Aurelian - 13. fejezet

Az utolsó jelenetben eljutunk a Császár Gyermekei Légió bukásának helyszínére.

TIZENHÁROM

LA FENICE

ÓRÁKIG BESZÉLGETTEK, a Vasharcosok Légió által felállított barikádok és tüzérségi bázisok közt kacskaringózva sétálgattak a csatatér szélén. Halkan beszéltek, óvatosan figyelték a másikat. Az útjukba kerülő szolga robotok és Légionáriusok pedig azonnal szétszóródtak. Tisztán látszott, hogy a fivérek semmilyen körülmények között nem kívánták, hogy megzavarják őket.

Mire Lorgar elhagyta a felszínt, az éjszaka ráköszöntött Isstvan V véráztatta mezőire. A munka folytatódott, Axalian és csapatai már órákkal korábban visszatértek a helyükre, kiválasztva a megmenthető dolgokat, otthagyva a hulladékot. A kapitány elég közel állt ahhoz, hogy lássa, ahogy a testvérek befejezik a beszélgetést és, hogy a Tizenhetedik Primarcha édeskés csodálata alábbhagyott, csakúgy, mint a tekintetében fortyogó düh.

Fulgrim hasonlóan szenvtelennek tűnt. Nem vette fel a Lorgar jelenlétében felöltött oly ismerős mosolyát, sem pedig a testvéri leereszkedés rejtett viselkedési jeleit, amelyek oly jól jellemezték évtizedes testvériségüket.

Amikor a teleport sugár eltűnt, Axalian beszólt a rádión a várakozó Viharsolymának, hogy tartsa a pozícióját, majd csatornát váltott.

„Itt Axalian a Magasztosság Szívének. Elsőbbséget kérek.”

A várt késés, majdnem egy teljes percig tartott, mielőtt valaki visszaszólt a rádió törékeny hangján. „Axalian kapitány, elsőbbségi kérés tudomásul véve. Miben világosíthatom fel, uram?”

„Mi a helyzete az Igehordozó ’vendégekkel’ rendelkező negyvenkilenc hajónak?”

Ismét várakozás. „A flotta jelentései szerint a Tizenhetedik Légió teleporton keresztül hívja vissza a hajóra szállt vendégeket.”

Ah, dolgozik a Harmadik Légió büszkesége. Egy hadihajó kapitánya sem vallaná be, hogy így meglepték őt, arról nem is beszélve, hogy olyanok szállták meg hajóikat, akikben megbíztak. Hajóra szállt vendégek. Axalian majdnem elvigyorodott. Milyen bűbájos.

Már éppen válaszolt volna, amikor csatatestvérének hangja nyikorgott vissza a mennyekben lévő Magasztosság Szívéből. „Axalian kapitány, ellentmondó jelentéseket kapunk a primarcháról. Hol van Lord Fulgrim? A flotta azonnali vizuális megerősítést kér a helyzetéről.”

A kapitány visszanézett oda, ahol a teleport sugara már csak elszórtan pislákoló fény volt.

„Néhány pillanattal ezelőtt még rendelkeztem vizuális megerősítéssel a primarcha felől. Tájékoztassa a flottát, hogy Lorgarral együtt teleportált.”

Morbid kíváncsisággal hallgatta az orbitális vox hálózaton az egymással vitában álló hangokat. Majdnem öt percre volt szükség, hogy az értelem utat találjon magának, és amikor ez megtörtént, az eredmény nem az volt, amire számított.

„Itt a zászlóshajó minden hadihajónak. A primarcha a fedélzeten van. Ismétlem: itt a Császár Büszkesége a Harmadik Légió flottájának. Lord Fulgrim a fedélzeten van.”

***

A SZOBA sötétségbe burkolózott. A többi érzékre hárult, hogy pótolják a legfontosabb hiányosságát: a rothadás szaga nyers pézsmaként csüngött a sűrű, hideg levegőben, és Lorgar sosem gondolta volna, hogy a teljes csendnek ilyen nyomasztó jelenléte is lehet.

„Fényt”, mondta hangosan a primarcha. Hangja drámai visszhangot hozott létre, de nem történt semmi.

„Itt mindig is csodálatos volt az akusztika”, mondta Fulgrim és fivére hallotta a vigyort a szavakban.

Az Igehordozó felemelte az öklét. Egy apró gondolat elég volt, hogy egy ártalmatlan, hőt nem árasztó pszi tűz fogja körbe. Ez azonban egy élősködő foszforeszkálást árasztott, úgy tűnt mintha elemésztené a sötétséget, ahelyett, hogy elűzze azt. De ez elég is volt.

Lorgar szemügyre vette az elpusztult színházat. Bármi is volt az utolsó előadás, mindent felülmúló romlottság jellemezte. Holttestek, amelyek már csak csont és ruhafoszlányok voltak, halotti nyugalomban szenderegtek a székeken és a folyosókon egyaránt. Elhagyott fegyverek és széttört bútorok borították be a helyszínt. A régen kiontott vér mindenhol ott hagyta fekete kézjegyét.

„Látom, Légiód tökéletességre való törekvése nem terjed ki a tisztaságra”, mondta lágyan Lorgar.

Fulgrim ismét elmosolyodott. Most már látta is, fivére fogait narancssárgára festette a borostyán pszi-fény.

„Ez szent föld, Lorgar. Neked, minden lélek közül, ezt tiszteletben kéne tartanod.”

Lorgar megfordult és tovább haladt, átlépdelt a tetemeken a színpad felé. „Te egyetlen isten bábja vagy. Én mindegyik főpapja vagyok. Ne mondd meg nekem, mit kellene tisztelnem.”

A színpadot hasadások cikkcakkozták, és kiontott vér feketítette. Mindkét primarcha elindult felfelé a lépcsőn az emelvényhez. A megerősített fadeszkák nyekeregtek és nyögtek keramit csizmáik súlya alatt.

„Ott van”, Fulgrim egy vékony selyem függöny mögé mutatott. Lorgar már látta. Úgy lökte félre a habkönnyű fátylat, mintha egy érintetlen pókhálót mozdítana el.

A Föníciai. A festmény hosszú pillanatokig elállította a lélegzetét, és cinkosa volt csodálatának, örömmel hagyta, hogy így legyen. Kevés művészeti alkotás ragadta így magával.

Fulgrim, ebben a diadalmas megjelenítésben, legkirívóbb páncélját viseli, legalább annyi Birodalmi arannyal, mint Harmadik Légiós bíborral színezve. A mérhetetlenül nagy Főnix Kapu előtt állt, amely zászlóshajójának Heliopolis termébe vezetett. Egy aranyozott kép egy nála még gazdagabban aranyozottal szemben. Vállainál egy tűzben úszó főnix tárja szét szárnyait angyali szimmetriával, lángoló megvilágításba helyezve öltözetét. Az aranyat tűz által edzett platinává változtatta, a lilát pedig a királyi bíbor sötétjével ékesítette.

Mindez, a színtelen szemek kísértő tekintetétől, egészen az utolsó hajszálig, egy halandó munkájának eredménye. Egy primarcha szemével nézve, még ebből a tiszteletteljes távolságból is, látni lehetett az ecsetvonások által képzett alig látható domborzatokat. Csak a legistenibb múzsa képes halandó kezeket ilyen mestermunka megalkotására inspirálni.

„Testvérem”, suttogta Lorgar. „Milyen ember is voltál. Egy példakép farkasok és utcagyerekek között.”

„Mindig kedvelte a hízelgést”, mosolygott Fulgrim. „Ilyen gyorsan elfelejted gúnyos mosolyait, Lorgar? Ilyen gyorsan törlődött a memóriádból, hogy semmibe vett?”

„Nem”, rázta meg a fejét az Igehordozó, mintha meg akarná erősíteni a tagadást. „De minden joga megvolt engem lenézni, hiszen sosem voltam teljes. Mostanáig.”

A valami, ami Fulgrim bőrébe bújt visszagörbítette ajkait, egy olyan mosolyt eredményezve, amely sosem jellemezte az igazi primarchát.

„A fivéredet kívántad látni, kiválasztott. Itt van.”

„Ez egy festmény. Ne gúnyolódj velem, démon. Most, hogy végre megegyezésre jutottunk.”

„Azt kérted, hogy láthasd elvesztett testvéredet”, a mosoly nem hagyta el Fulgrim arcát. „Én teljesítettem az egyezmény rám eső részét.”

Lorgar már a hátán lévő buzogány felé nyúlt.

„Nyugalom, kiválasztott”, tartotta fel Fulgrim a kezét. „A festmény. Nézd tovább. Nézz mélyebbre. Mondd, mit látsz!”

Lorgar ismét megfordult és a kitűnő mestermunkára szegezte tekintetét.

Ezúttal hagyta, hogy tekintete átcsússzon magán a képen, nem keresve részleteket, csupán engedve, hogy vándoroljon, míg meg nem állapodik ott, ahol neki tetszik.

Találkozott a képmás kifejező szemeivel, és Lorgar arcán végre megjelent egy halvány mosoly.

„Üdv, testvér”, mondta végül.

„Látod?”, kérdezte a mellette álló démon. Egy pillanatra, annak a egy szónak az erejéig, egyáltalán nem Fulgrim hangján szólt.

„Többet látok, mint hinnéd.” Az Igehordozó fivére fogva tartójához fordult. „Ha azt gondolod, hogy az idők végezetéig élvezheted a fivérem csontjaival játszott bábjátékod, egy éjszaka nagyot fogsz csalódni.”

„Egy kétségbeesett és bolond lélek hazugságai szólnak belőled.”

Lorgar egy ritka és őszinte vigyor kíséretében felnevetett, ez volt talán az egyetlen arckifejezés, amely nem apjához tette őt hasonlóvá.

„A titkod velem biztonságban van, démon. Élvezd ki uralkodásod, amíg lehet.”

Bajtársiasan megcsapkodta Fulgrim vállát és visszaindult a még mindig halottakkal díszített sorok között kuncogva, ahogy elhagyta a temetőszínházat. Ahogy becsukta az ajtót, pszi tüzét is magával vitte; Fulgrim és a festmény egyedül maradt a sötétségben.

AZ AJTÓN KÍVÜL Argel Tal várakozott a díszőrséggel. A Légió nagy része ugyanolyan karmazsinra festette át páncélzatát, mint a Gal Vorbak – a változó idők egy újabb jele. Ezen harcosok közül mind az árulók vörös színét hordta.

„Felséges uram” üdvözölte Argel Tal. A sisakján lévő szarvak leereszkedtek, ahogy a Légionárius bólintott. Lorgar érezte a férfi iker-lelkeinek tapintható melegét. Az egyik élő, a másik parazita módjára szívja el az életet, zsákmánya helyére erőt sugározva a szimbiózis részeként.

Harmonikus. Tiszta. Isteni. Ez volt a Káosz uniója, amikor a hús és a szellem találkozott.

„Fiam, ma este összehívjuk a Szentség Tanácsát, és én még egyszer beszélek Calthról. Az azt követő órákban pedig, magamhoz hívatlak téged és legmegbízhatóbb alvezéreidet. Miután a Szentség Tanácsa feloszlott, nem csak Calthról fogok nektek beszélni, hanem arról is, ami utána jön.”

A harcos hezitált, mielőtt megszólalt volna. „Nem értem, uram.”

„Tudom. De majd megérted. Nagy különbség van dicsőség és áldozathozatal között, Argel Tal. Néha, a sors elintézi magának a dolgokat. Akkor követheted a szívedet, és csinálhatod, amit jónak látsz. Üldözheted az általad vágyott dicsőséget. Máskor pedig szüksége van az emberi faj bátorságára és vérére, hogy az átvigye egy jobb jövőbe. Még a szenvedély és bosszú árán is. Még az oly nagyon megérdemelt dicsőség árán is. Mindannyian hozunk áldozatokat, fiam.”

Argel Tal megrázta magát, bár igyekezett elrejteni a primarchája szeme elől ellenérzését. „Szeretném azt hinni, hogy már eleget tudok az áldozathozatalról, uram.”

Lorgar megadóan bólintott. „Ezért fordulok ma este hozzád az igazsággal, és nem Kor Phaeronhoz vagy Erebushoz. Te, ahogy én is, belenéztél az istenek szemébe. És neked, ahogy nekem is, máshol kell megvívnod a csatáidat, miközben a Calth rendszer lángba borul.”

VÉGE

Aurelian - 12. fejezet

Közeleg a történet végkifejlete!

TIZENKETTŐ

ELLENINTÉZKEDÉSEK

A VILÁGOT MÉG MINDIG az árulás szaga lengte körül. Áthatóan füstös és pikáns bűze erősen érződött a levegőben.

De ez nem is volt nagy meglepetés. A Birodalmat megosztani vágyó polgárháború alig négy éjszakával ezelőtt ott kezdődött. A Hóruszhoz hű Légiók közül még sokan a bolygó felett állomásozó flottához történő visszavonás fáradságos munkájával voltak elfoglalva. A halotti máglya, amely több tízezer elesett harcos végső nyughelye lett, több volt puszta hamuszürke temetőnél. Egy parázsló jelzőtűz volt, amely az emberiség elnyomójának megdöntését hirdette. A megfeketedett föld és a több mint kétszázezer halott Légióshoz megégett, üres páncéltömege egy tanktemető közepén volt. A még használható hadigépezeteket a győztes Légiók már magukhoz vették. A javításhoz túl súlyosan sérült roncsok ott feküdtek, ahol elpusztultak, a lázadók átadták őket a rozsdának és enyészetnek.

Axalian kapitány, a Huszonkilencedik Századból egy kiégett Hollóőr Land Raider tankról figyelte harcosai munkáját. A birodalmi sas még mindig ott díszelgett mellvértjén, a Császár Gyermekei Légió tagjaként ez a jog meg is illette. Bár sok fivére már elkezdte meggyalázni a Birodalmi szimbólumot, ahogy saját pengéjével és leleményességével megváltoztatta páncélját, ő igyekezett minél inkább eredeti formájában megőrizni azt. Az emblémát majd eltávolítják a tech-szakértők, miután végzett a bolygón elvégzendő feladataival. Addig viszont nem tűrt semmilyen sérülést a keramiton, amelyet csodával határos módon az elmúlt hét őrült csatározásai során sikerült megóvnia.

Nem kellett felemelnie a hangját. Emberei és a velük dolgozó szolgák folyékonyan és hatékonyan végezték a dolgukat, minimális irányítást igényelve. Az ő munkája a szervezés volt, nem a felügyelés és büszke volt a simán folyó munkálatokra a felügyeletére kijelölt területen. Axalian figyelte, ahogy egy újabb fekete törzsű csatatankot kapcsolnak egy Császár Gyermekei szállító hajó emelőkarmaihoz. A szolga robotok elhátráltak, egy közelben álló harcos pedig felemelte a kezét. A kapitány válaszképpen bólintott.

„Itt Axalian kapitány”, mondta a rádióba. „30-as szektor, engedélyt kérek.”

„Kérelem tudomásul véve, Axalian kapitány. Kérem, tartsa.”

Egy másik hajó, amely a Hórusz Fiai tengerzöld színeit viselte, elszáguldott felettük, méhében lopott Rinocérosz csapatszállítókkal. Nagyjából egy perccel utána egy Vasharcosokhoz tartozó csapatszállító hajó torokhangú motorjainak beindítása rengette meg a földet.

„Axalian kapitány”, jött a válasz a keletre lévő Helyreállító Parancsnokságban lévő mérnök űrgárdistától. „Engedély megadva, öt perces ablak áll a rendelkezésére, hogy elindítsa a kijelölt felszállást. Ha addig nem tudja elindítani, át kell adnia az ablakot a sorban következő hajónak. Megértette?”

Persze, hogy megértette. Már négy napja ezt csinálja. Vagy kétszázszor hallotta ugyanazt a szöveget, ugyanattól a Hórusz Fiai mérnöktől.

„Megértettem.”

„A felszállási ablaka elkezdődött.”

Csatornát váltott a rádióján. „Megváltó Viharsólyom szállító, visszatérés engedélyezve.”

„Vettem a parancsot, kapitány. Felszállás most.”

A repülő hajtóművei kezdtek felpörögni. Axalian nézte, ahogy zsákmánya súlyától remegve felemelkedik.

Abban a pillanatban egy árnyék suhant el a magasban. A Helyreállító Parancsnokság bunkeréből egy vészjelzés buggyant ki a kommunikációs csatornákba sikoltó bináris nyelven.

„Megszakítás!”, mondta bele a rádióba. „Megváltó, itt Axalian. Szakítsa meg a felszállást rögtön! Azonnal szálljon le és kapcsolja le a motorokat!”

A Viharsólyom keményen huppant le a talajra futóművein.

„Uram?”, szólt bele a pilóta a rádióba.

„Maradjon lent”, mondta Axalian. „Jármű érkezik.”

Hárman voltak és engedély nélkül érkeztek. Nézte a magasban ordító szürke hajókat. Spirálban haladtak landoló röppályájukon, nem törődve az érkezésük okozta zavarral.

„Igehordozók.”

Egy ingerült morgással leugrott a Land Raider tankról. Két harcosa a közelben vigyázott egy csapat szolga robotra; intett nekik, hogy hagyják ott posztjukat és kövessék.

„Önelégült gazemberek”, mondta egyikük a rádióba, „így berontani.”

Axalian elég ingerült volt ahhoz, hogy ne utasítsa rendre a Légionáriust a protokoll megsértéséért. „Nézzük meg, mi ez az egész”, mondta.

A hajók ugyanolyanok voltak, mint az összes Légió gyalogos csapatszállítói: vastag törzs, ragadozó madárhoz hasonló szárnyak és egy összességében esetlen madárszerű forma. A rámpák mechanikai összhangban, egyszerre ereszkedtek le. Axalian őreitől szegélyezve, a legközelebbi Viharsólyomnál állt.

„Axalian kapitány vagyok a Harmadik Légiótól. Magyarázza me-„

„Kapitány”, sziszegte mindkét harcosa egyszerre.

Az Igehordozókat egy borvörös keramitba öltözött óriás vezette. Lesétált a rámpán, nem törődött a remegéssel, amit léptei okoztak. A primarcha arca sápadt volt. Életet és színt a fehér bőrnek az arany sávokban rátetovált rúna szentírás adott. Axaliannak már volt része abban a megtiszteltetésben, hogy a Császár jelenlétében álljon, ez a személy pedig mindenki másnál jobban hasonlított az Emberiség Urára – eltekintve azoktól a változtatásoktól, amiket azért hajtott végre magán, hogy máshogy nézzen ki.

„Aurelian uram”, tisztelgett Axalian.

„Mondd csak” Lorgar kivillantotta tökéletes fogait, arcán félmosollyal kérdezte, „Fulgrim fivérem merre van?”

„JÓL ÁLLNAK A SEBHELYEK.”

Egy harckocsi vázakból álló mauzóleumban kerültek szembe egymással, míg harcosaik nézelődtek. Harminc Igehordozó tartotta lazán kezében lőfegyverét – felük a Légió hagyományos gránitszürke keramit páncéljában, a másik fele pedig az árulók vörösében. A változás elérte a Tizenhetedik Légiót a Landolóhelyi Mészárlást követően. Nagy változások.

Lorgar falanxa élén állt. Fulgrim, aki polírozott arany és bíbor páncélt viselt, nem igényelt ilyen formációt. Az ő Császár Gyermekei körülvették a betolakodókat; egyesek elegánsan szakaszokba rendeződve álltak a két primarcha jelenlétében, mások harckocsik törzsénél várakoztak, felsorako-zási parancsra várva. Mindannyian érezték a kellemetlen feszültséget a levegőben, kevesek ujja vándorolt messze a ravasztól. Csupán hetekkel ezelőtt még őrültségnek tűnt volna, ha Légionárius Légionárius testvérre lő, de az ártatlanság és a sértetlen bizalom kora véget ért. Pont ezen a csatatéren temették el örökre.

Fulgrim könnyed bája egy meleg mosoly és a szemeiben tükröződő testvéri csillogás formájában öltött testet. Meg sem próbált fegyverért nyúlni, mintha az ilyen viselkedés elképzelhetetlen lenne.

„Nem tréfálok”, mondta Fulgrim, „jól állnak a sebhelyek.” Ujjhegyeivel végigcirógatta sápadt arcának azt a részét, ahol Lorgar hegei húzódtak egészen a nyakáig.

„Jól illeszkednek a tetovált szentíráshoz, mintha elnagyolt tigriscsíkok lennének. Romba döntenek minden reményt, hogy a tökéletességre finomítsák vonásaidat, ez egyértelmű, de nem nélkülöznek minden bájt.”

Lorgar mosolya elég hitelesnek tűnt a partvonalról bámészkodóknak. Legalább olyan őszintének, mint Fulgrimé.

„Beszélnünk kell, szeretett fivérem, neked és nekem.”

Fulgrim vállrándítása pontosan koreografált volt, arcán alattomosságnak jele sem mutatkozott.

„Mégis mire célzol? Most nem beszélünk, Lorgar?”

Több Császár Gyermekei harcos kuncogása is hallatszott a voxon keresztül. Lorgar mosolya nem halványult. Két szót mondott bele saját, nyílt rádiócsatornájába. Egy nevet.

„Argel Tal.”

ROUSHAL KAPITÁNY, a Császár Gyermekei Szaturnuszi Mártír névre hallgató rombolóján eltakarta a szemét, ahogy a parancsnoki fedélzeten hang-és fényrobbanás tört ki. A mennydörgés több konzolt is széttört, károsította az üveg berendezéseket és egy nagy repedést ütött a külső teret figyelő képer-nyőn.

Már üvöltötte is bele a rádióba a sürgősségi lezáró és javító csapatok szükségességét, miközben a saját techmérnökeit szidta a hanyagságért, ami ezt a súlyos hibát okozta. Több válaszkiáltás állította, hogy teleport fellobbanás volt. Akárhogy is, a vészjelzők szóltak.

Ahogy Roushal feltápászkodott a padlóról, kezével hessegetve a szétoszlóban lévő ködöt, az első dolog, amivel szembetalálta magát, az egy pisztoly csőtorkolata volt. Nagy kaliberű és fájdalmasan széles. Letörte fogait a szájába vezető úton, és a nyelvén egy rettenetesen hideg és keserű érzés kísé-retében pihent meg. Nyelni próbált. Három foga ment le a nyállal együtt. Füstös és keserű ízük volt.

„Unguh?”, zihálta.

A füst eléggé kitisztult ahhoz, hogy felfedje a hatalmas kart, amely a fegyvert tartotta, és az árulók vörös színébe öltözött Igehordozót, akihez a kar tartozott.

„A nevem Argel Tal”, mondta a harcos. „Maradj csendben, térden és megengedem, hogy túléld a következő órát.”

FULGRIM HEZITÁLT.

„Igen, Axalian kapitány?”

A kapitánynak másodjára sikerült csak megszólalnia. A primarcha egyértelműen nem volt rákapcsolva a fő vox hálózatra, és ura jelenlétében ő volt a rangidős tiszt. Az ő feladata volt, hogy értékelje a Légió parancsnoka számára a bolygó felett kialakult…helyzetet.

„Uram, összehangolt jelet kapunk negyvenkilenc hajónktól. A forrás a Szaturnuszi Mártírtól érkező jel. A többi csak visszaigazolás, amelyet összhangba állítottak a forrás jellel.”

Fulgrim összeérintette fogait. A mosoly elhalt szép szemeiben. „És mi az üzenet, Axalian?”

Mielőtt a kapitány válaszolhatott volna, Lorgar felhangosította a sisakjában lévő rádió hangszóróját. Az átszűrődő hang recsegett a távolság torzítása miatt, de a szavakat elég tisztán lehetett érteni.

„Itt Argel Tal a Gal Vorbakból. Cél elérve, uram. Nincsenek veszteségek. Várjuk a parancsot, hogy visszateleportáljunk a hajónkra.”

Lorgar lehalkította a rádiót. „És most, testvér”, Fulgrimre mosolygott, s nem volt kétség az arckifejezés őszinteségében. „Beszéljünk, egyedül.”

Fulgrim nyelt egyet. Túl higgadt volt ahhoz, hogy bármikor is jelét adja kényelmetlenségének, de képtelen volt színt és életet vinni feszült vonásaiba.

„Megváltoztál, Lorgar.”

„Mindenki ezt hajtogatja.”

Aurelian - 11. fejezet

TIZENEGY

TANÁCSKOZÁS

A Fidelitas Lex

Négy nappal Isstvan V után

MAGNUS SOKÁIG hallgatott. Lorgar folytatta az írást, csak annyi időre állt meg, hogy belemártsa pennáját az egyik tintatartóba. A benne lakozó tradicionalista imádta a colchisi falusiasságot; sosem tudott megszabadulni attól az eszmétől, hogy Szent Írást sosem szabadna egy adattáblára írni, kivéve, ha más eszköz nem áll rendelkezésre. Az igazat megvallva szerette úgy kifejezni magát, hogy gondolatait és imáit folyóírás formájában rögzítse. Több szépség volt ebben a teremtésben és apostolainak így volt valami, amit eredeti valójában másolhattak.

„Testvér”, mondta végül Magnus. „Emlékszem a te képmásod elűzésére a tornyomból. Számomra csupán néhány nap telt el azóta. Furcsa belegondolni, hogy milyen játékokat űz velünk az idő, nem?”

Lorgar végre letette a tollszárat. Amikor Magnushoz fordult, szemeiben az elképedés csillogott, és még valami. Fivérének kellett pár pillanat, hogy meglássa, hogy valóban értse, mi változott.

Kevés dolog volt a galaxisban, ami próbára tette Vörös Magnus nyugalmát, de mint kiderült a Lorgar szemeiben izzó abszolút meggyőződés egyike volt ezeknek. Látta már ezt a csillogást, tébolyultak, próféták és fanatikusok szemében, idegen és emberi tekintetekben egyaránt. Mindenek felett pedig apja, a Császár szemeiben látta ezt, ahol a türelmes szeretettel harcolt. De testvér szemében még sosem látta. Olyan teremtményében még soha, akinek elég erő állt a rendelkezésére, hogy az Impérium törvényei ellenében formálja át a galaxist.

„A Nagy Hadjárat véget ért”, mosolygott Lorgar. „Az igazi szent háború most kezdődik.”

„Szembe fogsz szállni Guillimannal?”

Lorgar mosolya nem tűnt el, bár inkább egy barátságos melegség áradt belőle, mint a szenvedély teljes és egészségtelen forrósága. „Légióm elindul a Calth rendszer felé, ahogy befejeződik Hórusz haditanácsa.”

Magnus képe megremegett, saját nyugtalansága miatt. „Ez nem válasz a kérdésemre.”

„Az Ultramarinokat meg kell bénítani Calthnál. Meg kell törni őket, nehogy apánk védelmét erősítve, Terrához siessenek.”

Magnusnak nehezére esett összeegyeztetni a magabiztosan mormolt katonai taktikákat tudós jellemű fivére lágy hangjával. Valahogy nem állt össze a kép, Lorgar mégsem tűnt még ennyire teljesnek. Nem voltak többé lopott és kifejezéstelen pillantások, és a megszólalások előtti bizonytalanság.

A Corax és közötte lezajlott párbaj arcán és torkán lévő sebhelyeknél többet adott neki.

„Ez sem válasz a kérdésemre”, mutatott rá Magnus.

„A flottám szét fog válni. Mi az Ultima Segmentumot rohanjuk le, mivel több is van Guilliman kis birodalmánál.”

„Hova? Miért?”

Lorgar kuncogása eltorzította Magnus képét. „Megismerheted a terveink, amikor majd teljesen a mi oldalunkra állsz.”

Megszólalt egy harang, majd a rádión egy komoly, óvatos hang szólalt meg.

„A Hadmester látni szeretne, uram.”

Lorgar felállt, ezúttal otthagyta fegyverét. „Köszönöm, Erebus. Szólj a Bosszúálló Léleknek, hogy azonnal átmegyek.”

EZÚTTAL A TANÁCSTEREM majdnem üres volt. Lorgar elbocsátotta harcos kíséretét, Kor Phaeronra bízva elvezetésüket. Egyedül sétált a központi asztalhoz, cseppet sem rejtegetve csodálkozását a jelenlévők csekély száma miatt.

„Fivéreim”, üdvözölte Hóruszt és Angront.

A Hadmester mogorva arckifejezése jól mutatta, hogy már nem adott sokat a testvéri engedékenységre. Angron zavart homlokráncolása elárulta, hogy ő különben sem tulajdonított jelentőséget ezeknek a dolgoknak.

„Lorgar”, Hórusz egy őszintétlen mosolyba csomagolva mondta a nevét. Ő most nem az a karizmatikus félisten volt, akit követői annyira imádtak. Helyette a bizalmas légkör nyújtotta igazság állt: egy testvér rokonai közt és a kiborulás határán.

„Jöttem, ahogy kérted”, mondta az Igehordozó. „Látom, nem kívánod megbeszélni Fulgrimet.”

„Elmondtad a véleményed szeretett testvérünkről. Egyelőre bíznod kell abban, hogy kézben tartom a dolgokat.”

Lorgar felhorkant. „Olyan szörnyűségeket és igazságokat láttam, amiket te még csak most kezdesz kapizsgálni, Hórusz. Neked kellene bíznod bennem.”

A Hadmester vonásai feszesek és kék erek által díszítettek voltak. Az elmúlt estéken alig hasonlított önmagára.

„Bíztam benned, Lorgar. Nézd, mit vittünk véghez ebben a rendszerben. Most itt az ideje, hogy visszafizesd a bizalmam a sajátoddal.”

„Rendben van, de hol van ’Fulgrim’?”

„Újra Isstvan V felszínén tartózkodik, Légiója utolsó erőinek kivonását felügyeli. De most elég az ilyen beszédből. Sok dolgot kell megterveznünk.”

Lorgar megrázta a fejét. „Nem. Elég a tervekből. Hónapokon, éveken át csak tervekről beszéltünk. Már nincs mit megbeszélni. Légiómat a galaktikus keletre viszem. Ha minden jól megy, visszatérek hozzátok a Terrára induló hadjáratra. Ha a csata rosszul alakul, akkor is csatlakozom hozzátok, csak sokkal kevesebb harcossal.” Ígéretét egy mosollyal zárta.

Angron a semmibe bámult, lefoglalták idegi beültetéseinek szúró gondolatai. Néha egy izomrángás megfeszítette arcizmait, de úgy tűnt nem figyel oda a beszélgetésre.

Hórusz lassan engedte ki a levegőt. „Ezen már sokszor vitatkoztunk, és bolond voltam, hogy ilyen sokáig hagytam a lelkesedésedet olyan szabadon burjánzani, mint a képzelőerődet. Nincs elég harcosod, hogy elérd, amit tervezel.”

„És én pedig elmondtam neked, testvér, hogy apostolaim készek Ultramarba hajózni. Olyan isteni erőkkel paktáltunk le, amiket még mindig nem tudsz teljesen felfogni. Démonok, Hórusz. Igazi, a hipertérben születt démonok válaszolnak majd a hívásunkra. Raktereink roskadásig vannak töltve hithű halandókkal, akiket a leigázott világokról hoztunk. A Tizenhetedik Légió nem volt tétlen az elmúlt években.”

„Légiósokra van szükséged.” Hórusz rádőlt az asztalon lévő csillagtérképre, öklei eltakarták a galaxis külső csillagait. „Ha a kívánalmaid szerint osztod fel az Igehordozók flottáját, több Légiósra lesz szükséged.”

Lorgar megadóan tartotta fel kezeit. „Jól van. Add ide őket. Adj néhány századot, és magammal viszem őket keletre.”

„Annál többet adok neked.” Hórusz a szobában tartózkodó másik testvérre mutatott. „Kapsz még egy Légiót.”

Angron sebhelyes vonásait Lorgar felé fordította. Mosolya a legocsmányabb dolog volt, amit a próféta valaha is látott.

Aurelian - 10. fejezet

 Kicsit megkésve bár, de törve nem!

TÍZ

ORÁKULUM

TIZENHÁROM MÁSODPERCEL később, Lorgar egyedül rogyott össze.

Nem érezte, ahogy a buzogány kihullik erőtlen ujjai közül. A levegő ki-be áramlásán kívül nem érzett mást megtört testén. Ösztönösen magához húzta törött csontjait, összekuporodott magzati pózt véve fel a homokban, ahhoz hasonlót, mint amikor a génkapszulájában fejlődött.

Vér ízét érezte. A saját vérét. Milyen más is volt, mint a Légiósok ereiben csordogáló, vegyszerekben gazdag vizelet, vagy mint a halott démon vérének olvadt, beteges dússága.

Túl ritka a levegő. Bódító önkívületi állapotában saját gondolatai Ingethel hangján szólaltak meg. A tüdőmet a bordáim lándzsaként szúrták át.

Egy ideig csak feküdt és az életéért küzdött, gyenge tüdejébe vértől nedves levegőt szívva.

A démon úgy pusztult el, mint ebben a tébolyult birodalomban az éteri őrültségek általában. Ingethelről fogalma sem volt a primarchának. Hamarosan majd megnézi. Még nem. Hamarosan. Neki…neki meg kellett…

„Nincs több próbatétel, Kiátkozott fia”, mondta egy hang.

„Még egy utolsó próbatétel, Kiátkozott fia”, mondta egy másik, amely hasonlított az előzőhöz, de valahogy repedt volt. Mintha egy kontár klónozás következtében a hangszíne kicsit sérült volna. A primarcha átfordult, véres szemei egy újabb szárnyas figurára tekintettek fel. Egy madárszerű lény volt, már a groteszk határát súrolva, bűzös, sorvadt szárnyakkal és két keselyűfejjel. Bár fölé magasodott volna bármely halandónak, démoni fajtájához képest egy görnyedt elaggott lény volt, inkább akkora, mint Ingethel.

„Engem küldtek, hogy ítélkezzem feletted”, mondta mindkét fej egyszerre.

„Elegem van az ítéletekből.” A primarcha csak feküdt a homokban és nevetett, de nem igazán tudta, hogy min.

„A végső igazság lehetőségét hozom”, mondta az egyik fej éles, károgó hangon.

„Én hozom az utolsó hazugságot, amit hallani fogsz”, károgott a másik fej, ugyanolyan őszintén, mint az első. A mulatság leghalványabb jele sem mutatkozott a két koromfekete szempárban.

„Végeztem ezzel”, morogta a primarcha. Még a lábra állás is nehézséget okozott neki. Érezte csontjai esetlen összecsúszását, mintha egy kirakós olyan darabjai lennének, amik már nem illenek össze tökéletesen.

„Ez”, szuszogta „meglehetősen kellemetlen.”

„Lorgar”, mondta a lény jobb feje.

„Aurelian”, mondta a bal.

Nem válaszolt nekik. Odabicegett buzogányához, hogy felvegye a porból. Még mindig működő energiamezője fekete üveggé perzselte a homokot. Felemelte; nehezebbnek tűnt, mint valaha.

„Ingethel”, sóhajtotta Lorgar. „Végeztem ezzel. Megtanultam mindent, amit kellett. Visszamegyek a hajómhoz.”

Nem jött válasz. Ingethel nem volt sehol. Az egyhangú sivatagi táj reménytelenné tette a tájékozódást.

Visszafordult a kétfejű lényhez.

„Hagyj békét nekem, nehogy téged is elpusztítsalak, ahogy az Eloldozottal is végeztem.”

A két ráncos fej bólogatott, jelezve, hogy megértette. „Ha el tudtad űzni az Eloldozottat”, mondta az első. „engem is könnyedén vissza tudnál űzni az éterbe.”

„De lehet, hogy több vagyok, mint aminek látszom”, sziszegte a másik. „Talán most gyengébb vagy és varázslataim áldozatául esnél.”

Lorgar megrázta a fejét, próbálta visszanyerni érzékelését. A levegő olyan fájdalmasan ritka volt, hogy megnehezített bármilyen agymunkát.

„Egy választási lehetőséget hozok neked, Lorgar”, mindkét fej egyszerre beszélt, ugyanazzal a komoly, nedves tekintettel.

Odabicegett felfordult sisakjához, felemelte és kirázta belőle a homokot. Mindkét lencséje betört.

„Beszélj hát.”

A démon csapkodni kezdett szárnyaival. Csökevényes, sovány valamik – Lorgar kételkedett benne, hogy a lény tudott volna repülni. Csoda, hogy egyáltalán ott tudott guggolni a homokban, csont botját használva mankóként.

„Kairos vagyok”, mondta a két fej egyszerre. „A halandók világa egy másik néven fog megismerni. Sorsszövő.”

Lorgarnak az elmúlt pár óra alatt igencsak megcsappant a hajlandósága, hogy tiszteletet tanúsítson az istenek ügynökeivel szemben. Összeszorított fogain keresztül két szó hagyta el a száját.

„Folytasd már.”

„A jövő nem teljesen íratlan”, a két fej ismét egyszerre szólalt meg. Ráncos vonásaikat erőfeszítés torzította el, mintha kihívás lenne számukra egyetértésben beszélni. „A dolgok biztosan keresztezik egymás útját. El fog jönni az idő, amikor háború tör ki az Emberi Birodalomban, és te újra szembe találod magad megvetett testvéreddel.”

Lorgar barátságos, bár már unott tekintete hirtelen hideg lett. „Nem vetem meg a testv-„

„Nem tudsz nekem hazudni”, mondta az egyik fej.

„És ha meg is próbálod, én mindig meglátom az igazságot”, felelte a másik.

A primarcha mielőtt felhelyezte volna sisakját, rávette magát egy bólintásra. Kellett egy pillanat a törött lencséknek, hogy kivilágosodjanak, de hamarosan már mutatták a világ szemcsés képét. Lorgar furcsamód nem látta a démont a bal lencsén keresztül. A jobb oldaliban pedig ott volt, görnyedt testét pihentetve.

„Folytasd már!”, mondta, ezúttal már morogva. Fogai közül három ki volt lazulva és vérzett.

„Calthnál fog történni”, mondta a jobb oldali fej.

„Vagy meg fog történni, de nem Calthnál”, felelte a bal, de nyugodt hangszíne nem vitatkozni akart.

Lorgar szája hátsó részében még mindig vért ízlelt, szemeiből megállíthatatlanul folyt a könny, az orrában érzett fájdalom pedig valószínűleg egy törésből eredt, amit majd helyre kell tenni.

„Mi fog történni?”

„Szembeszállsz Guillimannel”, rikoltotta mindkét fej rémisztő összhangban. „És meg fogod ölni.”

Lorgar elbizonytalanodott. Igazából, hogy fontolóra vegye ezt, majdnem magas volt neki. Még akkor is, ha nem lehetett elkerülni a közelgő hadjáratot, valóban ilyen mértékű testvérgyilkosságig kell fajulnia?

Meglepte saját önzősége. Megrázta a fejét és szemügyre vette az érem másik oldalát is. A testvérgyilkosság vajon jobb a népirtásnál? Hatalmas lenne a veszteség a megosztott Impérium mindkét oldalán, a hűségesek és a tudatlanok között egyaránt.

Koncentrálnia kellett.

„Folytasd.”

„Kairos vagyok, Tzeentch Orákuluma”, felelte mindkét fej. „Az a kötelességem, hogy mindig egy igazságot és egy hazugságot mondjak.” A lény megrázta fonnyadt szárnyait. Több kékes-fekete, véraláfutás színű toll is aláhullott róluk. „De ez a pillanat isteni. A lehetőségek összekapcsolódása. Egy alátámasztás. A Nagy Istenek arra köteleznek, hogy csak az igazat szóljam ebben a magasztos pillanatban. Esküt tettem, hogy most a panteon kiválasztottja elé állok és választási lehetőséget kínálok neki. Most, és soha többet, egy elmével szólhatok. Semmi hazugság. Nem jön megtévesztő beszéd az egyik szájból, és igaz szó a másikból. Ez most túl fontos. Egy örökkévalóság óta először, az istenek megegyezésre jutottak.”

„És az Eloldozott?”

Mindkét fej közömbös, merev tekintettel mérte fel Lorgart.

„Karnath megsértette a megegyezést. Azonban a Vér Istent még mindig kötelezi. Felesküdött rá. A mennyei panteon hasonló a ti fajotok primarcha panteonjához. Úgy háborúznak egymással, ahogy majd ti is fogtok a fivéreiddel. A létezés küzdelem.”

„Küzdeni”, tette hozzá a második fej, „annyit tesz, élni.”

Lorgar számára vérfagyasztó volt a gondolat. Egymással háborúzó istenek tanácskozása. „Értem.”

„Nem”, mondta az első fej. „Nem érted.”

„De meg fogod”, bólintott a második, „az eljövendő évtizedekben.”

„Választás elé állítalak”, tette hozzá az első fej. „Szállj szembe Guillimannel és végezz vele.”

„Vagy hagyd élni”, fejezte be a második. „És ízleld meg a vereség szégyenét.”

Lorgar legszívesebben nevetett volna, de valami hátborzongató érzés visszatartotta a kitörni készülő jókedvét. „Ez hogy akar választás lenni?”

„Calth miatt”, felelte mindkét fej. Az egyik most halkan zokogni kezdett, a másik csőrös arcán pedig egy rosszmájú mosoly jelent meg. Egy madár tud mosolyogni? Ez valahogy tudott. Lorgar csak bámulta.

„Választanod kell, hogy a személyes dicsőség, vagy az isteni végzet útját választod-e”, mondta az első fej.

A második kristályos könnyein keresztül beszélt. „Választanod kell, hogy fivéreiddel egyenlőként fogsz-e felsorakozni mellettük, a bosszút tűzve lobogódra, vagy istenek nevében ügyködsz, megízlelve a szégyent a nagyobb győzelemért cserébe.”

„Nem vagyok hiú ember”, Lorgar érezte, ahogy törött bordái fájdalmasan elkezdenek összeforrni, páncélja és húsa alatt. „Felvilágosodást szeretnék a faj számára, nem célom az önmagasztalás.”

„Sok sebhellyel fogod befejezni ezt a háborút”, az első fej furcsa tisztelet kinyilvánításként meghajolt.

„Vagy holtan talál a vége”, bólintott a második, „mely ezerféleképpen bekövetkezhet.”

„Mondd”, Lorgar fogai barikádján keresztül nyomta ki a szavakat, „már a lényeget, teremtmény!”

„Calth”, adta meg a hangot az első fej. „Egy és egyetlen egy esélyt fogsz kapni, hogy Guilliman vérét ontsd. Meg van írva a csillagokban, az istenek keze által. Ha kiállsz ellene Calthnál, el fogod pusztítani.”

„De elveszíted a háborút”, mondta a második. „Kivívod fivéreid tiszteletét és csodálatát. Megízleled a bosszút. De szent háborúd megakad. A Császár védelmét túl sokan fogják erősíteni. Olyanok, akiket odavonzott a végzet, amely máskülönben nem adta volna meg nekik e lehetőségeket. Még Terrát sem érnéd el soha.”

Lorgar elfordult a démontól, megrázta fejét hihetetlen ajánlatán. Mint lepusztult szárnyak, palástjának maradványai úgy verdestek a szélben.

„Ez egy prófécia? Ha megküzdök Guillimannal, el van rendelve, hogy nyerek, mégis elbukom mindazt, amit el akartam érni?”

A démon első feje felkrákogott és véres nyálat köpött a földre. Miközben az köhögött, a második fej szólalt meg. „Ez prófécia. Te nem leszel mindig az elveszett, Lorgar. Fivéreid közül a leggyengébb. Ebben a hitben találod meg az erőt. Megtalálod a tüzet és a szenvedélyt és azzá a lélekké válsz, amivé mindig is válnod kellett. Ezért fog Guilliman a lábaid előtt meghalni, ha úgy döntesz. Harcolj meg vele Calthnál, és vérével az arcodon fejezed be a csatát. Vágysz erre a múlandó diadalra, és a tiéd lehet.”

Az első fej hirtelen rángatózni kezdett, gyöngyszerű madárszemeivel mérve fel őt. „De az ár magas. Hogy megvalósítsd ezt a jövőt, Calthnál leszel ahelyett, hogy azon a helyen lennél, ahol fajodnak leginkább szüksége lesz rád abban a felszentelt órában. Ha szembeszállsz Guillimannal, és az emberi becsületet választod a fajod végzete helyett, meg fogod ölni. Azonban ha ezt teszed, dugába dől minden reményed, hogy megszabadítsd a fajtád a tudatlanságtól.”

„Újra elmondom, ez egyáltalán nem választási lehetőség.”

Mindkét fej felnevetett. „Valóban? Ember vagy, akár bevallod, akár nem. Halandó érzelmek rabja vagy. A primarchák egyéni erényeik ellenére, messze állnak az emberi tökéletességtől.”

„Eljön majd az idő”, az első fej arcán örömében csőrét csikorgató mosoly jelent meg, „amikor a büszkeséged és becsületed azt követeli, hogy elpusztítsd Ultramar Harcos-Királyát.”

A második egyetértően bólintott. „Nézd meg jól a mérleg két nyelvét, Császár fia. Egy pillanatnyi személyes dicsőség, megmutatva fivéreidnek, hogy felemelkedtél közéjük… Vagy a fajtád jövőjébe vezető út kirakása. Minden próféta áldozatokat kell hozzon, nemde? Neked ez lesz az egyik.”

„Ha”, fejezte be az első, „megéred a véghezvitelét.”

Lorgar egy ideig nem szólt semmit. Hallgatta, ahogy a szél megtépázott köpenyével és a démon szárnyaival játszik.

„Mutasd meg”, mondta lágy hangon.

A HAJÓ LÁNGOKBAN ÁLLT.

A fedélzeten mindenfelé elesett halandók és halott Ultramarinok feküdtek. A stratégiai tanácsterem falai remegtek, levegőt eresztve magukból és ezzel táplálva a híd egész szintjét elemésztő lángokat. Trónok lángoltak. A tűz már a néhány perccel ezelőtt elesetteket is kezdte elhamvasztani.

Lorgar a tűzvész kellős közepén látta magát, kesztyűs kezeiben buzogányával. A látomás vörös páncélt viselt, az Örökkévalóság Kapunál látott Igehordozókhoz hasonlóan, és egy dühös lendítéssel eldobta fegyverét. Bármilyen csatát is vívott, nem kevés áldozattal járt; saját képmása összetört páncélban állt, arca égési sérülésektől volt fekete.

„Monarchiáért”, mondta tombolva Lorgar másolata vérző ínyeken és felhasadt ajkakon keresztül. „Amiért végignézted, ahogy számos kudarcom egyikének porában térdelek.”

Lorgar először nem látta, hogy képmása kihez beszél. Aztán, gyászos és sebzett fenségében, Guilliman tántorgott elő a lángok közül. Némán és dacosan még akkor is, amikor páncélja lángoló romhalmazzá feketedett, Macragge Ura előhúzott egy rövid kardot. Sisakja eltűnt, egy törött koponya ellenére is higgadt arcot mutatva. Egyik karja könyöktől lefele hiányzott.

Páncélhajlataiból a vér nyúlós patakokban folydogált. Fehér palástja lángolt.

Lorgar előrelendítette kezeit. A pszi energia, mely olyan intenzív arany színnel ragyogott, hogy képtelenség volt közvetlenül belenézni, három éteri szarvból álló glóriát vont feje köré. Egy láthatatlan energiahullám csapódott az Ultramarine hűbérúrba, hátralökve őt a tűzön túlra, neki a falnak.

Guilliman a padlózatra esett, úgy rángatózva, mint egy cérnáitól megszabadított rongyos marionett bábú. Ezután, megmaradt kezével, ismét elejtett kardja felé nyúlt.

Lorgar karmazsin csizmájával zúzta szét a kezet.

„Ez, fivérem minden életért, ami egy hazugság nevében veszett el.” Lorgar a torkánál fogva emelte fel Macragge Urát, nekicsapva őt a falnak miközben fojtogatta. „Flottád lángokban áll. Csillagközi királyságod lesz a következő, ami elpusztul.”

Guillimannak sikerült elmosolyodnia.

***

LORGAR ISMÉT a kétfejű démonnal találta szemben magát.

„Többet kell látnom.”

„Mindent láttál, amit látnod kellett”, monda a két fej kórusban.

„Nem értem. A végén úgy tűnt, örül.” A primarcha arca megrándult a fájdalomra, hogy szíve törött bordák között pumpál. „Hogy lehet az?”

De ő tudta. Legalábbis sejtette. Látta már korábban ezt a tekintetet Guilliman hideg, hadúri szemeiben. Nem düh. Nem harag. Csalódottság, amely a hitetlenséggel határos. Ezúttal mit csináltál rosszul? A vádaskodás mindig Guilliman titokzatos, komoly hangján érkezett, mintha apjuk személyesen nyilvánítaná ki. Most mit tettél tönkre? Mely életek vesztek oda ostobaságod miatt?

Lorgar ajkai elgörbültek. „Tudott valamit. Még a halálán is, tudott valamit.”

„Gyűlöl téged”, mondta a démon első feje. „Elképedve tapasztalta, hogy igaza volt veled kapcsolatban. Hogy te, ahogy mindig is gyanította, csak egy áruló vagy, aki az alkalomra várt.”

A második fej elutasítóan megrázta fejét. „Nem. Ő sosem utált téged, Lorgar. Mindig csak képzelted a gyűlöletét. Nem tisztel téged, mert túlságosan különbözőek vagytok ahhoz, hogy megtaláljátok a közös hangot. Viszont mindig is a képzeleted volt a köztetek lévő viszály forrása.”

A primarcha elmorgott egy átkot. „Melyikőtök mond igazat?”

„Én”, mondták mindketten egyszerre.

Lorgar ismét átkozódott egyet. „Elég. Akkor mondjátok meg, ha nem Calthnál vagyok, hol kellene lennem? Melyik utat kell választanom, hogy felvilágosítsam a fajtám?”

„Nem vagyok a látód, Császár fia”, nyikorogta az első fej. „Megkaptad a választási lehetőséget. Idővel majd meghozod a döntést.”

„Ha”, a második pontosan ugyanolyan hangsúllyal beszélt, „élsz még akkor.”

A lény széttárta szárnyait.

„Kérlek, várj.”

Nem várt. „Minden Ultima Segmentumban dől el, Lorgar. Bosszú vagy küldetés. Dicsőség vagy igazság.”

A primarcha felemelte kezét, hogy több időért könyörögjön, de a démon egy szempillantás alatt eltűnt.

SAJÁT MAGÁRA TEKEREDVE találta meg prédáját, ami egy groteszk magzati pózba kuporodott össze, mint valami születendő hüllő.

De minden harag elszállt belőle. Nem tudta nem látni a fiatal sámán lányt, aki eladta testét, hogy ez a valami válhasson belőle. Nem dicsőség, vagy jutalom reményében, hanem a hitért. Kételkedett, hogy egy visszhangnál több is maradt belőle a lény elméjében, de az elképzelés is elég volt, hogy kiszálljon belőle minden düh.

„Ingethel”, mondta. „Életben vagy?”

Ujjai megrándultak, több is, mind a négy karján. Az égbolt sötétedni kezdett, az éjszaka pedig hideget hozott. Lorgar visszahelyezte sérült sisakját, mélyet szippantva a belső levegő készletből.

„Ingethel”, szólalt meg ismét.

A démon csontjai ropogtak, ahogy lassan felemelkedett. Élek. Már nem sokáig. De még élek. Szörnyű arcát felé fordította. Hályog takarta förtelmes szemeit. Minden kész van. Tanúja voltál mindennek, amit látnod kellett.

„Mennyi volt belőle igaz?”, követelte Lorgar.

Az egész, válaszolta a démon. Vagy semmi. Vagy valami a kettő között.

Lorgar bólintott. „Mi van, ha van még, amit látni szeretnék? Megmutattad, amit az istenek akartak, hogy lássak. Most mutasd meg, amit én szeretnék látni.”

A démon gallyszerű karjait széles, foltos mellkasa köré fonta. Ezt lehet. Mit mutassak neked, Császár fia?

A megfelelő szavakat keresve szünetet tartott. „Láttam, hogy mit kell tennem, hogy biztos legyen a győzelem. Láttam a galaxis sorsát abban az esetben, ha a Császár hazugságaival nem szállnak szembe. Most pedig más világokra akarok menni ebben a Nagy Szemben. Ha ez a kapu az emberi mítoszokban szereplő pokolba és mennyországba, mutass többet belőle! Mutasd meg a lehetőségeket ezekben a változékony világokban. Mutasd meg, hogy mit tud ajánlani a hipertér az emberiségnek, ha beleegyezünk a test és lélek ezen összeolvasztásába.

Ezt mind megtehetem, Lorgar. Ahogy óhajtod.

A primarcha habozott. „És mielőtt visszatérek a Birodalomba, egy dolog van, amit minden más felett látnom kell.”

Bármit.

Lorgar elmosolyodott a kifejezéstelen sisak mögött. „Mutasd meg, mi történik, ha veszítünk.”