Aurelian - 13. fejezet

Az utolsó jelenetben eljutunk a Császár Gyermekei Légió bukásának helyszínére.

TIZENHÁROM

LA FENICE

ÓRÁKIG BESZÉLGETTEK, a Vasharcosok Légió által felállított barikádok és tüzérségi bázisok közt kacskaringózva sétálgattak a csatatér szélén. Halkan beszéltek, óvatosan figyelték a másikat. Az útjukba kerülő szolga robotok és Légionáriusok pedig azonnal szétszóródtak. Tisztán látszott, hogy a fivérek semmilyen körülmények között nem kívánták, hogy megzavarják őket.

Mire Lorgar elhagyta a felszínt, az éjszaka ráköszöntött Isstvan V véráztatta mezőire. A munka folytatódott, Axalian és csapatai már órákkal korábban visszatértek a helyükre, kiválasztva a megmenthető dolgokat, otthagyva a hulladékot. A kapitány elég közel állt ahhoz, hogy lássa, ahogy a testvérek befejezik a beszélgetést és, hogy a Tizenhetedik Primarcha édeskés csodálata alábbhagyott, csakúgy, mint a tekintetében fortyogó düh.

Fulgrim hasonlóan szenvtelennek tűnt. Nem vette fel a Lorgar jelenlétében felöltött oly ismerős mosolyát, sem pedig a testvéri leereszkedés rejtett viselkedési jeleit, amelyek oly jól jellemezték évtizedes testvériségüket.

Amikor a teleport sugár eltűnt, Axalian beszólt a rádión a várakozó Viharsolymának, hogy tartsa a pozícióját, majd csatornát váltott.

„Itt Axalian a Magasztosság Szívének. Elsőbbséget kérek.”

A várt késés, majdnem egy teljes percig tartott, mielőtt valaki visszaszólt a rádió törékeny hangján. „Axalian kapitány, elsőbbségi kérés tudomásul véve. Miben világosíthatom fel, uram?”

„Mi a helyzete az Igehordozó ’vendégekkel’ rendelkező negyvenkilenc hajónak?”

Ismét várakozás. „A flotta jelentései szerint a Tizenhetedik Légió teleporton keresztül hívja vissza a hajóra szállt vendégeket.”

Ah, dolgozik a Harmadik Légió büszkesége. Egy hadihajó kapitánya sem vallaná be, hogy így meglepték őt, arról nem is beszélve, hogy olyanok szállták meg hajóikat, akikben megbíztak. Hajóra szállt vendégek. Axalian majdnem elvigyorodott. Milyen bűbájos.

Már éppen válaszolt volna, amikor csatatestvérének hangja nyikorgott vissza a mennyekben lévő Magasztosság Szívéből. „Axalian kapitány, ellentmondó jelentéseket kapunk a primarcháról. Hol van Lord Fulgrim? A flotta azonnali vizuális megerősítést kér a helyzetéről.”

A kapitány visszanézett oda, ahol a teleport sugara már csak elszórtan pislákoló fény volt.

„Néhány pillanattal ezelőtt még rendelkeztem vizuális megerősítéssel a primarcha felől. Tájékoztassa a flottát, hogy Lorgarral együtt teleportált.”

Morbid kíváncsisággal hallgatta az orbitális vox hálózaton az egymással vitában álló hangokat. Majdnem öt percre volt szükség, hogy az értelem utat találjon magának, és amikor ez megtörtént, az eredmény nem az volt, amire számított.

„Itt a zászlóshajó minden hadihajónak. A primarcha a fedélzeten van. Ismétlem: itt a Császár Büszkesége a Harmadik Légió flottájának. Lord Fulgrim a fedélzeten van.”

***

A SZOBA sötétségbe burkolózott. A többi érzékre hárult, hogy pótolják a legfontosabb hiányosságát: a rothadás szaga nyers pézsmaként csüngött a sűrű, hideg levegőben, és Lorgar sosem gondolta volna, hogy a teljes csendnek ilyen nyomasztó jelenléte is lehet.

„Fényt”, mondta hangosan a primarcha. Hangja drámai visszhangot hozott létre, de nem történt semmi.

„Itt mindig is csodálatos volt az akusztika”, mondta Fulgrim és fivére hallotta a vigyort a szavakban.

Az Igehordozó felemelte az öklét. Egy apró gondolat elég volt, hogy egy ártalmatlan, hőt nem árasztó pszi tűz fogja körbe. Ez azonban egy élősködő foszforeszkálást árasztott, úgy tűnt mintha elemésztené a sötétséget, ahelyett, hogy elűzze azt. De ez elég is volt.

Lorgar szemügyre vette az elpusztult színházat. Bármi is volt az utolsó előadás, mindent felülmúló romlottság jellemezte. Holttestek, amelyek már csak csont és ruhafoszlányok voltak, halotti nyugalomban szenderegtek a székeken és a folyosókon egyaránt. Elhagyott fegyverek és széttört bútorok borították be a helyszínt. A régen kiontott vér mindenhol ott hagyta fekete kézjegyét.

„Látom, Légiód tökéletességre való törekvése nem terjed ki a tisztaságra”, mondta lágyan Lorgar.

Fulgrim ismét elmosolyodott. Most már látta is, fivére fogait narancssárgára festette a borostyán pszi-fény.

„Ez szent föld, Lorgar. Neked, minden lélek közül, ezt tiszteletben kéne tartanod.”

Lorgar megfordult és tovább haladt, átlépdelt a tetemeken a színpad felé. „Te egyetlen isten bábja vagy. Én mindegyik főpapja vagyok. Ne mondd meg nekem, mit kellene tisztelnem.”

A színpadot hasadások cikkcakkozták, és kiontott vér feketítette. Mindkét primarcha elindult felfelé a lépcsőn az emelvényhez. A megerősített fadeszkák nyekeregtek és nyögtek keramit csizmáik súlya alatt.

„Ott van”, Fulgrim egy vékony selyem függöny mögé mutatott. Lorgar már látta. Úgy lökte félre a habkönnyű fátylat, mintha egy érintetlen pókhálót mozdítana el.

A Föníciai. A festmény hosszú pillanatokig elállította a lélegzetét, és cinkosa volt csodálatának, örömmel hagyta, hogy így legyen. Kevés művészeti alkotás ragadta így magával.

Fulgrim, ebben a diadalmas megjelenítésben, legkirívóbb páncélját viseli, legalább annyi Birodalmi arannyal, mint Harmadik Légiós bíborral színezve. A mérhetetlenül nagy Főnix Kapu előtt állt, amely zászlóshajójának Heliopolis termébe vezetett. Egy aranyozott kép egy nála még gazdagabban aranyozottal szemben. Vállainál egy tűzben úszó főnix tárja szét szárnyait angyali szimmetriával, lángoló megvilágításba helyezve öltözetét. Az aranyat tűz által edzett platinává változtatta, a lilát pedig a királyi bíbor sötétjével ékesítette.

Mindez, a színtelen szemek kísértő tekintetétől, egészen az utolsó hajszálig, egy halandó munkájának eredménye. Egy primarcha szemével nézve, még ebből a tiszteletteljes távolságból is, látni lehetett az ecsetvonások által képzett alig látható domborzatokat. Csak a legistenibb múzsa képes halandó kezeket ilyen mestermunka megalkotására inspirálni.

„Testvérem”, suttogta Lorgar. „Milyen ember is voltál. Egy példakép farkasok és utcagyerekek között.”

„Mindig kedvelte a hízelgést”, mosolygott Fulgrim. „Ilyen gyorsan elfelejted gúnyos mosolyait, Lorgar? Ilyen gyorsan törlődött a memóriádból, hogy semmibe vett?”

„Nem”, rázta meg a fejét az Igehordozó, mintha meg akarná erősíteni a tagadást. „De minden joga megvolt engem lenézni, hiszen sosem voltam teljes. Mostanáig.”

A valami, ami Fulgrim bőrébe bújt visszagörbítette ajkait, egy olyan mosolyt eredményezve, amely sosem jellemezte az igazi primarchát.

„A fivéredet kívántad látni, kiválasztott. Itt van.”

„Ez egy festmény. Ne gúnyolódj velem, démon. Most, hogy végre megegyezésre jutottunk.”

„Azt kérted, hogy láthasd elvesztett testvéredet”, a mosoly nem hagyta el Fulgrim arcát. „Én teljesítettem az egyezmény rám eső részét.”

Lorgar már a hátán lévő buzogány felé nyúlt.

„Nyugalom, kiválasztott”, tartotta fel Fulgrim a kezét. „A festmény. Nézd tovább. Nézz mélyebbre. Mondd, mit látsz!”

Lorgar ismét megfordult és a kitűnő mestermunkára szegezte tekintetét.

Ezúttal hagyta, hogy tekintete átcsússzon magán a képen, nem keresve részleteket, csupán engedve, hogy vándoroljon, míg meg nem állapodik ott, ahol neki tetszik.

Találkozott a képmás kifejező szemeivel, és Lorgar arcán végre megjelent egy halvány mosoly.

„Üdv, testvér”, mondta végül.

„Látod?”, kérdezte a mellette álló démon. Egy pillanatra, annak a egy szónak az erejéig, egyáltalán nem Fulgrim hangján szólt.

„Többet látok, mint hinnéd.” Az Igehordozó fivére fogva tartójához fordult. „Ha azt gondolod, hogy az idők végezetéig élvezheted a fivérem csontjaival játszott bábjátékod, egy éjszaka nagyot fogsz csalódni.”

„Egy kétségbeesett és bolond lélek hazugságai szólnak belőled.”

Lorgar egy ritka és őszinte vigyor kíséretében felnevetett, ez volt talán az egyetlen arckifejezés, amely nem apjához tette őt hasonlóvá.

„A titkod velem biztonságban van, démon. Élvezd ki uralkodásod, amíg lehet.”

Bajtársiasan megcsapkodta Fulgrim vállát és visszaindult a még mindig halottakkal díszített sorok között kuncogva, ahogy elhagyta a temetőszínházat. Ahogy becsukta az ajtót, pszi tüzét is magával vitte; Fulgrim és a festmény egyedül maradt a sötétségben.

AZ AJTÓN KÍVÜL Argel Tal várakozott a díszőrséggel. A Légió nagy része ugyanolyan karmazsinra festette át páncélzatát, mint a Gal Vorbak – a változó idők egy újabb jele. Ezen harcosok közül mind az árulók vörös színét hordta.

„Felséges uram” üdvözölte Argel Tal. A sisakján lévő szarvak leereszkedtek, ahogy a Légionárius bólintott. Lorgar érezte a férfi iker-lelkeinek tapintható melegét. Az egyik élő, a másik parazita módjára szívja el az életet, zsákmánya helyére erőt sugározva a szimbiózis részeként.

Harmonikus. Tiszta. Isteni. Ez volt a Káosz uniója, amikor a hús és a szellem találkozott.

„Fiam, ma este összehívjuk a Szentség Tanácsát, és én még egyszer beszélek Calthról. Az azt követő órákban pedig, magamhoz hívatlak téged és legmegbízhatóbb alvezéreidet. Miután a Szentség Tanácsa feloszlott, nem csak Calthról fogok nektek beszélni, hanem arról is, ami utána jön.”

A harcos hezitált, mielőtt megszólalt volna. „Nem értem, uram.”

„Tudom. De majd megérted. Nagy különbség van dicsőség és áldozathozatal között, Argel Tal. Néha, a sors elintézi magának a dolgokat. Akkor követheted a szívedet, és csinálhatod, amit jónak látsz. Üldözheted az általad vágyott dicsőséget. Máskor pedig szüksége van az emberi faj bátorságára és vérére, hogy az átvigye egy jobb jövőbe. Még a szenvedély és bosszú árán is. Még az oly nagyon megérdemelt dicsőség árán is. Mindannyian hozunk áldozatokat, fiam.”

Argel Tal megrázta magát, bár igyekezett elrejteni a primarchája szeme elől ellenérzését. „Szeretném azt hinni, hogy már eleget tudok az áldozathozatalról, uram.”

Lorgar megadóan bólintott. „Ezért fordulok ma este hozzád az igazsággal, és nem Kor Phaeronhoz vagy Erebushoz. Te, ahogy én is, belenéztél az istenek szemébe. És neked, ahogy nekem is, máshol kell megvívnod a csatáidat, miközben a Calth rendszer lángba borul.”

VÉGE

Aurelian - 12. fejezet

Közeleg a történet végkifejlete!

TIZENKETTŐ

ELLENINTÉZKEDÉSEK

A VILÁGOT MÉG MINDIG az árulás szaga lengte körül. Áthatóan füstös és pikáns bűze erősen érződött a levegőben.

De ez nem is volt nagy meglepetés. A Birodalmat megosztani vágyó polgárháború alig négy éjszakával ezelőtt ott kezdődött. A Hóruszhoz hű Légiók közül még sokan a bolygó felett állomásozó flottához történő visszavonás fáradságos munkájával voltak elfoglalva. A halotti máglya, amely több tízezer elesett harcos végső nyughelye lett, több volt puszta hamuszürke temetőnél. Egy parázsló jelzőtűz volt, amely az emberiség elnyomójának megdöntését hirdette. A megfeketedett föld és a több mint kétszázezer halott Légióshoz megégett, üres páncéltömege egy tanktemető közepén volt. A még használható hadigépezeteket a győztes Légiók már magukhoz vették. A javításhoz túl súlyosan sérült roncsok ott feküdtek, ahol elpusztultak, a lázadók átadták őket a rozsdának és enyészetnek.

Axalian kapitány, a Huszonkilencedik Századból egy kiégett Hollóőr Land Raider tankról figyelte harcosai munkáját. A birodalmi sas még mindig ott díszelgett mellvértjén, a Császár Gyermekei Légió tagjaként ez a jog meg is illette. Bár sok fivére már elkezdte meggyalázni a Birodalmi szimbólumot, ahogy saját pengéjével és leleményességével megváltoztatta páncélját, ő igyekezett minél inkább eredeti formájában megőrizni azt. Az emblémát majd eltávolítják a tech-szakértők, miután végzett a bolygón elvégzendő feladataival. Addig viszont nem tűrt semmilyen sérülést a keramiton, amelyet csodával határos módon az elmúlt hét őrült csatározásai során sikerült megóvnia.

Nem kellett felemelnie a hangját. Emberei és a velük dolgozó szolgák folyékonyan és hatékonyan végezték a dolgukat, minimális irányítást igényelve. Az ő munkája a szervezés volt, nem a felügyelés és büszke volt a simán folyó munkálatokra a felügyeletére kijelölt területen. Axalian figyelte, ahogy egy újabb fekete törzsű csatatankot kapcsolnak egy Császár Gyermekei szállító hajó emelőkarmaihoz. A szolga robotok elhátráltak, egy közelben álló harcos pedig felemelte a kezét. A kapitány válaszképpen bólintott.

„Itt Axalian kapitány”, mondta a rádióba. „30-as szektor, engedélyt kérek.”

„Kérelem tudomásul véve, Axalian kapitány. Kérem, tartsa.”

Egy másik hajó, amely a Hórusz Fiai tengerzöld színeit viselte, elszáguldott felettük, méhében lopott Rinocérosz csapatszállítókkal. Nagyjából egy perccel utána egy Vasharcosokhoz tartozó csapatszállító hajó torokhangú motorjainak beindítása rengette meg a földet.

„Axalian kapitány”, jött a válasz a keletre lévő Helyreállító Parancsnokságban lévő mérnök űrgárdistától. „Engedély megadva, öt perces ablak áll a rendelkezésére, hogy elindítsa a kijelölt felszállást. Ha addig nem tudja elindítani, át kell adnia az ablakot a sorban következő hajónak. Megértette?”

Persze, hogy megértette. Már négy napja ezt csinálja. Vagy kétszázszor hallotta ugyanazt a szöveget, ugyanattól a Hórusz Fiai mérnöktől.

„Megértettem.”

„A felszállási ablaka elkezdődött.”

Csatornát váltott a rádióján. „Megváltó Viharsólyom szállító, visszatérés engedélyezve.”

„Vettem a parancsot, kapitány. Felszállás most.”

A repülő hajtóművei kezdtek felpörögni. Axalian nézte, ahogy zsákmánya súlyától remegve felemelkedik.

Abban a pillanatban egy árnyék suhant el a magasban. A Helyreállító Parancsnokság bunkeréből egy vészjelzés buggyant ki a kommunikációs csatornákba sikoltó bináris nyelven.

„Megszakítás!”, mondta bele a rádióba. „Megváltó, itt Axalian. Szakítsa meg a felszállást rögtön! Azonnal szálljon le és kapcsolja le a motorokat!”

A Viharsólyom keményen huppant le a talajra futóművein.

„Uram?”, szólt bele a pilóta a rádióba.

„Maradjon lent”, mondta Axalian. „Jármű érkezik.”

Hárman voltak és engedély nélkül érkeztek. Nézte a magasban ordító szürke hajókat. Spirálban haladtak landoló röppályájukon, nem törődve az érkezésük okozta zavarral.

„Igehordozók.”

Egy ingerült morgással leugrott a Land Raider tankról. Két harcosa a közelben vigyázott egy csapat szolga robotra; intett nekik, hogy hagyják ott posztjukat és kövessék.

„Önelégült gazemberek”, mondta egyikük a rádióba, „így berontani.”

Axalian elég ingerült volt ahhoz, hogy ne utasítsa rendre a Légionáriust a protokoll megsértéséért. „Nézzük meg, mi ez az egész”, mondta.

A hajók ugyanolyanok voltak, mint az összes Légió gyalogos csapatszállítói: vastag törzs, ragadozó madárhoz hasonló szárnyak és egy összességében esetlen madárszerű forma. A rámpák mechanikai összhangban, egyszerre ereszkedtek le. Axalian őreitől szegélyezve, a legközelebbi Viharsólyomnál állt.

„Axalian kapitány vagyok a Harmadik Légiótól. Magyarázza me-„

„Kapitány”, sziszegte mindkét harcosa egyszerre.

Az Igehordozókat egy borvörös keramitba öltözött óriás vezette. Lesétált a rámpán, nem törődött a remegéssel, amit léptei okoztak. A primarcha arca sápadt volt. Életet és színt a fehér bőrnek az arany sávokban rátetovált rúna szentírás adott. Axaliannak már volt része abban a megtiszteltetésben, hogy a Császár jelenlétében álljon, ez a személy pedig mindenki másnál jobban hasonlított az Emberiség Urára – eltekintve azoktól a változtatásoktól, amiket azért hajtott végre magán, hogy máshogy nézzen ki.

„Aurelian uram”, tisztelgett Axalian.

„Mondd csak” Lorgar kivillantotta tökéletes fogait, arcán félmosollyal kérdezte, „Fulgrim fivérem merre van?”

„JÓL ÁLLNAK A SEBHELYEK.”

Egy harckocsi vázakból álló mauzóleumban kerültek szembe egymással, míg harcosaik nézelődtek. Harminc Igehordozó tartotta lazán kezében lőfegyverét – felük a Légió hagyományos gránitszürke keramit páncéljában, a másik fele pedig az árulók vörösében. A változás elérte a Tizenhetedik Légiót a Landolóhelyi Mészárlást követően. Nagy változások.

Lorgar falanxa élén állt. Fulgrim, aki polírozott arany és bíbor páncélt viselt, nem igényelt ilyen formációt. Az ő Császár Gyermekei körülvették a betolakodókat; egyesek elegánsan szakaszokba rendeződve álltak a két primarcha jelenlétében, mások harckocsik törzsénél várakoztak, felsorako-zási parancsra várva. Mindannyian érezték a kellemetlen feszültséget a levegőben, kevesek ujja vándorolt messze a ravasztól. Csupán hetekkel ezelőtt még őrültségnek tűnt volna, ha Légionárius Légionárius testvérre lő, de az ártatlanság és a sértetlen bizalom kora véget ért. Pont ezen a csatatéren temették el örökre.

Fulgrim könnyed bája egy meleg mosoly és a szemeiben tükröződő testvéri csillogás formájában öltött testet. Meg sem próbált fegyverért nyúlni, mintha az ilyen viselkedés elképzelhetetlen lenne.

„Nem tréfálok”, mondta Fulgrim, „jól állnak a sebhelyek.” Ujjhegyeivel végigcirógatta sápadt arcának azt a részét, ahol Lorgar hegei húzódtak egészen a nyakáig.

„Jól illeszkednek a tetovált szentíráshoz, mintha elnagyolt tigriscsíkok lennének. Romba döntenek minden reményt, hogy a tökéletességre finomítsák vonásaidat, ez egyértelmű, de nem nélkülöznek minden bájt.”

Lorgar mosolya elég hitelesnek tűnt a partvonalról bámészkodóknak. Legalább olyan őszintének, mint Fulgrimé.

„Beszélnünk kell, szeretett fivérem, neked és nekem.”

Fulgrim vállrándítása pontosan koreografált volt, arcán alattomosságnak jele sem mutatkozott.

„Mégis mire célzol? Most nem beszélünk, Lorgar?”

Több Császár Gyermekei harcos kuncogása is hallatszott a voxon keresztül. Lorgar mosolya nem halványult. Két szót mondott bele saját, nyílt rádiócsatornájába. Egy nevet.

„Argel Tal.”

ROUSHAL KAPITÁNY, a Császár Gyermekei Szaturnuszi Mártír névre hallgató rombolóján eltakarta a szemét, ahogy a parancsnoki fedélzeten hang-és fényrobbanás tört ki. A mennydörgés több konzolt is széttört, károsította az üveg berendezéseket és egy nagy repedést ütött a külső teret figyelő képer-nyőn.

Már üvöltötte is bele a rádióba a sürgősségi lezáró és javító csapatok szükségességét, miközben a saját techmérnökeit szidta a hanyagságért, ami ezt a súlyos hibát okozta. Több válaszkiáltás állította, hogy teleport fellobbanás volt. Akárhogy is, a vészjelzők szóltak.

Ahogy Roushal feltápászkodott a padlóról, kezével hessegetve a szétoszlóban lévő ködöt, az első dolog, amivel szembetalálta magát, az egy pisztoly csőtorkolata volt. Nagy kaliberű és fájdalmasan széles. Letörte fogait a szájába vezető úton, és a nyelvén egy rettenetesen hideg és keserű érzés kísé-retében pihent meg. Nyelni próbált. Három foga ment le a nyállal együtt. Füstös és keserű ízük volt.

„Unguh?”, zihálta.

A füst eléggé kitisztult ahhoz, hogy felfedje a hatalmas kart, amely a fegyvert tartotta, és az árulók vörös színébe öltözött Igehordozót, akihez a kar tartozott.

„A nevem Argel Tal”, mondta a harcos. „Maradj csendben, térden és megengedem, hogy túléld a következő órát.”

FULGRIM HEZITÁLT.

„Igen, Axalian kapitány?”

A kapitánynak másodjára sikerült csak megszólalnia. A primarcha egyértelműen nem volt rákapcsolva a fő vox hálózatra, és ura jelenlétében ő volt a rangidős tiszt. Az ő feladata volt, hogy értékelje a Légió parancsnoka számára a bolygó felett kialakult…helyzetet.

„Uram, összehangolt jelet kapunk negyvenkilenc hajónktól. A forrás a Szaturnuszi Mártírtól érkező jel. A többi csak visszaigazolás, amelyet összhangba állítottak a forrás jellel.”

Fulgrim összeérintette fogait. A mosoly elhalt szép szemeiben. „És mi az üzenet, Axalian?”

Mielőtt a kapitány válaszolhatott volna, Lorgar felhangosította a sisakjában lévő rádió hangszóróját. Az átszűrődő hang recsegett a távolság torzítása miatt, de a szavakat elég tisztán lehetett érteni.

„Itt Argel Tal a Gal Vorbakból. Cél elérve, uram. Nincsenek veszteségek. Várjuk a parancsot, hogy visszateleportáljunk a hajónkra.”

Lorgar lehalkította a rádiót. „És most, testvér”, Fulgrimre mosolygott, s nem volt kétség az arckifejezés őszinteségében. „Beszéljünk, egyedül.”

Fulgrim nyelt egyet. Túl higgadt volt ahhoz, hogy bármikor is jelét adja kényelmetlenségének, de képtelen volt színt és életet vinni feszült vonásaiba.

„Megváltoztál, Lorgar.”

„Mindenki ezt hajtogatja.”

Aurelian - 11. fejezet

TIZENEGY

TANÁCSKOZÁS

A Fidelitas Lex

Négy nappal Isstvan V után

MAGNUS SOKÁIG hallgatott. Lorgar folytatta az írást, csak annyi időre állt meg, hogy belemártsa pennáját az egyik tintatartóba. A benne lakozó tradicionalista imádta a colchisi falusiasságot; sosem tudott megszabadulni attól az eszmétől, hogy Szent Írást sosem szabadna egy adattáblára írni, kivéve, ha más eszköz nem áll rendelkezésre. Az igazat megvallva szerette úgy kifejezni magát, hogy gondolatait és imáit folyóírás formájában rögzítse. Több szépség volt ebben a teremtésben és apostolainak így volt valami, amit eredeti valójában másolhattak.

„Testvér”, mondta végül Magnus. „Emlékszem a te képmásod elűzésére a tornyomból. Számomra csupán néhány nap telt el azóta. Furcsa belegondolni, hogy milyen játékokat űz velünk az idő, nem?”

Lorgar végre letette a tollszárat. Amikor Magnushoz fordult, szemeiben az elképedés csillogott, és még valami. Fivérének kellett pár pillanat, hogy meglássa, hogy valóban értse, mi változott.

Kevés dolog volt a galaxisban, ami próbára tette Vörös Magnus nyugalmát, de mint kiderült a Lorgar szemeiben izzó abszolút meggyőződés egyike volt ezeknek. Látta már ezt a csillogást, tébolyultak, próféták és fanatikusok szemében, idegen és emberi tekintetekben egyaránt. Mindenek felett pedig apja, a Császár szemeiben látta ezt, ahol a türelmes szeretettel harcolt. De testvér szemében még sosem látta. Olyan teremtményében még soha, akinek elég erő állt a rendelkezésére, hogy az Impérium törvényei ellenében formálja át a galaxist.

„A Nagy Hadjárat véget ért”, mosolygott Lorgar. „Az igazi szent háború most kezdődik.”

„Szembe fogsz szállni Guillimannal?”

Lorgar mosolya nem tűnt el, bár inkább egy barátságos melegség áradt belőle, mint a szenvedély teljes és egészségtelen forrósága. „Légióm elindul a Calth rendszer felé, ahogy befejeződik Hórusz haditanácsa.”

Magnus képe megremegett, saját nyugtalansága miatt. „Ez nem válasz a kérdésemre.”

„Az Ultramarinokat meg kell bénítani Calthnál. Meg kell törni őket, nehogy apánk védelmét erősítve, Terrához siessenek.”

Magnusnak nehezére esett összeegyeztetni a magabiztosan mormolt katonai taktikákat tudós jellemű fivére lágy hangjával. Valahogy nem állt össze a kép, Lorgar mégsem tűnt még ennyire teljesnek. Nem voltak többé lopott és kifejezéstelen pillantások, és a megszólalások előtti bizonytalanság.

A Corax és közötte lezajlott párbaj arcán és torkán lévő sebhelyeknél többet adott neki.

„Ez sem válasz a kérdésemre”, mutatott rá Magnus.

„A flottám szét fog válni. Mi az Ultima Segmentumot rohanjuk le, mivel több is van Guilliman kis birodalmánál.”

„Hova? Miért?”

Lorgar kuncogása eltorzította Magnus képét. „Megismerheted a terveink, amikor majd teljesen a mi oldalunkra állsz.”

Megszólalt egy harang, majd a rádión egy komoly, óvatos hang szólalt meg.

„A Hadmester látni szeretne, uram.”

Lorgar felállt, ezúttal otthagyta fegyverét. „Köszönöm, Erebus. Szólj a Bosszúálló Léleknek, hogy azonnal átmegyek.”

EZÚTTAL A TANÁCSTEREM majdnem üres volt. Lorgar elbocsátotta harcos kíséretét, Kor Phaeronra bízva elvezetésüket. Egyedül sétált a központi asztalhoz, cseppet sem rejtegetve csodálkozását a jelenlévők csekély száma miatt.

„Fivéreim”, üdvözölte Hóruszt és Angront.

A Hadmester mogorva arckifejezése jól mutatta, hogy már nem adott sokat a testvéri engedékenységre. Angron zavart homlokráncolása elárulta, hogy ő különben sem tulajdonított jelentőséget ezeknek a dolgoknak.

„Lorgar”, Hórusz egy őszintétlen mosolyba csomagolva mondta a nevét. Ő most nem az a karizmatikus félisten volt, akit követői annyira imádtak. Helyette a bizalmas légkör nyújtotta igazság állt: egy testvér rokonai közt és a kiborulás határán.

„Jöttem, ahogy kérted”, mondta az Igehordozó. „Látom, nem kívánod megbeszélni Fulgrimet.”

„Elmondtad a véleményed szeretett testvérünkről. Egyelőre bíznod kell abban, hogy kézben tartom a dolgokat.”

Lorgar felhorkant. „Olyan szörnyűségeket és igazságokat láttam, amiket te még csak most kezdesz kapizsgálni, Hórusz. Neked kellene bíznod bennem.”

A Hadmester vonásai feszesek és kék erek által díszítettek voltak. Az elmúlt estéken alig hasonlított önmagára.

„Bíztam benned, Lorgar. Nézd, mit vittünk véghez ebben a rendszerben. Most itt az ideje, hogy visszafizesd a bizalmam a sajátoddal.”

„Rendben van, de hol van ’Fulgrim’?”

„Újra Isstvan V felszínén tartózkodik, Légiója utolsó erőinek kivonását felügyeli. De most elég az ilyen beszédből. Sok dolgot kell megterveznünk.”

Lorgar megrázta a fejét. „Nem. Elég a tervekből. Hónapokon, éveken át csak tervekről beszéltünk. Már nincs mit megbeszélni. Légiómat a galaktikus keletre viszem. Ha minden jól megy, visszatérek hozzátok a Terrára induló hadjáratra. Ha a csata rosszul alakul, akkor is csatlakozom hozzátok, csak sokkal kevesebb harcossal.” Ígéretét egy mosollyal zárta.

Angron a semmibe bámult, lefoglalták idegi beültetéseinek szúró gondolatai. Néha egy izomrángás megfeszítette arcizmait, de úgy tűnt nem figyel oda a beszélgetésre.

Hórusz lassan engedte ki a levegőt. „Ezen már sokszor vitatkoztunk, és bolond voltam, hogy ilyen sokáig hagytam a lelkesedésedet olyan szabadon burjánzani, mint a képzelőerődet. Nincs elég harcosod, hogy elérd, amit tervezel.”

„És én pedig elmondtam neked, testvér, hogy apostolaim készek Ultramarba hajózni. Olyan isteni erőkkel paktáltunk le, amiket még mindig nem tudsz teljesen felfogni. Démonok, Hórusz. Igazi, a hipertérben születt démonok válaszolnak majd a hívásunkra. Raktereink roskadásig vannak töltve hithű halandókkal, akiket a leigázott világokról hoztunk. A Tizenhetedik Légió nem volt tétlen az elmúlt években.”

„Légiósokra van szükséged.” Hórusz rádőlt az asztalon lévő csillagtérképre, öklei eltakarták a galaxis külső csillagait. „Ha a kívánalmaid szerint osztod fel az Igehordozók flottáját, több Légiósra lesz szükséged.”

Lorgar megadóan tartotta fel kezeit. „Jól van. Add ide őket. Adj néhány századot, és magammal viszem őket keletre.”

„Annál többet adok neked.” Hórusz a szobában tartózkodó másik testvérre mutatott. „Kapsz még egy Légiót.”

Angron sebhelyes vonásait Lorgar felé fordította. Mosolya a legocsmányabb dolog volt, amit a próféta valaha is látott.

Aurelian - 10. fejezet

 Kicsit megkésve bár, de törve nem!

TÍZ

ORÁKULUM

TIZENHÁROM MÁSODPERCEL később, Lorgar egyedül rogyott össze.

Nem érezte, ahogy a buzogány kihullik erőtlen ujjai közül. A levegő ki-be áramlásán kívül nem érzett mást megtört testén. Ösztönösen magához húzta törött csontjait, összekuporodott magzati pózt véve fel a homokban, ahhoz hasonlót, mint amikor a génkapszulájában fejlődött.

Vér ízét érezte. A saját vérét. Milyen más is volt, mint a Légiósok ereiben csordogáló, vegyszerekben gazdag vizelet, vagy mint a halott démon vérének olvadt, beteges dússága.

Túl ritka a levegő. Bódító önkívületi állapotában saját gondolatai Ingethel hangján szólaltak meg. A tüdőmet a bordáim lándzsaként szúrták át.

Egy ideig csak feküdt és az életéért küzdött, gyenge tüdejébe vértől nedves levegőt szívva.

A démon úgy pusztult el, mint ebben a tébolyult birodalomban az éteri őrültségek általában. Ingethelről fogalma sem volt a primarchának. Hamarosan majd megnézi. Még nem. Hamarosan. Neki…neki meg kellett…

„Nincs több próbatétel, Kiátkozott fia”, mondta egy hang.

„Még egy utolsó próbatétel, Kiátkozott fia”, mondta egy másik, amely hasonlított az előzőhöz, de valahogy repedt volt. Mintha egy kontár klónozás következtében a hangszíne kicsit sérült volna. A primarcha átfordult, véres szemei egy újabb szárnyas figurára tekintettek fel. Egy madárszerű lény volt, már a groteszk határát súrolva, bűzös, sorvadt szárnyakkal és két keselyűfejjel. Bár fölé magasodott volna bármely halandónak, démoni fajtájához képest egy görnyedt elaggott lény volt, inkább akkora, mint Ingethel.

„Engem küldtek, hogy ítélkezzem feletted”, mondta mindkét fej egyszerre.

„Elegem van az ítéletekből.” A primarcha csak feküdt a homokban és nevetett, de nem igazán tudta, hogy min.

„A végső igazság lehetőségét hozom”, mondta az egyik fej éles, károgó hangon.

„Én hozom az utolsó hazugságot, amit hallani fogsz”, károgott a másik fej, ugyanolyan őszintén, mint az első. A mulatság leghalványabb jele sem mutatkozott a két koromfekete szempárban.

„Végeztem ezzel”, morogta a primarcha. Még a lábra állás is nehézséget okozott neki. Érezte csontjai esetlen összecsúszását, mintha egy kirakós olyan darabjai lennének, amik már nem illenek össze tökéletesen.

„Ez”, szuszogta „meglehetősen kellemetlen.”

„Lorgar”, mondta a lény jobb feje.

„Aurelian”, mondta a bal.

Nem válaszolt nekik. Odabicegett buzogányához, hogy felvegye a porból. Még mindig működő energiamezője fekete üveggé perzselte a homokot. Felemelte; nehezebbnek tűnt, mint valaha.

„Ingethel”, sóhajtotta Lorgar. „Végeztem ezzel. Megtanultam mindent, amit kellett. Visszamegyek a hajómhoz.”

Nem jött válasz. Ingethel nem volt sehol. Az egyhangú sivatagi táj reménytelenné tette a tájékozódást.

Visszafordult a kétfejű lényhez.

„Hagyj békét nekem, nehogy téged is elpusztítsalak, ahogy az Eloldozottal is végeztem.”

A két ráncos fej bólogatott, jelezve, hogy megértette. „Ha el tudtad űzni az Eloldozottat”, mondta az első. „engem is könnyedén vissza tudnál űzni az éterbe.”

„De lehet, hogy több vagyok, mint aminek látszom”, sziszegte a másik. „Talán most gyengébb vagy és varázslataim áldozatául esnél.”

Lorgar megrázta a fejét, próbálta visszanyerni érzékelését. A levegő olyan fájdalmasan ritka volt, hogy megnehezített bármilyen agymunkát.

„Egy választási lehetőséget hozok neked, Lorgar”, mindkét fej egyszerre beszélt, ugyanazzal a komoly, nedves tekintettel.

Odabicegett felfordult sisakjához, felemelte és kirázta belőle a homokot. Mindkét lencséje betört.

„Beszélj hát.”

A démon csapkodni kezdett szárnyaival. Csökevényes, sovány valamik – Lorgar kételkedett benne, hogy a lény tudott volna repülni. Csoda, hogy egyáltalán ott tudott guggolni a homokban, csont botját használva mankóként.

„Kairos vagyok”, mondta a két fej egyszerre. „A halandók világa egy másik néven fog megismerni. Sorsszövő.”

Lorgarnak az elmúlt pár óra alatt igencsak megcsappant a hajlandósága, hogy tiszteletet tanúsítson az istenek ügynökeivel szemben. Összeszorított fogain keresztül két szó hagyta el a száját.

„Folytasd már.”

„A jövő nem teljesen íratlan”, a két fej ismét egyszerre szólalt meg. Ráncos vonásaikat erőfeszítés torzította el, mintha kihívás lenne számukra egyetértésben beszélni. „A dolgok biztosan keresztezik egymás útját. El fog jönni az idő, amikor háború tör ki az Emberi Birodalomban, és te újra szembe találod magad megvetett testvéreddel.”

Lorgar barátságos, bár már unott tekintete hirtelen hideg lett. „Nem vetem meg a testv-„

„Nem tudsz nekem hazudni”, mondta az egyik fej.

„És ha meg is próbálod, én mindig meglátom az igazságot”, felelte a másik.

A primarcha mielőtt felhelyezte volna sisakját, rávette magát egy bólintásra. Kellett egy pillanat a törött lencséknek, hogy kivilágosodjanak, de hamarosan már mutatták a világ szemcsés képét. Lorgar furcsamód nem látta a démont a bal lencsén keresztül. A jobb oldaliban pedig ott volt, görnyedt testét pihentetve.

„Folytasd már!”, mondta, ezúttal már morogva. Fogai közül három ki volt lazulva és vérzett.

„Calthnál fog történni”, mondta a jobb oldali fej.

„Vagy meg fog történni, de nem Calthnál”, felelte a bal, de nyugodt hangszíne nem vitatkozni akart.

Lorgar szája hátsó részében még mindig vért ízlelt, szemeiből megállíthatatlanul folyt a könny, az orrában érzett fájdalom pedig valószínűleg egy törésből eredt, amit majd helyre kell tenni.

„Mi fog történni?”

„Szembeszállsz Guillimannel”, rikoltotta mindkét fej rémisztő összhangban. „És meg fogod ölni.”

Lorgar elbizonytalanodott. Igazából, hogy fontolóra vegye ezt, majdnem magas volt neki. Még akkor is, ha nem lehetett elkerülni a közelgő hadjáratot, valóban ilyen mértékű testvérgyilkosságig kell fajulnia?

Meglepte saját önzősége. Megrázta a fejét és szemügyre vette az érem másik oldalát is. A testvérgyilkosság vajon jobb a népirtásnál? Hatalmas lenne a veszteség a megosztott Impérium mindkét oldalán, a hűségesek és a tudatlanok között egyaránt.

Koncentrálnia kellett.

„Folytasd.”

„Kairos vagyok, Tzeentch Orákuluma”, felelte mindkét fej. „Az a kötelességem, hogy mindig egy igazságot és egy hazugságot mondjak.” A lény megrázta fonnyadt szárnyait. Több kékes-fekete, véraláfutás színű toll is aláhullott róluk. „De ez a pillanat isteni. A lehetőségek összekapcsolódása. Egy alátámasztás. A Nagy Istenek arra köteleznek, hogy csak az igazat szóljam ebben a magasztos pillanatban. Esküt tettem, hogy most a panteon kiválasztottja elé állok és választási lehetőséget kínálok neki. Most, és soha többet, egy elmével szólhatok. Semmi hazugság. Nem jön megtévesztő beszéd az egyik szájból, és igaz szó a másikból. Ez most túl fontos. Egy örökkévalóság óta először, az istenek megegyezésre jutottak.”

„És az Eloldozott?”

Mindkét fej közömbös, merev tekintettel mérte fel Lorgart.

„Karnath megsértette a megegyezést. Azonban a Vér Istent még mindig kötelezi. Felesküdött rá. A mennyei panteon hasonló a ti fajotok primarcha panteonjához. Úgy háborúznak egymással, ahogy majd ti is fogtok a fivéreiddel. A létezés küzdelem.”

„Küzdeni”, tette hozzá a második fej, „annyit tesz, élni.”

Lorgar számára vérfagyasztó volt a gondolat. Egymással háborúzó istenek tanácskozása. „Értem.”

„Nem”, mondta az első fej. „Nem érted.”

„De meg fogod”, bólintott a második, „az eljövendő évtizedekben.”

„Választás elé állítalak”, tette hozzá az első fej. „Szállj szembe Guillimannel és végezz vele.”

„Vagy hagyd élni”, fejezte be a második. „És ízleld meg a vereség szégyenét.”

Lorgar legszívesebben nevetett volna, de valami hátborzongató érzés visszatartotta a kitörni készülő jókedvét. „Ez hogy akar választás lenni?”

„Calth miatt”, felelte mindkét fej. Az egyik most halkan zokogni kezdett, a másik csőrös arcán pedig egy rosszmájú mosoly jelent meg. Egy madár tud mosolyogni? Ez valahogy tudott. Lorgar csak bámulta.

„Választanod kell, hogy a személyes dicsőség, vagy az isteni végzet útját választod-e”, mondta az első fej.

A második kristályos könnyein keresztül beszélt. „Választanod kell, hogy fivéreiddel egyenlőként fogsz-e felsorakozni mellettük, a bosszút tűzve lobogódra, vagy istenek nevében ügyködsz, megízlelve a szégyent a nagyobb győzelemért cserébe.”

„Nem vagyok hiú ember”, Lorgar érezte, ahogy törött bordái fájdalmasan elkezdenek összeforrni, páncélja és húsa alatt. „Felvilágosodást szeretnék a faj számára, nem célom az önmagasztalás.”

„Sok sebhellyel fogod befejezni ezt a háborút”, az első fej furcsa tisztelet kinyilvánításként meghajolt.

„Vagy holtan talál a vége”, bólintott a második, „mely ezerféleképpen bekövetkezhet.”

„Mondd”, Lorgar fogai barikádján keresztül nyomta ki a szavakat, „már a lényeget, teremtmény!”

„Calth”, adta meg a hangot az első fej. „Egy és egyetlen egy esélyt fogsz kapni, hogy Guilliman vérét ontsd. Meg van írva a csillagokban, az istenek keze által. Ha kiállsz ellene Calthnál, el fogod pusztítani.”

„De elveszíted a háborút”, mondta a második. „Kivívod fivéreid tiszteletét és csodálatát. Megízleled a bosszút. De szent háborúd megakad. A Császár védelmét túl sokan fogják erősíteni. Olyanok, akiket odavonzott a végzet, amely máskülönben nem adta volna meg nekik e lehetőségeket. Még Terrát sem érnéd el soha.”

Lorgar elfordult a démontól, megrázta fejét hihetetlen ajánlatán. Mint lepusztult szárnyak, palástjának maradványai úgy verdestek a szélben.

„Ez egy prófécia? Ha megküzdök Guillimannal, el van rendelve, hogy nyerek, mégis elbukom mindazt, amit el akartam érni?”

A démon első feje felkrákogott és véres nyálat köpött a földre. Miközben az köhögött, a második fej szólalt meg. „Ez prófécia. Te nem leszel mindig az elveszett, Lorgar. Fivéreid közül a leggyengébb. Ebben a hitben találod meg az erőt. Megtalálod a tüzet és a szenvedélyt és azzá a lélekké válsz, amivé mindig is válnod kellett. Ezért fog Guilliman a lábaid előtt meghalni, ha úgy döntesz. Harcolj meg vele Calthnál, és vérével az arcodon fejezed be a csatát. Vágysz erre a múlandó diadalra, és a tiéd lehet.”

Az első fej hirtelen rángatózni kezdett, gyöngyszerű madárszemeivel mérve fel őt. „De az ár magas. Hogy megvalósítsd ezt a jövőt, Calthnál leszel ahelyett, hogy azon a helyen lennél, ahol fajodnak leginkább szüksége lesz rád abban a felszentelt órában. Ha szembeszállsz Guillimannal, és az emberi becsületet választod a fajod végzete helyett, meg fogod ölni. Azonban ha ezt teszed, dugába dől minden reményed, hogy megszabadítsd a fajtád a tudatlanságtól.”

„Újra elmondom, ez egyáltalán nem választási lehetőség.”

Mindkét fej felnevetett. „Valóban? Ember vagy, akár bevallod, akár nem. Halandó érzelmek rabja vagy. A primarchák egyéni erényeik ellenére, messze állnak az emberi tökéletességtől.”

„Eljön majd az idő”, az első fej arcán örömében csőrét csikorgató mosoly jelent meg, „amikor a büszkeséged és becsületed azt követeli, hogy elpusztítsd Ultramar Harcos-Királyát.”

A második egyetértően bólintott. „Nézd meg jól a mérleg két nyelvét, Császár fia. Egy pillanatnyi személyes dicsőség, megmutatva fivéreidnek, hogy felemelkedtél közéjük… Vagy a fajtád jövőjébe vezető út kirakása. Minden próféta áldozatokat kell hozzon, nemde? Neked ez lesz az egyik.”

„Ha”, fejezte be az első, „megéred a véghezvitelét.”

Lorgar egy ideig nem szólt semmit. Hallgatta, ahogy a szél megtépázott köpenyével és a démon szárnyaival játszik.

„Mutasd meg”, mondta lágy hangon.

A HAJÓ LÁNGOKBAN ÁLLT.

A fedélzeten mindenfelé elesett halandók és halott Ultramarinok feküdtek. A stratégiai tanácsterem falai remegtek, levegőt eresztve magukból és ezzel táplálva a híd egész szintjét elemésztő lángokat. Trónok lángoltak. A tűz már a néhány perccel ezelőtt elesetteket is kezdte elhamvasztani.

Lorgar a tűzvész kellős közepén látta magát, kesztyűs kezeiben buzogányával. A látomás vörös páncélt viselt, az Örökkévalóság Kapunál látott Igehordozókhoz hasonlóan, és egy dühös lendítéssel eldobta fegyverét. Bármilyen csatát is vívott, nem kevés áldozattal járt; saját képmása összetört páncélban állt, arca égési sérülésektől volt fekete.

„Monarchiáért”, mondta tombolva Lorgar másolata vérző ínyeken és felhasadt ajkakon keresztül. „Amiért végignézted, ahogy számos kudarcom egyikének porában térdelek.”

Lorgar először nem látta, hogy képmása kihez beszél. Aztán, gyászos és sebzett fenségében, Guilliman tántorgott elő a lángok közül. Némán és dacosan még akkor is, amikor páncélja lángoló romhalmazzá feketedett, Macragge Ura előhúzott egy rövid kardot. Sisakja eltűnt, egy törött koponya ellenére is higgadt arcot mutatva. Egyik karja könyöktől lefele hiányzott.

Páncélhajlataiból a vér nyúlós patakokban folydogált. Fehér palástja lángolt.

Lorgar előrelendítette kezeit. A pszi energia, mely olyan intenzív arany színnel ragyogott, hogy képtelenség volt közvetlenül belenézni, három éteri szarvból álló glóriát vont feje köré. Egy láthatatlan energiahullám csapódott az Ultramarine hűbérúrba, hátralökve őt a tűzön túlra, neki a falnak.

Guilliman a padlózatra esett, úgy rángatózva, mint egy cérnáitól megszabadított rongyos marionett bábú. Ezután, megmaradt kezével, ismét elejtett kardja felé nyúlt.

Lorgar karmazsin csizmájával zúzta szét a kezet.

„Ez, fivérem minden életért, ami egy hazugság nevében veszett el.” Lorgar a torkánál fogva emelte fel Macragge Urát, nekicsapva őt a falnak miközben fojtogatta. „Flottád lángokban áll. Csillagközi királyságod lesz a következő, ami elpusztul.”

Guillimannak sikerült elmosolyodnia.

***

LORGAR ISMÉT a kétfejű démonnal találta szemben magát.

„Többet kell látnom.”

„Mindent láttál, amit látnod kellett”, monda a két fej kórusban.

„Nem értem. A végén úgy tűnt, örül.” A primarcha arca megrándult a fájdalomra, hogy szíve törött bordák között pumpál. „Hogy lehet az?”

De ő tudta. Legalábbis sejtette. Látta már korábban ezt a tekintetet Guilliman hideg, hadúri szemeiben. Nem düh. Nem harag. Csalódottság, amely a hitetlenséggel határos. Ezúttal mit csináltál rosszul? A vádaskodás mindig Guilliman titokzatos, komoly hangján érkezett, mintha apjuk személyesen nyilvánítaná ki. Most mit tettél tönkre? Mely életek vesztek oda ostobaságod miatt?

Lorgar ajkai elgörbültek. „Tudott valamit. Még a halálán is, tudott valamit.”

„Gyűlöl téged”, mondta a démon első feje. „Elképedve tapasztalta, hogy igaza volt veled kapcsolatban. Hogy te, ahogy mindig is gyanította, csak egy áruló vagy, aki az alkalomra várt.”

A második fej elutasítóan megrázta fejét. „Nem. Ő sosem utált téged, Lorgar. Mindig csak képzelted a gyűlöletét. Nem tisztel téged, mert túlságosan különbözőek vagytok ahhoz, hogy megtaláljátok a közös hangot. Viszont mindig is a képzeleted volt a köztetek lévő viszály forrása.”

A primarcha elmorgott egy átkot. „Melyikőtök mond igazat?”

„Én”, mondták mindketten egyszerre.

Lorgar ismét átkozódott egyet. „Elég. Akkor mondjátok meg, ha nem Calthnál vagyok, hol kellene lennem? Melyik utat kell választanom, hogy felvilágosítsam a fajtám?”

„Nem vagyok a látód, Császár fia”, nyikorogta az első fej. „Megkaptad a választási lehetőséget. Idővel majd meghozod a döntést.”

„Ha”, a második pontosan ugyanolyan hangsúllyal beszélt, „élsz még akkor.”

A lény széttárta szárnyait.

„Kérlek, várj.”

Nem várt. „Minden Ultima Segmentumban dől el, Lorgar. Bosszú vagy küldetés. Dicsőség vagy igazság.”

A primarcha felemelte kezét, hogy több időért könyörögjön, de a démon egy szempillantás alatt eltűnt.

SAJÁT MAGÁRA TEKEREDVE találta meg prédáját, ami egy groteszk magzati pózba kuporodott össze, mint valami születendő hüllő.

De minden harag elszállt belőle. Nem tudta nem látni a fiatal sámán lányt, aki eladta testét, hogy ez a valami válhasson belőle. Nem dicsőség, vagy jutalom reményében, hanem a hitért. Kételkedett, hogy egy visszhangnál több is maradt belőle a lény elméjében, de az elképzelés is elég volt, hogy kiszálljon belőle minden düh.

„Ingethel”, mondta. „Életben vagy?”

Ujjai megrándultak, több is, mind a négy karján. Az égbolt sötétedni kezdett, az éjszaka pedig hideget hozott. Lorgar visszahelyezte sérült sisakját, mélyet szippantva a belső levegő készletből.

„Ingethel”, szólalt meg ismét.

A démon csontjai ropogtak, ahogy lassan felemelkedett. Élek. Már nem sokáig. De még élek. Szörnyű arcát felé fordította. Hályog takarta förtelmes szemeit. Minden kész van. Tanúja voltál mindennek, amit látnod kellett.

„Mennyi volt belőle igaz?”, követelte Lorgar.

Az egész, válaszolta a démon. Vagy semmi. Vagy valami a kettő között.

Lorgar bólintott. „Mi van, ha van még, amit látni szeretnék? Megmutattad, amit az istenek akartak, hogy lássak. Most mutasd meg, amit én szeretnék látni.”

A démon gallyszerű karjait széles, foltos mellkasa köré fonta. Ezt lehet. Mit mutassak neked, Császár fia?

A megfelelő szavakat keresve szünetet tartott. „Láttam, hogy mit kell tennem, hogy biztos legyen a győzelem. Láttam a galaxis sorsát abban az esetben, ha a Császár hazugságaival nem szállnak szembe. Most pedig más világokra akarok menni ebben a Nagy Szemben. Ha ez a kapu az emberi mítoszokban szereplő pokolba és mennyországba, mutass többet belőle! Mutasd meg a lehetőségeket ezekben a változékony világokban. Mutasd meg, hogy mit tud ajánlani a hipertér az emberiségnek, ha beleegyezünk a test és lélek ezen összeolvasztásába.

Ezt mind megtehetem, Lorgar. Ahogy óhajtod.

A primarcha habozott. „És mielőtt visszatérek a Birodalomba, egy dolog van, amit minden más felett látnom kell.”

Bármit.

Lorgar elmosolyodott a kifejezéstelen sisak mögött. „Mutasd meg, mi történik, ha veszítünk.”

Aurelian - 9. fejezet

KILENC

AZ ELOLDOZOTT

A HANG A VIHAR ígéretével jött. Lorgar pont akkor emelte fel a fejét, amikor az égbolt elsötétült.

A vízköpő forma sötétbe borította a felhővel takart mennyeket, szélt lökve lefele verdeső szárnyaival. Egy minden bájt nélkülöző spirálban ereszkedett alá. Annak ellenére, hogy szemlencséi kiszűrték a hipertér kellemetlen ragyogását, nem látta tisztán a lény alakját.

Hatalmas porfelhő kíséretében, száz méterre tőle csapódott a talajba. Lorgar lába alatt remegett a talaj; a páncélja térdhajlataiban lévő stabilizátorok kattogása és dörmögése intenzívebb lett, hogy kompenzálják a rengést.

Először a szárnyak emelkedtek ki. Hatalmas, fekete, állatias szárnyak. A csontok és izmok közötti hártya akár a használt bőr, lüktető erekkel áthálózva. Sebhelyes szőrme borította testének nagy részét, míg csomózott izomzatának többi részét roppant bronz páncélzat fedte. Szarvakkal ékesített fejét nehezen lehetett körbeírni. Lorgar nem látott benne mást, csupán Régi Terra legnagyobb ördög-szellemét, a Seytant, ahogy a régi tekercseken ábrázolják. Nem csak magasabb volt, mint bármely halandó, úgy tornyosult föléjük, mint egy kolosszus. Ökleiben, amelyek egyenként akkorák voltak, mint egy Légiós, két fegyvert tartott: az első, egy maró ostor, amely saját ritmusára csapkodott, hosszú nyomokat hagyva a homokban; a második pedig, egy óriási vert bronz balta, amelynek felszínét mélyen vésett rúnaírás díszítette.

Kimászott az általa létrehozott kráterből. Páncélozott patáinak minden dobbanásába beleremegett a bolygó felszíne.

Lorgar célzó rendszere és a retinakijelzőjén végigfutó biológiai adatok semmilyen hasznos információval nem szolgáltak. Egyik pillanatban egy olyan rúnaírásban közölték az adatokat, amit a primarcha sosem tanult, a másikban azt jelezték, hogy nincs is ott semmi.

Amikor megszólalt, hangja egy levegő nélküli kilélegzés volt, vox-rácsának legalacsonyabb frekvenciáján recsegve.

„Istenemre, az meg micsoda…”

Bár Ingethel arrébb kúszott, amíg Lorgar elmélyedve a helyén maradt, hallotta hangját. Ahogy összegörnyedve feküdt, és fejének minden nyílásából váladék szivárgott, a démon pszi üzenete csupán egy gyenge löket volt.

A Koponyák Trónjának Őrzője. A Halálhozó. A Vérszomjazók Ura. Kharnath Első Gyermeke. A Háború Avatárjának Megtestesülése. A halandók világában úgy fogják majd ismerni, mint Ann’ggrath, az Eloldozott.

Ez a Vér Isten mélyen tisztelt bajnoka, Lorgar. Azért jött, hogy megöljön.

Kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de a lény üvöltése okozta lélegzetvihar elnyomott minden hangot. A sikoly elég hangos volt ahhoz, hogy a primarcha hangérzékelői és retina kijelzői teljesen megbolonduljanak. Lorgar letépte a sisakját, inkább lélegezve be a ritka levegőt, mint hogy vakon és süketen kelljen harcolnia. Tüdeje azonnal reagált, mindkét fele összeszorult, öklömnyire ugrott össze. A gránit szürke sisak csizmája mellett esett a homokba. A félelem nem markolta szívét, ahogy egy halandóét szorítaná. Ő csak a kudarctól félt. Dacos bosszúság uralkodott el rajta, amiatt hogy az istenek így kívánják próbára tenni. Azok után, amin átment. Az után, hogy ő volt az egyetlen lélek, aki az igazságot kereste.

Most meg ez.

Lorgar magasra emelte buzogányát és nyelében aktiválta a generátort. Egy hullámzó energia mező kelt életre a fegyver hegyes feje körül, sistergő szikrákat szórva a levegőbe. Gerince mentén szikrák cikáztak ide-oda, mint holmi halogén eső.

A démon lépésről-lépésre közelebb dörgött.

Ez sosem volt a Nagy Terv része. Te nem vagy olyan párbajozó, mint az Oroszlán. És nem is tudsz úgy bunyózni, mint Russ, nem is verekszel úgy, mint Angron, és a Kánnal sem vagy egyenértékű harcos. Nem vagy Dornhoz hasonló katona, vagy Curze-hoz hasonló gyilkos.

„Csend legyen, Ingethel.”

Karnath megszegte az egyezséget. Karnath megszegte az egyezséget. Karnath megszegt-.

„Azt mondtam, hogy csend legyen, te lény.”

A szárnyas démon ismét felüvöltött. Fogazott szája szélesre tárva, feszes torkában az erek pedig vastagabbak voltak, mint egy férfi combja. Még úgy is, hogy ellentartott a szélviharnak, Lorgar több métert csúszott hátra a fövenyen. A primarcha elnyomott néhány colchisi szitokszót és amint a bűzös szél elhalt, egy saját üvöltő kiáltással válaszolt.

Mielőtt a józanész átvehette volna végtagjai felett az irányítást, csizmája alatt porrá zúzva a homokot, buzogányát két kézzel tartva a feje felett, rohamra indult.

AZ ELSŐ ÜTÉS egy égből lezuhanó harci gép becsapódásának erejével hatott, és hasonló volt maga az ütközés is. Az éles penge összecsapott az arany buzogánnyal, a két fegyver hatalmas dörrenés kíséretében akaszkodott össze. Lorgar páncéljának izomutánzó könyök szervói szikraeső kíséretében zárták rövidre magukat a hatalmas terhelés alatt. De sikerült neki. Blokkolta az első csapást. A bestia jelenlétének gonosz megtorlásaként, buzogánya elektromos mezőjének apró villámnyelvei csókolgatták a balta élét. Egy üvöltéssel, ami egy vad világ ragadozójának is a becsületére vált volna, a primarcha egy felfelé irányuló lökéssel elhajította magától a vérszomjazó baltáját, majd hagyta, hogy csatakalapácsa lezuhanjon és becsapódjon a lény térdébe.

A kapcsolódás pillanatában, gyorsabban, minthogy egy halandó felfoghatta volna, a fegyver energia mezője az igénybevétel elleni tiltakozásként egy energia löket kíséretében robbant szét. Valami a démon lábában egy zuhanó farönkhöz hasonló hangot hallatva elpattant.

Első vér. Lorgar már elkezdett hátrafele mászni, a remegő homokban bukdácsolva, amikor az ostor megtalálta a torkát. A tüskés tekercsek harapva szorították fogásukat, teljesen lehetetlenné téve a már így is nehézkes légzést.

A pániktól eltorzult érzékein keresztül látta, ahogy a lény fél térdre ereszkedett. Hátrahajló bikalábai behajlítva, mint aki behódolt. A primarcha első csapása majdnem megnyomorította. Ha képes lett volna levegőt venni, túlfűtöttségében üvöltött volna. Ehelyett térdre rogyott és a nyakát és vállát övező kígyószerű fegyvert próbálta megragadni. Egyik karja a testéhez volt szorítva az ostor ölelésében. A másik megragadott és húzott, morgó páncél-szervók hangzavarában rángatva le a korbácsot. Egy múló, vörös ködben úszó pillanatra eszébe jutott egy kép apja palotájában: egy helyreállított olajfestmény egy óceáni hajósról – abból a korból, amikor Terrának még hatalmas óceánjai voltak – egy kraken tengeri szörny csápjainak fogságában.

Lorgar hallotta a vérszomjazó szárnyainak zörgését és az újabb széllökést, ahogy ismét verdesni kezdtek. A pánik egy újabb savas sugara fúródott a gondolataiba: a démon fel akart szállni, őt is magával rántva az égbe.

Belegurult a korbácsba, hogy még inkább a foglyává váljon, hátha sikerül kiszabadítania buzogányát testéhez szorított kezéből. A bőrszerű ostor ölelése, ellenállás híján, szorosabbá vált torka körül. Ahogy a démon egyre közelebb vonszolta magához, Lorgar maradék erejét is felhasználta és egy el-fojtott üvöltés kíséretében egyik kezével elhajította a buzogányt.

Egy véres csonttörés kíséretében csapódott a vérszomjazó arcának; elfojtotta a győzelmi kiáltást, amely kitörni készült a bestia tüdejéből. Elszíneződött zománceső formájában fogak csörömpöltek a primarcha páncélján. Az egyik lefele zuhanó cseppkőként megvágta az arcát. Ha tudott volna lélegez-ni, most nevetett volna, de neki épp elég volt kiszabadítania magát az ernyedt ostorból.

Lorgar első három lépése buzogányához vezetett. Zsibbadt ujjaival megmarkolta a nyelét és visszahúzta a szorításába. Ahogy megfordult pont telibe kapta egy adag vér és köpet a démon törött szájából. Csípte a bőrét, még akkor is, amikor már letörölte. A maradék lassan, sziszegve ette bele magát páncéljába.

„Legyen ennek vége”, összeszorította fogait, nem is sejtve, hogy arckifejezése mennyire tükrözi a démonét. Csodák csodájára, törött állkapoccsal és zúzott fogsorral is képes volt válaszolni. Hangja pont a felettük összecsapó viharfelhők közül jött.

„A testben lévő minden erő. És a keserű cirógatás. És a vér íze nyelvemen.”

Ismerte azokat a szavakat. Jól ismerte őket.

Talán a bestia elterelésnek szánta. Talán egyenesen egy isten gúnyos szavai jönnek ki a száján. Akárhogy is, Lorgar a következő csapást nevetve üdvözölte. A vérszomjazó fejszéje összeütközött lendülő buzogányával. Az egyik fegyver olyan könnyedén tört darabokra, mint a démon fogai. Kísérte-ties fehér lánggal pislákoló fémhulladék izzott a levegőben, majd lehullott a homokba.

Lorgar fegyverét magasan a feje felett tartva nyomult előre. „Otthonom szent tekercseiből idézel nekem? Még ez a pillanat is egy lecke kellene, hogy legyen? Még ez is?”

A démon szárnyai teljes szélességükben kitárulkoztak, eltakarva az egész horizontot. A bemutató romlott hús fűszeres bűzét árasztotta frissen a széttárt szárnyakból. Még nem végzett. Távolról sem. Ilyen karmokkal nem volt szüksége baltára. Ilyen roppant szárnyakkal járnia sem kellett.

De már vérzett, és Lorgar aggodalmát már régen elfújta a szél. Nem félt ettől a valamitől. Minden törött agyar a győzelmet jelezte előre, csakúgy, mint minden olvadt bronz vércsepp, ami ínyéből fakadt, vagy szétzúzott térdének minden nyekergése.

„Nem fogok itt meghalni”, ígérte a démonnak a primarcha.

A vérszomjazó válaszul ismét felüvöltött. A lökés ezúttal fellökte a primarchát, aki hátrabukfencezett a köves talajon. Tompa pattanások hallatszottak páncélja alól; csorba fájdalomsugarak szurkálták mellkasát. Még a rost-kábel bélés sem volt elegendő a csonttörés megakadályozásához. Útját

egy kiálló szikla állította meg. Ahogy talpra állt, meglátta Ingethelt – hernyó-szerű formája összetekeredve gubbasztott a homokban.

A törött bordák elvették hangjának erejét, mely így csak zihálás volt. „Segíts, te gerinctelen ribanc!”

Ingethel arrébb kúszott, rémült kattogó nevetés kíséretében, vastag, oldalazó nyomokat hagyva a vörös porban.

„Te halsz meg legközelebb”, mondta távolodó hátának. Ez is egy ígéret volt.

De Ingethel várhatott. Hüvelyk ujjával benyomva a kioldót, buzogánya ismét életre kelt. Pont időben ahhoz, hogy ismét egy hatalmas árnyék vetüljön rá.

Hangrobbanások hasították a levegőt az ostor minden csapásánál. Maró becsapódásai szakadékokat vájtak a homokba. Kanyonokat, amiket Lorgar forogva került ki, miközben pedig kétségbeesetten igyekezett kitérni minden csapás elől. Minden lélegzet felerősítette a törött csontjai által okozott fájdalmat. Minden belélegzés küzdelem volt ebben a ritka légkörben.

Egy újabb hasadék tátongott az oldalánál, miközben kígyózó mozdulatokkal igyekezte kerülni a korbács érintését. Az egy mennydörgés kíséretében hasította ketté a talajt, ami ismét kibillentette őt az egyensúlyából, túl azon a ponton, amit páncéljának szervói ellensúlyozni tudtak volna. A démon hatalmas marka - már baltája nélkül - kinyúlt, hogy megfogja a fekvő primarchát. Lorgar ösztönösen reagált. Felemelte kezét, hogy az találkozzon a felé irányulóval, nem is törődve azzal, hogy szemeiben ott ég a pszi tűz. Az óriási vörös ököl beleütközött a pszi falba, az ujjak úgy ropogtak, mint az ömlesztett sóder.

Lorgar lecsapott. A buzogány dalolta háborgó énekét, majd nekiütközött az összezárt karmoknak, porrá zúzva a hús alatti fekete vas-csontokat. Vér fröccsent a fölnyitott bőr alól, olvadt bronzot spriccelve a primarcha kesztyűjére és mellvértjére.

Az ostor egy kígyó marásához és gonoszságához hasonlóan csapott vissza. Körbekígyózta karját és buzogányát, horgas végei kíméletlenül haraptak. Lorgar megingott, páncélhajlatai felsírtak a hirtelen, durva mozdulattól, ahogy a sérült démon egyre közelebb húzta magához. Lehelete savas robbanásként érte őt, bár a démon most nem üvöltött. Felhagyott az ilyen bemutatókkal; ahogy Lorgar hátrahajolt, csizmáival a homokot kaparva, egyértelműen látta a bestia szándékát. Állkapcsai már elkezdtek szétnyílni, törött fogakat kínálva fel fegyverként, a kudarcot vallott fejsze és ostor helyett.

A múltban többször is elképzelte, hogyan fog meghalni – többször, mint amit elismert. Eltűnődött, hogy vajon egy űrcsata szívtelen hidegében éri, vagy egy hátába szúrt tőr melege küldi át a túlvilágra. Magasztalt halhatatlanságuk, a létrejöttüktől a csontjaikba táplált sebezhetetlenség ellenére, egy primarcha is csak hús és vér volt. Azokban a pillanatokban, amikor Lorgar a halandóságról merengett, Angron egyik szellemes horkantása jutott eszébe: ha valami vérzett, azt meg lehetett ölni.

Minden vérzik, Lorgar. Fivérének szavai még mindig oly igaznak csengtek, évekkel azután, hogy kimondták őket. A tankok üzemanyagot és hűtővizet véreztek. Az idegenek vért és nyálkát. Angron még sosem ált úgy a csatatéren, hogy ne tudta volna alkalmazni e védjegyének számító, megkínzott logikát a harcban.

Lorgar ellentartott a húzásnak, amivel nem ért el mást, minthogy a kígyószerű korbács szorítása szorosabb lett. A démon ügyetlen, széttört keze a törzse felé nyúlt, a primarcha rúgása pedig a hüvelyk ujját találta el, még jobban megcsonkítva azt.

Egy üvöltés kíséretében felemelte a földről. Egy átkozódásnyi idővel később, a bestia állkapcsa szabad karján zárult össze. Törött metszőfogak hatoltak át a keramiton. A lény vérző ínyéből olvadt bronz csöpögött.

Nem volt hozzászokva a fájdalomhoz – legalábbis nem a fizikai kínhoz. A karját szorító nyomás semmi eddig általa tapasztalthoz nem volt hasonlítható. A keramit széthasadt, lezárt páncéljának sértetlenségét veszélyeztetve. Valami a könyökénél kattant, majd roppant egyet, végül teljesen elpattant. Karja végén az ököl elernyedt, ujjai ellazultak, nem engedelmeskedve többé elméje ösztönzésének.

Egy dühkitöréssel, amit Angron testvére is megirigyelt volna, a primarcha egy utolsó üvöltéssel kiszabadította buzogányát. A fegyver feje a démon halántékának csapódott, szétzúzódó csontok hangzavarától kísérve ripityára törve annak arcát, egyik szemgödrét és állkapcsát. A szorítás azonnal enyhült, és a primarcha lehullott a homokba.

Durván ért földet, még jobban megrongálva sérült karját. Energia buzogányát azonban nem engedte el. A bestia toporzékoló patái közt elgurulva, Lorgar lecsapott a lény másik lábára. Pont a valami térdkalácsát találta el. Ezúttal a szétzúzódó csontok reccsenése elég volt, hogy saját fájdalmán ke-resztül is, de megránduljon az arca.

A vérszomjazó egy vonítást hallatva hullt megnyomorítva a földre. Az immár haszontalan lábai mögötte nyúltak el. Mielőtt szárnyai akár kettőt verhettek volna, Lorgar átugrott a háta felett és csizmáit szorosan rátapasztotta a bőrszerű húsra. Majd a bestia hegyszerű gerincére mért egyetlen ütést. Egy újabb erőteljes reccsenés jelezte, hogy a démon gerince végleg feladta. Egyik szárnya abbahagyta alantas csapkodását, puffanva a homokba zuhant, ahol görcsöktől rángatva feküdt.

A primarcha arrébb csapta a hátranyúló bunkósbot kezeket, és használhatatlanná roncsolta szét az ujjakat. Csak ezután indult meg előre, hogy ismét szemtől szemben álljon vele és belenézzen lázas, véres szemeibe. A szájából folyó vér már kezdett megalvadni a homokban, odaragasztva állkapcsát a földhöz.

Ajkain komisz mosoly ült. „Mi a tanulság?” kérdezte a lényt.

Az feléje szusszantott egyet, amely a szemeiben ülő dühödt értelemtől eltekintve, akár bután állatias is lehetett volna. Még nyomorékon és megtörve is próbált előrekúszni, mintha a primarcha puszta létezése is valamilyen sértés lenne.

„Az összpontosítás nélküli düh nem is fegyver.” Lorgar magasba emelte buzogányát. „Vidd ezt a leckét vissza a Vér Istennek.”

Pörölye másodjára hullott alá, levágva egy isten esszenciájának megtestesülését.

Aurelian - 8. fejezet

NEGYEDIK RÉSZ

A PANTEON

KIVÁLASZTOTTJA

NYOLC

KÉRDÉSEK

KINYÍLÓ SZEMEI ELŐTT egy ismerős horizont tárult fel, bugyogva lázadva fel a természet erői ellen. Alkonyat uralkodott ezen a világon, ami biztosan Shanriatha volt. Most mégis tudott lélegezni. És a hőmérséklet bár hideg volt, messze nem halálos.

Lorgar lassan felállt a homokból. A papirusztekercsek eltűntek páncéljáról, elégtek Magnus mágikus elutasításának hatására. A tüdejében érzett nyomás nem jelentett sok jót. Érezte, hogy torkában és mellkasában az izmok bizonytalan görcsökben húzódnak össze.

Nincs elég oxigén a levegőben. Csak ennyi. Az övéhez mágnesesen hozzákötött sisakjáért nyúlt és újra lezárta a páncélját. A belső levegőkészletből való első szippantás meglepően nyugtató hatással volt. Belélegezte páncélja megszentelt olajainak füstjét.

Csak ezután vette észre Ingethelt. A démon összekuporodva feküdt a földön, mint egy magzati pózban lévő lidércnyomás, vastagon bevonva nyálkával. Nedves bőre vörös homoktól volt csomós.

Finoman megrúgta csizmája orrával. Ingethel átfordult, állati vonásait az ég felé emelve. Egyik szeme sem tudott lezárulni, de mindkettő megpróbált. Kivágódtak és az állkapcsa megrepedt, ahogy felhúzta magát a homokból.

Abban a pillanatban, hogy a démon felegyenesedett, a vér sistergő folyamként folyt ki a száján. Dolgok vonaglottak a bűzölgő tócsában, befészkelve magukat a homokba, ahogy kapcsolatba kerültek a levegővel. Lorgar nem vágyott rá, hogy közelebbről is megvizsgálja őket.

„Démon”, mondta.

Nem sokára. Hamarosan. Ez a test el fog rohadni. Újra kell majd inkarnálódnom. Csontjai recsegtek és ropogtak, ahogy hajlott testtartásba emelkedett. Sokba került nekem, hogy kihozzalak Magnus tornyából.

„A fivérem nem akart velem beszélni.”

Testvéred a Dolgok Változtatójának eszköze. Még mindig ilyen vak vagy, Lorgar? Magnus egy lény, aki nincs tisztában saját tudatlanságával. Minden sarkon manipulálják, mégis azt hiszi, hogy ő a manipulátor. Az istenek sokféleképp dolgoznak. Az emberiség vezetői közül néhányat ambíció és dominancia ígéretével kell idecsalni, míg másokat addig kell manipulálni, míg nem állnak készen, hogy tanúi legyenek az igazságnak.

A primarcha összeszorított fogakon keresztül szólalt meg. „És én?”

Te a panteon kiválasztottja vagy. Egyedül te jöttél a Káoszhoz idealizmusból, a faj jobbá tételének céljából. Ebben, ahogy minden másban, önzetlen vagy.

Lorgar megfordult és sétálni kezdett. Az irány nem számított, mivel a sivatag jellegtelen pusztaság volt amerre csak a szem ellátott.

Önzetlen. Magnus egyszer ugyanezzel vádolta, úgy tüntetve fel, mintha egy súlyos hiányosság lenne. Most pedig a démon mézédes szavakkal mondta, legnagyobb erényeként említve.

Nem számított. Immunis volt a hiúságra, nem hagyja, hogy selymes szavakkal csalják horogra. Az igazság elég volt, szörnyűsége ellenére is.

„Túlélem ezt a keresztes hadjáratot?”, kérdezte hangosan.

Ingethel a primarcha csizmájának nyomai mentén vonszolta magát, lassú légzése fűrészelve járt ki-be nehéz tüdejéből.

A Birodalmi Nagy Hadjárat számodra már véget ért. Már csak az maradt, hogy eljátszd a végzet által felkínált szerepet.

„Nem. Nem apám hadjáratát, az igazi hadjáratot, ami még csak most jön.”

Ah. Félted az életedet, ha szembeszállsz a Földi Császárral?

Lorgar tovább sétált, kíméletlenül vánszorgott a homokdűnéken keresztül.

„Magnus látomása azt mondta, szenvedtem az ő korszakában. Valamikor a következő öt évtizedben, küzdenem kell a túlélésért. Ez egy érv amellett, hogy elképzelhető, hogy meghalok. Ha te megnézted a lehetséges jövők útjait, tudnod kell, mi a legvalószínűbb kimenetel.”

Ha egyszer az árulás kitör galaxis szerte, számtalan pillanat van, ahol összefuthatsz a haláloddal. Néhány valószínűbb, mint a többi.

Lorgar megállt egy dűne tetején, hogy végignézzen a még mindig végtelen sivatagon. „Mondd el, hogyan halok meg.” Ránézett a démonra, rajta tartva gyengéd tekintetét. „Te tudod. Hallom a hangodban. Tehát mondd el!”

Egy lény sem ismerheti teljes mértékben saját megírt jövőjét. Egyes döntéseid a biztos halálba visznek. Egy Shrike nevű bolygón, ha közbeavatkozol egy Vörös Magnus és egy általad Russ-nak nevezett testvér vitájába, egyértelműen ott van annak a lehetősége, hogy levágnak viadaluk közben.

„És?”

Ha valaha is fegyvert rántasz Corax fivéred ellen egy harcban, amit nem nyerhetsz meg, bizonyosan meghalsz.

Lorgar nevetett az egész őrült valószínűtlenségén. „Nem ajánlhatsz nekem választásokat, amiket még évekig nem kell megtennem.”

A démon nyálat fröcsögött, ahogy felmordult. Akkor ne kérdezősködj a jövőről, bolond.

Lorgar erre nem tudott válaszolni, de a démon hangnemét meglepőnek találta. „Hol vagyunk?”, mondta végre. „Megint Shanriatha?”

Igen. Shanriatha. A múltban, a jelenben, vagy egy lehetséges jövőben, nem tudom megmondani.

„De a levegő nem olyan hideg itt, mint az űrben.”

A hipertér, idővel, mindent megváltoztat. Ingethel szünetet tartott, mintha összegörnyedne. Lorgar. Tisztában kell lenned az előtted álló feladattal. Már nem maradhatok sokáig ebben a testben, úgyhogy hallgass meg. A Császár Nagy Hadjárata során, sok világra fogsz eljutni. Azok, amelyeken idegen fajok laknak, használhatatlanok a számodra. A következő néhány évtizedben hagyd, hadd tisztítsák meg őket primarcha testvéreid. A te kötelességed sokkal komolyabb.

Keresd az emberi életben gazdag világokat. Keresd azokat, amelyek lakossága besorozható hadseregeidbe, és minél kisebb mértékben tér el a tiszta emberi fajtól. Légiód százezer főt számlál most. A következő öt évtized leforgása alatt, minden évben ezer harcost kell ehhez hozzáadj. Miden elesett Légiós után, a helyét kettő Igehordozóval töltöd fel.

Megrázta a fejét, még mindig a dűnék tengerét bámulva. „Miért hoztál vissza ide? Ebben milyen lecke van?”

Semmilyen. Nyers erővel rángattalak ki Magnus szobájából, nem csellel. Nem állt szándékomban újra megmutatni neked ezt a világot. Más húzott ide téged. Valami nagyon erős.

Lorgar érezte, hogy megborzong a lény hanghordozásán. „Magyarázd meg.”

Még véres embertelen arcán is látszott, hogy Ingethel használhatatlan szemei tágra nyíltak valami, a félelemhez igen közel álló érzés hatására.

Ugye te sem gondoltad, hogy a panteon kiválasztottja elhagyhatja az istenek birodalmát a nélkül, hogy átmenne a próbatételeiken? Úgy döntöttek, hogy az istenek küldenek egy vezírt, hogy ítélkezzen feletted.

A primarcha lassan és óvatosan, előhúzta buzogányát. „Ha minden terv szerint alakul, miért ráz téged a félelem?”

Mert az istenek ingatag lények, Lorgar és egyáltalán nem ez volt a terv. Valamely isten átlépte a határt és megsértette a megegyezést. Biztosan saját maga akar próbára tenni.

Nyelt egyet. „Nem értem. Melyik isten?”

Nem hallott választ. Ingethel pszi sikolya pengeként hatolt át rajta. Azóta, hogy a Cadiáról származó szűz démoni kalauza lett, most hallotta először a benne lakozó lányt.

Vele együtt sikoltott.