Ezzel összefüggésben pedig időnként fordítói hobbimnak is teret engedek.
Aminek első gyümölcse az Aaron Dembski-Bowden Aurelian c. novellájának magyarra fordítása volt. A címből is ki lehet találni, hogy a regény Lorgar Aurelian primarchát követi, pontosabban átállásának körülményeit mutatja be. Ha elolvastátok az Áruló Légiók cikksorozatot, nem okozhat gondot az események és szereplők elhelyezése.
Mivel magyarul belátható időn belül nem fog ez a novella megjelenni, itt fejezetenként kiposztolom, hogy akit érdekel olvassa el.
Kezdjük a prológussal, olvassátok egészséggel!
PROLÓGUS
AZ EGY ISTEN HÍRNÖKE
Colchis
Sok évvel ezelőtt
A Főpap a katedrális ablakából
nézte, ahogy alant városa lángokban állt.
„Tennünk kéne valamit.”
Hangjának basszusa szinte
morajlott, éle mégis olyan finom volt, mely szinte lággyá simította szavait.
Hangja érvelésre, kérdezésre, bíztatásra volt alkotva – nem azért, hogy üvöltsön,
locsogjon, dühöngjön.
A főpap elfordult az ablaktól. „Apám?
Mikor alszanak ki a tüzek?”
Kor Phaeron fel-alá járkált a
szobában, kiszáradt szemöldökráncai mélyen ültek arcán, mint egy sebhely,
melyet régi bőrbe vágtak. A terem közepén lévő papírtekercsekkel
foglalatoskodott, vékony ajkait mozgatva, ahogy sorra olvasta őket.
„Apám? Nem maradhatunk itt, miközben
a város lángokban áll. Segítenünk kell az embereknek.”
„Azóta nem szólaltál meg, hogy
elfoglaltuk a Megvilágosodás Katedrálisát.” Nézett rá az öregedő férfi egy röpke
pillanatra.
„És a háború megnyerése után az
első szavaid, hogy megkérdezd, mikor fulladnak meg a tüzek? Most igáztál le egy
világot, öcskös. Fontosabb dolgok miatt kell aggódnod.”
A főpap egy fiatal ember volt,
oly módon szép, mely túlhaladt a fizikai vonzalom fogalmán. Sárgásbarna bőre
valamely szentírás aranyozott tetoválásaitól fénylett. Szemei sötétek voltak
anélkül, hogy hidegek lettek volna és napok is eltelhettek mosolygása nélkül mégsem
tűnt soha baljóslatúnak arca.
Visszafordult az ablakhoz.
Lelki szemei előtt mindig is ezen a helyen látta
véget érni a keresztes
hadjáratot, ahogy az ünneplő tömegek elárasztják a Szürke Virágok Városának
sugárútjait. Örömtől átitatott imáik az egekig ha-tolnak, megremegtetve régi
uraik karcsú tornyait.
A valóság annyira nem
közelített ehhez a képhez. Való igaz, az utcák tele voltak emberekkel, de ez a
tömeg zavargókból, fosztogatókból és egymással összecsapó csuklyás harcosokból
állt, ahogy a Szövetség maradék védelmezői az utolsó emberig harcoltak a
megszállók ellen.
„A város oly nagy része áll még
lángokban”, mondta a főpap. „Tennünk kell valamit.”
Kor Phaeron magában mormogott
miközben a rongyos pergameneket olvasta.
„Apám.” A főpap ismét
megfordult és nézte, ahogy az öregebb pap letesz egy újabb tekercset.
„Hmm? Mi az, fiam?”
„A város fele még mindig
lángokban áll. Tennünk kell valamit.”
Kor Phaeron mosolygott, az
arckifejezés csúnya volt, de nem rosszindulatú. „Fel kell készülnöd a
megkoronázásodra, Lorgar. A Szövetség elbukott és a Régi Szokások le lesznek
döntve, mint az Egy Istennel szembeni istenkáromlás. Te már nem csupán az
Istenhívők Főpapja vagy, te egész Colchis Főpapja vagy. Kaptál tőlem egy
világot.”
Az arany figura visszafordult
az ablakhoz és összehúzta szemeit. Valami bekúszott a hangjába akkor, valami
merev és hideg, mely sejttette mindazt, ami az elkövetkező évszázadokban fog
történni.
„Nem kívánok uralkodni.” mondta.
„Ez változni fog, fiam. Meg fog
változni, amikor látod, hogy körülötted senki sem alkalmasabb az uralkodásra,
mint te. Egy pillanatnyi felismerés elég, és meg fog változni a saját önzetlen
szükséged által vezérelve. Ez min-dig is így volt a hatalmon lévő emberekkel.
Minden trónhoz vezető utat jó szándékkal köveztek ki.”
Lorgar csóválta a fejét. „Nem kívánok mást, csak hogy a
népünk lássa az igazságot.”
„Az igazság maga a
hatalom”, a másik pap visszatért a tekercsekhez.
„A tudatlanokat és gyengéket ki
kell rángatni a fényre, kerül, amibe kerül. Nem számít hányan véreznek el és
sikongatnak az odavezető úton.”
Lorgar nézte, ahogy új városa
égett, látta, ahogy követői a Régi Szokások utolsó istenkáromlóit is
lemészárolják.
„Tudom, hogy már sokszor
kérdeztem ezt korábban”, mondta lágyan, „de nem késztet töprengésre, most sem,
hogy véget ért a keresztes hadjárat? Valaha abban hittél, amiben ők.”
„Még mindig abban hiszek,
amiben ők,”, egy magabiztos mosoly jelent meg Kor Phaeron arcán „de abban is
hiszek, amiben te. Hű vagyok a régi hitemhez, hogy sok isten van, Lorgar. A te
Egy Istened egyszerűen a legerősebb közülük.”
„Hamarosan eljön hozzánk.” A főpap
kitekintett a sötétedő égboltra. Colchis egy szomjas világ volt és esőfelhők
ritkán mutatták magukat a mennyekben. „Talán egy év múlva, de nem több.
Láttam álmaimban. Aznap, amikor megérkezik, hajója egy viharon keresztül
ereszkedik majd le.”
Kor Phaeron közelebb jött,
rátéve kezét a magasabb férfi alkarjára. „Amikor az Egy Istened megjön,
kiderül, jól tettem-e, hogy hittem neked.”
Lorgar még mindig a kék eget
bámulta. Nézte, ahogy az égő város füstjei lassan megfojtják azt. Mosolygott
mentora szavain.
„Legyen hited, Apám.”
Ekkor Kor Phaeron mosolygott. „Nekem
mindig is volt hitem, fiam. Megálmodtad valaha ennek az istennek a nevét? A
tömegek idővel kérni fogják. Csak halvány elképzelésem van arról, mit fogsz
nekik mondani.”
„Nem hiszem, hogy van neve.” Lorgar lehunyta szemeit. „Mi
csupán úgy fogjuk ismerni, mint a Császár.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése