattal, és velük tart egy vagy több monolit is… hát bizony el lehet kezdeni félni. A fő egységük, a lebegő, hatalmas sugarakkal támadó főbázis, a necron Monolit. A hatodik faj, ami szintén a Dark Crusade-en jelent meg a személyes kedvencem a Tau birodalom, akik a Grater Good nevében hódítják meg az univerzumot. A tau kihasználja a saját technikai fejletségét, és plazmafegyvereikkel szemben bizony igen nehéz helytállni. A tűzerejük elsöprő. Az egyetlen nép, ahol két irányba is fejlődhetünk. Mindkét iránynak megvannak a maga előnyei és hátrányai, de a tau fő jellegzetessége mindenképpen adott, a hatalmas tűzerő. A fő egységük a Great Knarloc, ami valami nagyra nőtt dinoszaurusznak tűnik. A hetedik faj az igen erős érzelmekkel fogadott Sisters Of Battle. A Soulstormban jelentek meg, és nem volt felhőtlen a fogadtatásuk a Dark Eldarokkal együtt. Ugyanis sokan a Sapce Marine koppintásának tartják pár, nem túl eredeti ötlettel. Személy szerint én szeretem őket. Elég kemény ellenfél, számos hatékony egységgel. Érdemes pár próbát tenni velük, könnyen tanulható és kezelhető nép. A főegységük a Living Saint, egy arkangyal szerű hölgy, egy akkora karddal, hogy bármelyik anime büszke lenne rá. Az utolsó hivatalos faj, ami megjelent a Dark Eldár. Személy szerint nem szeretem őket, mert ha én játszom velük, akkor általában kikapok, ha a gép, akkor meg erősen megszenvedek velük. Az eldár nép kifordítottja. Úgy kell valahogy elképzelni, hogy a Legolast és népét valamiféle cyber sado mazo designbe vágjuk. Kicsit bizarr. Aljas, gyors, ütőképesnek nevezhető nép. A főegységük a Deis of Destruction, ami egy lebegő csatahajó, brutális tűzerővel. Grafika Kezdjük azzal, hogy 2004-es játék, és szerintem ezzel minden elmondtam. Gyakorlatilag a mai követelményekhet mérve bármin elfut (1 GHz Pentium III or equivalent AMD Athlon XP processor, 256 MB RAM, 1.8 GB free hard drive space, 4x CD-ROM, 32 MB DirectX(R) 9.0b compatible AGP video card with Hardware Transform and Lighting, DirectX 9.0b compatible 16-bit sound card). A kiegészítők sem dobtak sokat, de akinek a játékélmény fontosabb, mint a grafika, annak ajánlom, hogy tegyen vele egy próbát. Következzen egy kis hangulatkeltő GamePlay videó: Multiplayer A játék multija szerintem nagyon élvezetes, már ével óta toljuk a haverokkal kisebb megszakításokkal. A dircet ip-s csatalkozás miatt lehetőség van arra, hogy Hamchival , vagy Tunngleval játszunk egymással a neten keresztük.

Aurelian - Prológus

A blog társszerzőjeként én elsősorban magával a Warhammer 40 000 univerzumával foglalkozom.
Ezzel összefüggésben pedig időnként fordítói hobbimnak is teret engedek.
Aminek első gyümölcse az Aaron Dembski-Bowden Aurelian c. novellájának magyarra fordítása volt. A címből is ki lehet találni, hogy a regény Lorgar Aurelian primarchát követi, pontosabban átállásának körülményeit mutatja be. Ha elolvastátok az Áruló Légiók cikksorozatot, nem okozhat gondot az események és szereplők elhelyezése.

Mivel magyarul belátható időn belül nem fog ez a novella megjelenni, itt fejezetenként kiposztolom, hogy akit érdekel olvassa el.
Kezdjük a prológussal, olvassátok egészséggel!

PROLÓGUS

AZ EGY ISTEN HÍRNÖKE

Colchis

Sok évvel ezelőtt 

A Főpap a katedrális ablakából nézte, ahogy alant városa lángokban állt.

„Tennünk kéne valamit.”

Hangjának basszusa szinte morajlott, éle mégis olyan finom volt, mely szinte lággyá simította szavait. Hangja érvelésre, kérdezésre, bíztatásra volt alkotva – nem azért, hogy üvöltsön, locsogjon, dühöngjön.

A főpap elfordult az ablaktól. „Apám? Mikor alszanak ki a tüzek?”

Kor Phaeron fel-alá járkált a szobában, kiszáradt szemöldökráncai mélyen ültek arcán, mint egy sebhely, melyet régi bőrbe vágtak. A terem közepén lévő papírtekercsekkel foglalatoskodott, vékony ajkait mozgatva, ahogy sorra olvasta őket.

„Apám? Nem maradhatunk itt, miközben a város lángokban áll. Segítenünk kell az embereknek.”

„Azóta nem szólaltál meg, hogy elfoglaltuk a Megvilágosodás Katedrálisát.” Nézett rá az öregedő férfi egy röpke pillanatra.

„És a háború megnyerése után az első szavaid, hogy megkérdezd, mikor fulladnak meg a tüzek? Most igáztál le egy világot, öcskös. Fontosabb dolgok miatt kell aggódnod.”

A főpap egy fiatal ember volt, oly módon szép, mely túlhaladt a fizikai vonzalom fogalmán. Sárgásbarna bőre valamely szentírás aranyozott tetoválásaitól fénylett. Szemei sötétek voltak anélkül, hogy hidegek lettek volna és napok is eltelhettek mosolygása nélkül mégsem tűnt soha baljóslatúnak arca.

Visszafordult az ablakhoz. Lelki szemei előtt mindig is ezen a helyen látta

véget érni a keresztes hadjáratot, ahogy az ünneplő tömegek elárasztják a Szürke Virágok Városának sugárútjait. Örömtől átitatott imáik az egekig ha-tolnak, megremegtetve régi uraik karcsú tornyait. 

A valóság annyira nem közelített ehhez a képhez. Való igaz, az utcák tele voltak emberekkel, de ez a tömeg zavargókból, fosztogatókból és egymással összecsapó csuklyás harcosokból állt, ahogy a Szövetség maradék védelmezői az utolsó emberig harcoltak a megszállók ellen.

„A város oly nagy része áll még lángokban”, mondta a főpap. „Tennünk kell valamit.”

Kor Phaeron magában mormogott miközben a rongyos pergameneket olvasta.

„Apám.” A főpap ismét megfordult és nézte, ahogy az öregebb pap letesz egy újabb tekercset.

„Hmm? Mi az, fiam?”

„A város fele még mindig lángokban áll. Tennünk kell valamit.”

Kor Phaeron mosolygott, az arckifejezés csúnya volt, de nem rosszindulatú. „Fel kell készülnöd a megkoronázásodra, Lorgar. A Szövetség elbukott és a Régi Szokások le lesznek döntve, mint az Egy Istennel szembeni istenkáromlás. Te már nem csupán az Istenhívők Főpapja vagy, te egész Colchis Főpapja vagy. Kaptál tőlem egy világot.”

Az arany figura visszafordult az ablakhoz és összehúzta szemeit. Valami bekúszott a hangjába akkor, valami merev és hideg, mely sejttette mindazt, ami az elkövetkező évszázadokban fog történni.

„Nem kívánok uralkodni.” mondta.

„Ez változni fog, fiam. Meg fog változni, amikor látod, hogy körülötted senki sem alkalmasabb az uralkodásra, mint te. Egy pillanatnyi felismerés elég, és meg fog változni a saját önzetlen szükséged által vezérelve. Ez min-dig is így volt a hatalmon lévő emberekkel. Minden trónhoz vezető utat jó szándékkal köveztek ki.”

Lorgar csóválta a fejét. „Nem kívánok mást, csak hogy a népünk lássa az igazságot.”

„Az igazság maga a hatalom”, a másik pap visszatért a tekercsekhez.

„A tudatlanokat és gyengéket ki kell rángatni a fényre, kerül, amibe kerül. Nem számít hányan véreznek el és sikongatnak az odavezető úton.”

Lorgar nézte, ahogy új városa égett, látta, ahogy követői a Régi Szokások utolsó istenkáromlóit is lemészárolják.

„Tudom, hogy már sokszor kérdeztem ezt korábban”, mondta lágyan, „de nem késztet töprengésre, most sem, hogy véget ért a keresztes hadjárat? Valaha abban hittél, amiben ők.”

„Még mindig abban hiszek, amiben ők,”, egy magabiztos mosoly jelent meg Kor Phaeron arcán „de abban is hiszek, amiben te. Hű vagyok a régi hitemhez, hogy sok isten van, Lorgar. A te Egy Istened egyszerűen a legerősebb közülük.”

„Hamarosan eljön hozzánk.” A főpap kitekintett a sötétedő égboltra. Colchis egy szomjas világ volt és esőfelhők ritkán mutatták magukat a mennyekben. „Talán egy év múlva, de nem több. Láttam álmaimban. Aznap, amikor megérkezik, hajója egy viharon keresztül ereszkedik majd le.”

Kor Phaeron közelebb jött, rátéve kezét a magasabb férfi alkarjára. „Amikor az Egy Istened megjön, kiderül, jól tettem-e, hogy hittem neked.”

Lorgar még mindig a kék eget bámulta. Nézte, ahogy az égő város füstjei lassan megfojtják azt. Mosolygott mentora szavain.

„Legyen hited, Apám.”

Ekkor Kor Phaeron mosolygott. „Nekem mindig is volt hitem, fiam. Megálmodtad valaha ennek az istennek a nevét? A tömegek idővel kérni fogják. Csak halvány elképzelésem van arról, mit fogsz nekik mondani.”

„Nem hiszem, hogy van neve.” Lorgar lehunyta szemeit. „Mi csupán úgy fogjuk ismerni, mint a Császár.”

A fajokról és a vilgról röviden

Mivel egyre több írás jelenik meg a Warhammer 40.000 világáról – és ezeket még sok fogja követni a jövőben -, tanácsos lenne egy általános bemutatást is írni az univerzumáról. Ha esetleg vannak olyanok, akik nem ismerik annyira ezt a környezetet, de az eddigi írások felkeltették az érdeklődésüket, ne hagyjuk őket lógva és mutassuk meg nekik, hogy miért is ilyen kegyetlen ez a világ és kinek köszönhetjük a létezését. 

A Warhammer 40.000 először táblás játék formájában jelent meg, még 1987-ben a Games Workshop gondozásában. Ez lényegében egy körökre osztott háborús játék, ahol miniatűr, kézzel festet modellekkel játszák le a csatákat. Magát az Univerzumot, a táblás játékot és a szabályrendszerét – mely sokban hasonlít a szintén Games Workshophoz tartozó, 1983-ban megjelent Warhammer Fantasy szabályaira – Rick Prestley találta ki. A táblás játék megjelenése óta töretlen népszerűségnek örvend és máig összesen öt kiadást ért meg, a legutóbbit 2008-ban.

A táblás játék

A nagy sikernek köszönhetjük, hogy a Warhammer világa ma már táblás játékon kívül könyvek, szerepjátékok és PC-s játékok formájában is megjelenik. Ezek révén részletesen megismerhetjük ezt az univerzumot, a frakciókat és a fontos eseményeket.

A rövid bevezető után most ennek a kegyetlen és sötét világnak a rövid ismertetése jön. 

A Warhammer 40.000 egy, a távoli jövőben játszódó sci-fi és fantasy keverékét alkotó világban játszódik. A galaxis meghatározó hatalma az Emberi Birodalom (Imperium of Man), amely egy erősen elnyomó, diktatórikus katona állam. Sokban hasonlítható a sötét középkor európai királyságaira. A Birodalom élén az Istencsászár áll, aki immár 10.000 éve vegetál egy Arany Trón nevű szerkezetben, és védelmezi a Birodalom szívét a legveszedelmesebb ellenségtől (arról, hogy az Istencsászár hogyan jutott oda bővebben a Kezdetek, a Hórusz Lázadás című cikkben olvashattok). Mivel a Császár nem képes ellátni feladatait, az ő nevében számtalan (itt teljességgel fel nem sorolt) szervezet irányítja a milliónyi bolygón szétszórt emberiséget. A legnagyobb hatalmú szerv talán az Inkvizíció, melynek elsődleges feladata a belső ellenség felkutatása és elpusztítása. A Birodalom védelmét pedig az Űrgárdista Rendek szuperkatonái látják el. Ezeknek a genetikailag módosított harcosoknak a tömegének a hőskorban a Császár fiai, a Primarchák parancsoltak. Ők azonban mára eltűntek. Vagy nyomuk veszett a Lázadás leverését követő véres harcokban, vagy meghaltak, vagy az Árulók oldalán a Káosz mellé álltak. Ezen Rendeket még a Császár a tízezer évvel korábban indított Nagy Hadjáratára hozták létre és egyetlen ellenség sem akadt, mely le tudta volna őket győzni, saját magukat kivéve (bővebben lásd a Kezdetek, a Hórusz Lázadás és az Áruló Légiók című írásokat). A Lázadás után a Légiókba tömörülő roppant seregeket a Császárhoz hűséges maradt, túlélő Primarchák osztották fel Rendekre, megakadályozva, hogy bármikor a jövőben bárkinek is olyan fegyver legyen a kezében, mint az Űrgárdista Légiók. Az emberiség védelmezői azóta megingathatatlanul szolgálják az Istencsászárukat és a Birodalmat a külső ellenségtől, melyből akad bőven. A történelem során valamikor szinte mindegyik az emberiség elpusztítására tört. 

Az Űrgárdisták tartják az állásaikat

Az univerzum többi frakciója – melyeket az emberek szempontjából Ellenség gyűjtőnévvel is illethetünk – a következők. 

Az Orkok az egyik legidősebb faj a galaxisban. Őket egy Ősöknek (Old Ones) nevezett faj hozta létre cirka 60 millió évvel a Warhammer 40.000 eseményei előtt. Kifejlesztésük egyetlen célja a harc volt. Egy Mennyei Háború (War In Heaven) néven ismerté vált konfliktusban használták őket, ahol a Necron faj és uraik, a C’Tan csillagistenek ellen vívták a háborút. Az orkok létrejöttüktől fogva izmos, agresszív és egyszerű gondolkodású faj. Az Ősök minden fontos információt a génjeikbe tápláltak, így a zöldbőrűek sok dolgot ösztönösen csinálnak. Így érthetővé válik az is, hogy primitívségük ellenére hogyan képesek űrhajókat, illetve fejlett katonai eszközöket irányítani és építeni. Az Ősök eltűnésével, az orkok szétszóródtak a galaxisban, számtalan kisebb nagyobb frakcióra szakadva. Könnyű szaporodásuknak köszönhetően – melynek lényege spórák szétszórása a meghódított területeken, amikből akár évekkel később is orkok fejlődhetnek ki – ők a legnépesebb faj az egész galaxisban, velük talán csak a tiranidák kelhetnének versenyre. Teljes dominanciájukat a génjeikbe táplált agresszivitás gátolja, ami az ork fajt több száz apró birodalomra osztja (élükön a Főnökkel, vagy más néven Warboss-szal), melyek gyakran egymással is háborúznak, csupán a harc öröméért. Időnként megfigyelhető, hogy több ork frakció szövetkezik egy nagy hadjárat érdekében. Ezeket Waaaaggh!-nak hívják és mérhetetlen pusztítást tudnak végezni. Sokan úgy tartják, hogy ha az ork faj valaha is egyesül, akkor semmilyen erő nem lesz képes megállítani a zöld áradatot.

Ez egy ork

Az Eldákat az Orkok kortársainak is nevezhetjük, ugyanis ugyanaz a faj hozta létre őket, ugyanazon háború katonáiként, csak a céljaik voltak mások velük. Ők egy magas, kecses humanoid faj, legjobban a fantasy világok elf népeihez hasonlíthatóak. Az eldákat igen erős pszi képességekkel teremtették meg, amely a – akkor még élettelen és csendes – Hipertérből táplálkozott. Ezzel az új fegyverrel az Ősök hatékonyan vették fel a harcot a C’tanok és necron seregeik ellen, azonban ennek nagy ára volt. Mivel az eldák erős kapcsolatban álltak az Immatériummal, a háború okozta halál és szenvedés rajtuk keresztül megbolygatta a Hipertér állóvizét. A sok negatív érzelem illetve a rengeteg, erőszakos halált halt lélek, ami a harcok következtében odavándorolt, egy viharos tengerré változtatta a lelkek óceánját és a mélyén iszonyatos entitások kezdtek ébredezni.

Ennek következtében, egy ponton annyira felhalmozódtak ezek a hatások, hogy az újonnan született lények áttörték a Hipertér és valóság határát. Ezek az entitások végigpusztították az Ősök birodalmát, csak romokat hagyva maguk mögött. A háború hamarosan véget ért és az eldák ott maradtak egy üres galaxisban. Mivel kivételesen intelligensek, hosszú életűek voltak és ismerték az Ősök által hátrahagyott Hiperhálót – mely egy járatrendszer, ami összeköti az egész galaxist és pillanatok alatt el lehet jutni vele egyik bolygóról a másikra -, elkezdték felépíteni birodalmukat. 

Az eldák folyamatos jólétnek örvendtek. Az, hogy lelkük a halál után újra inkarnálódik új testben, párosítva kimondottan hosszú életükkel, szinte halhatatlanná tette őket. Technológiájuk pedig egy idő után olyan szintet ért el, ahol már nem volt szükség munkára civilizációjuk fenntartása érdekében. A Hipertér mesterei lévén pedig kiépítettek egy saját úthálózatot az Immatériumon belül, amit Hiperhálónak hívunk – bár nem alkotja szerves részét a Hipertérnek. Egy lényegében egy járatrendszer, melyen kisebb egységek, de néhol akár egész csillaghajók is közlekedhetnek, akár percek alatt eljutva a galaxis egyik végéből a másikba Ekkor, semmi gondjuk nem lévén, néhányan elkezdték az élvezetek szélsőséges hajszolását, hogy minél többet megélhessenek abban az életükben. Ez a folyamat egyre terjedt és egyre inkább a szélsőségek felé tolódott. Rendszeressé váltak a rituális gyilkosságok, a kínzó szekták létrejötte, mely lassan de biztosan a pusztulás felé vezette a civilizációt. Mivel az eldák erősen kötődtek a Hipertérhez – és ennek következtében minden érzelmet sokkal intenzívebben éltek meg – az erőszak és halál nagy hatással volt erre a párhuzamos világra. Az elda lelkek halálukkor nem születtek újra, hanem elkezdtek egybeolvadni, egy nagyobb entitást építve. Ennek az entitásnak a születését hívjuk az Eldák Bukásának. Az entitást ma Slaanesh Káosz Isten néven ismerjük és újszülöttként első lélegzetével az elpusztította szinte az egész elda fajt, beszippantva annak a fajnak a lelkeit, amely létrehozta őt. Születése oly intenzív volt, hogy az törést okozott a valóságban létrehozva az Iszonyat Szemét. A maroknyi túlélő még időben felismerte fajtájuk elkorcsosulásának veszélyét és Mestervilágoknak nevezett hatalmas csillaghajókon elmenekültek a galaxis szélső területeire. Az Elda Birodalom egyik pillanatról a másikra vált a galaxis urából egy élettelen romhalmazzá, a faj túlélői pedig mindent megtesznek kultúrájuk túléléséért.

Elda rohamosztag

A Káosz erői igen sokfélék. Alapvetően a Káosz a Hipertérből, vagy másnéven Immatériumból származik. Ez a hely lényegében a galaxis értelmes lényeinek érzelmi tapasztalatainak lenyomata, torz tükörképe. A négy Káosz Isten az élet különböző – cseppet sem vidám – területeit képviselik. Khorne a vérontást és a gyilkolást, Tzeentch a Változások Ura, Slaanesh a földi örömöket és vágyat képviseli, Nurgle pedig a valaha volt összes betegség atyja, és az elmúlás, az enyészet istene. Ennek a négy istennek számtalan csatlósa akad szerte a Warhammer 40.000 világában. Kezdve a démonoktól, a káosz szektákon keresztül egészen a Káosz Űrgárdistákig ( róluk bővebben az Áruló Légiók cikksorozatban olvashatsz). A Káosz tekinthető a Birodalom legfőbb ellenségének, minden alkalmat megragad, hogy az elpusztítására törjön, hogy meggyengítse. Végső céljuk minden emberi lélek megszerzése, hiszen az eldák eltűnésével, az emberi érzelmek táplálják leginkább a Káosz Isteneket. Időről időre nagy erőket gyűjtenek össze, hogy megpróbálják végre kenyértörésre vinni az évezredek óta folyó háborút a Birodalommal. Ezek az úgynevezett Fekete Hadjáratok. 

A Káosz erői

A Necron, vagy más néven Necrontyr faj a legidősebb létező faj a galaxisban. Ugyanabban a korban éltek, mint az Ősök. Ám velük ellentétben nem örvendtek hosszú és egészséges életnek, technológiájuk pedig durva és kezdetleges volt. Bolygójuk napjának sugarai oly károsak voltak, hogy rövid életüket is betegen és szenvedve élték A két faj közti nagy különbség a necrontírek részéről irigykedéshez, majd később nyílt gyűlölködéshez vezetett. Meg is kísérelték háborúban legyőzni az Ősök népét, de fejletlenségük következtében csúfos vereséget szenvedtek. Ők azonban nem adták fel és bosszút forraltak. 

Nagyjából ezzel egy időben fedezték fel a necrontyr tudósok a napjuk közelében lévő, és annak energiájából táplálkozó energialényeket, akiket C’tannak, Csillagisteneknek neveztek. Ezeket az entitásokat ők valóban istenként tisztelték, amit azok ki is használtak. Rendszeresen szipolyozták ki a necrontyrek életenergiáját, ami jobban ízlett nekik, mint egy élettelen nap sugarai. A Csillagistenek alattvalói uraik elé vitték az Ősök ügyét és a bosszút, mely annyira fűtötte őket. A C’tanok azonnal felismerték az életerősebb fajnak rejlő lehetőségeket és ajánlatot tettek a necrontyr fajnak. Isteneik útmutatásai alapján egy necrodermisnevű élő fémből készítenek maguknak fémvázat, mely biztosítja nekik az örök életet és megszabadulhatnak gyenge, beteg testük által okozott szenvedéstől. Azonban a tudat áttelepítése során a C’tanok megcsapolták az életenergiáját a necrontyreknek, akik így új testükbe érkezvén csupán agyatlan szolgákká alacsonyultak. Így létrejött a ma ismert Necron faj, aki első lépésként hatalmas seregekkel megindult az Ősök ellen. Az ekkor kirobbanó vérontást Mennyei Háborúként ismerik. A necron seregek győzelmet győzelemre halmoztak, Csillagisten uraik pedig habzsolták az Ősök és más életerős gondolkodó fajok energiáját. A C’tanok belekezdtek egy – be nem fejezett – projektbe, melynek célja a Hipertér teljes elszigetelése volt az anyagi világtól. Ennek nyomait a ma Cadia nevű bolygón lehet találni, mely erősen csökkenti az Iszonyat Szemének hatásait. Ahogy a háború egyre inkább elfajult úgy jöttek létre az orkok és eldák, de az Ősök nem tudták megfordítani a háború menetét. A Hipertér a szabadjára engedett pszi energiák miatti felbolydulása pedig iszonyatos entitásokat szabadított rá a galaxisra, melyek megállíthatatlanul tomboltak. Milliárdok pusztultak el az Enslaver-eknek nevezett Hipertér behemótok nyomában. A C’tanok, látva, hogy egyre fogy a táplálék a galaxisban, úgy döntöttek, hogy sztázisba helyezik magukat és necron szolgáikat, kivárva az időt, amíg a galaxis újra élettel telik meg és a megfelelő felépítésű élőlények közelsége fel nem ébreszti őket. Az ébredésüket pedig a 41. évezred véráztatta csillagrendszerei köszöntötték. 

Felébredtek

A Tau a Warhammer univerzumának megfiatalabb faja – bár ez az elnevezés igen pontatlan, hiszen a Tau Birodalom számos fajból áll, melyek egy közös cél elérése érdekében szövetkeztek. Fiatalsága ellenére a Tau egy technológiailag igen fejlett civilizáció, mely csak nemrég kezdett bele csillagközi birodalmának kiterjesztésébe. Példátlan fejlődésüket jól mutatja, hogy az Inkvizíció mindössze 6.000 évvel ezelőtt fedezte fel őket, és akkor a feljegyzésekbe annyi került bele, hogy a faj nem rég sajátította el a tűz és a kerék használatát. Az azt követő több ezredek során rohamos fejlődésnek indultak, ami már konkrét veszélyt jelent a Birodalom terjeszkedésére is. 

A Tau Birodalomban a Tau-n kívül fontos szerepet töltenek be a Kroot, a Vespid és a Nicassar fajok. AZ utóbbi időben pedig egyre több ember is csatlakozott hozzájuk, vagy azért , mert leigázták a bolygóját, vagy egyszerűen a Tau által követett filozófia nyűgözte le őket ennyire (ezeket az embereket a Birodalom a legrosszabb fajta árulónak tartja). Az eszme rendszer, mely összefogja a Tau Birodalom népeit a Greater Good (Magasabbrendű Jó) névre hallgat és a lényege, hogy a galaxis minden értelmes faja arra kell törekedjen, hogy a lehető legtöbb lénynek biztosítson jólétet saját maga mellett. Ez az eszme emelte ki a Tau népet a régi korok véres polgárháborúiból és indította el az egyesülési folyamatot. Erre a filozófiára épül a Tau Birodalom kaszt rendszere is, mely minden kasztnak más, egymást kiegészítő feladatokat ad. Ezek közül a tűz kaszt a legerősebb, így ők alkotják a gyalogos haderő jelentős részét, bár lövészeik minimális közelharci kiképzést kapnak. Az ilyen összecsapásokban slsősorban a Kroot egységekre hagyatkoznak. Ezen kívül az Ethereal (Éteri) kaszt az, mely irányítja a társadalmat és ad útmutatást a birodalmuknak. 

Pszi képességekkel nem, vagy csak minimálisan rendelkeznek a Tau Birodalom fajai, magát a Hiperteret sem érzékelik a puszta létezésén túl. Ezen tulajdonságnak vannak jó és rossz oldalai is. Érzéketlenségük miatt ellenállóbbak az elmét célba vevő pszi támadások ellen, viszont így flottájuk nem rendelkezik az embereknél lévő Navigátorok megfelelőjével, tehát csak rövid Hipertér ugrásokra képesek, mely lényegesen lassabbá teszi csillagközi közlekedésüket. 

Tau Fire Warrior

A Tiranida fajt mindenképpen tekinthetjük betolakodóknak. Nem csak a Birodalom, de az egész galaxis szempontjából. Ezt a bogárszerű fajt leginkább a Starcraft játékokban jelen lévő zergekhez hasonlíthatnám. A tiranida faj egy közös tudattal rendelkező közösség, amelyet egy központi ún. Hive Mind fog össze. Mivel közös tudattal rendelkeznek, valószínűleg erős telepatikus képességekkel bírnak, mely a galaxison kívülről is észlelte a Császár elméjét – illetve annak kivetülését a Hipertérbe, amit Astronomican néven ismerünk. Ez volt ugyanis, ami a galaxison kívülről ide vonzotta a tiranidákat. Az űrutazásra is képes bogárszerű faj gigantikus hordákba, úgynevezett Hive Fleetbe (Kaptár Flotta) tömörülve szelik a végtelen ürességet erre a célra kitenyészett csillaghajókon. Felépítésük igen sokféle, hiszen minden „elfogyasztott” létformából kivonják a hasznos genetikai tulajdonságokat és beépítik azt saját állományukba, ezzel hihetetlenül felgyorsítva az evolúciós folyamatot, minden egyes új generációval szívósabbá és ellenállóbbá válva. Ez le is írta taktikájuk lényegét, már ha az ő esetükben lehet egyáltalán ilyenről beszélni. Egyetlen céljuk van: beolvasztani magukba mindent, ami élő és hasznosítani annak génállományát. 

A nevüket onnan kapták, hogy az első bolygó, amit a Tejútrendszerben felemésztettek – ez az időpont egyben első észlelésük is – a Tyran névre hallgatott. Onnantól kezdve hatalmas pusztítást vittek véghez, szinte megállíthatatlanul. A Birodalom erői több ízben is összecsaptak velük és képesek voltak visszaszorítani a tiranidákat, de a győzelem sosem volt tartós. Többször is volt rá példa, hogy egy évszázad sem telt el, és egy kiirtottnak hitt tiranida raj többszörös túlerővel tért vissza. Vagy éppen egy másik Kaptár Flotta útjába került a bolygó. A tiranidák rengetegen vannak, megállíthatatlanok és egyre közelebb kerülnek az őket idecsaló fényhez, az Istencsászárhoz. Ha (vagy amikor?) ők győzedelmeskednek, az a Birodalom – de lehet, hogy egyúttal maga a Káosz - végét jelentheti. 

Tiranida terjeszkedés

Egy bekezdés erejéig pedig itt kitérnék az ún. Sötét Eldákra (Dark Eldar). Ők is ugyanúgy az elda fajhoz tartoztak, viszont rájuk lényegesen más hatást gyakorolt a Bukás és Slaanesh születése. Amikor az Elda Birodalom már derékig gázolt a romlottság és dekadencia mocsarában, egyre több szekta vezetője került befolyásos pozícióba. Ők pedig, lévén hatalmas erőforrások és fejlett technológia állt a rendelkezésükre, furcsa hóbortokat alakítottak ki. A leglátványosabb ezek közül magának a Hiperhálónak az átformálása, kibővítése volt, hogy ott saját maguk számára villákat, kisebb városokat építtessenek híveikkel. A leghíresebb ezen építmények közül Commorragh, vagy más néven a Sötét Város, mely a Bukás után a Sötét Eldák központja lett, innen indítják rabszolgaszerző rajtaütéseik nagy részét. Maga Slaanesh születése a Hiperhálóban tartózkodó eldákat nem ölte meg azonnal. Ezen eldák lelkét apránként szippantja magába a Káosz Isten, lassú halálra ítélve őket. Azonban a ők rájöttek, hogy más értelmes lények szenvedéséből „táplálkozni” tud lelkük, visszaadva nekik életenergiájukat, elodázva lelkük teljes elszippantását. Ez tartja őket életben.

Dark Eldar támadás

Szerző: Bartuc