Aurelian - 6. fejezet

HARMADIK RÉSZ

HÁBORÚBAN

HAT

AZ UTOLSÓ KAPU

„ISMEREM EZT a helyet”, suttogta a csendbe. „Ez az Örökkévalóság Kapu.”

Lorgar beletekintett a csarnok végtelenségébe. Elég széles volt ahhoz, hogy ezer ember elférjen benne egymás mellett masírozva, elég hosszú ahhoz, hogy elférjen benne a Császár összes ezredének minden lobogója. Százezer lobogó, csak az, amit genetikailag felturbózott látása mutatott. Egy millió még azon is túl. Két millió. Három.

Több és több és még több, ameddig csak a szem ellátott, büszkén hirdette a világok sorát, melyet a Birodalom a markában tartott. Minden világ számolatlan ezredet állított ki. Zászlóik pedig itt lógtak, egy végtelen falikárpitot alkotva. Maga a csarnok, amelyen órákba telne végig menni, részben katedrális, részben múzeum, részben pedig becsületszentély volt.

A legtávolabbi sarkaiban, sötétségtől körülölelve, két farkas-maszkos Harci Kutya Titán állt. Városölő ágyúik az általuk őrzött hatalmas kapuhoz vezető márványlépcsőre irányítva.

Maga a bejárat szembeszállt minden leírással. Az olyan szavak, mint „ajtó” és „kapu” felfogható méretekre utaltak, amit egy halandó elme nehézség nélkül el tud képzelni. Ez nem olyan volt. Egy ilyen barikád felépítéséhez minden bizonnyal legalább a megmaradt marsi adamantium lelőhelyek negyedére volt szükség. Mindez az előtt, hogy a díszes aranyrétegek rákerültek volna a külső keramit páncélzatra.

Egy akadály, amely oly hatalmas, mérete és fensége oly lehetetlen,

hogy csak egyetlen lélek titkait őrizheti, mindenek felett. Lorgar már járt itt, de csak ritkán. Az Örökkévalóság Kapu volt a bejárat apja legbelsőbb lakosztályához, ahol fiaitól és szolgáitól elzárva volt személyes genetikai laboratóriuma.

Egy ideig Lorgar egy Valhalla nevű világról származó regiment századlobogói alatt állt. A lobogókon lévő ábrázolások egy fehér világot és a Császár szolgálatában zászlókat a magasba emelő csuklyás embereket mutattak. Lorgar sosem járt a világukon és azon tűnődött, vajon milyen messze van Terrától az éjszakai égbolton. Talán a népe is olyan hideg és ellenszenves volt, mint a hó, amin tapostak.

„Miért mutattad ezt meg nekem?” kérdezte, elfordulva a függő zászlóktól.

Ingethel előcsúszott az árnyak közül, a duzzadt szeme körüli nedves szőrme váladéktól sötétlett.

„Te sírsz?” Lorgar kérdezte a valamitől.

Nem. Vérzem.

„Miért?”

A démon egyenetlen állkapcsai összezáródtak. Az nem számít. Mondd, mit látsz ebben a helyben?

Lorgar vett egy nagy levegőt, megízlelve páncélja belső szellőző rendszerének forró és izzadtság által érlelt levegőjét. „Tudok itt lélegezni?”

Igen. Már nem Shanriathán vagyunk.

Lorgar szétkapcsolta a gallérjánál lévő záró pecséteket és leemelte sisakját. Hideg levegő cirógatta az arcát, következő lélegzetvétele pedig szívesen látott hideggel árasztotta el égő tüdejét.

Nyugodt, tudós szemeit a démonra emelte. „Hogyan hagytuk el a halott világot?”

Ott vagyunk és itt vagyunk. Egy este majd megérted, Lorgar. Addig is a magyarázatokkal csak időt és energiát pocsékolunk. Néhány igazságot nem tud megtartani a halandó elme.

A primarcha egy mosoly mögé rejtette ajkai görbülését. „Egy idegenvezetőhöz képest nem csinálsz sok idegenvezetést.”

Egy küldött vagyok. Egy utazó. Ingethel végig siklott a buja vörös szőnyegen, csigához hasonló nyomot hagyva. Te itt vagy és ez az, ami számít. Itt tudsz lélegezni és meg is halni, ha nem vagyunk óvatosak. A hipertér az minden és semmi, te pedig a hullámain sodródsz.

„Hát jó.” Ez jó lesz, gondolta, egy ideig.

Hallod ezt, Lorgar?

Lorgar ismét vett egy frissítő lélegzetet, engedve, hogy a hűvös szétáradjon mellkasában. „Csatazaj a távolban?” Megrázta a fejét. „Ez a vízió egy hazugság. A Birodalmi Palotát sosem ostromolták meg.”

Nem? Halandó szemekkel nézed ezt a végtelen termet. Használd egy halhatatlan látását.

Könnyű azt mondani. Hatodik érzéke, sosem volt megbízható, egy görbe mag az elméjében, hirtelen nem akaródzott neki kinyílnia ezen a helyen. Összpontosítással sikerült felfeszítenie pszi ajándékát, mintha egy feszes ököl ujjait feszítette volna szét.

Lorgar annyit tudott mondani „Én…”, mielőtt elnyelte a körülötte dúló csata.

MINDEN IRÁNYBAN szellemek csatáztak. Kísérteti testük egymás lőfegyverének és pengéjének esve áldozatul.

A látomás elég intenzív volt ahhoz, hogy fizikai válaszra késztesse testét – sebesebb szívverés, visszafogott légzés, az elengedhetetlen kényszer, hogy acélt rántson és belevesse magát a csatába. Elsősorban kutatónak, tudósnak tartotta magát, és csak másodsorban katonának. A csata intenzitása azonban ösztönös reakciókat váltott ki. Nézte az árnypáncélba bújt harcosokat, ahogy előtte csatáztak és haltak meg.

Kaotikus soraik közt embertelen, eltorzult lények bújtak meg. Deformált arcuk és vérző testük sziklaszilárd bizonyítéka volt Sosemszületett származásuknak. Karmok kapdostak és hasítottak; tüskékkel tarkított húsos indák csapkodtak és tekeredtek, fojtogató ölelésüket kínálva; szem nélküli arcok üvöltötték túl a lőfegyverek zaját. Ezer és ezer harcos, halandó és halhatatlan egyaránt, darált és vagdosott, sikított és üvöltött. Soknak közülük tűzből és füstből álló szárny volt a hátán; mások pedig denevérszárnyakon szálltak a magas mennyezetig, félelmetes árnyékokat vetve az alattuk zajló csatára. Utóbbi démonok karmaik közül lehajították a küszködő Birodalmi Öklöket, saját testvéreikkel bombázva a lenti harcosokat.

Lorgar kifújta a levegőt. Csak most vette észre, hogy milyen sokáig tartotta vissza lélegzetét. Hangtalan kilégzéssel a következő szavakat mondta: „Állj előttem, mint az árulás szívének tanúja.”

Ingethel odahajolt mellé. Szemeiben tisztán tükröződött a zűrzavar. Saját szavaid, Császár gyermeke?

„Nem. Idézet a Szövetség egyik régi iratából.”

Lorgar csak nézte, ahogy egy óriási alak – még egy primarchánál is nagyobb – átgázolt egy sor Birodalmi Öklön. A lény törött keramit páncél darabokat viselt, amelyben egy tetőtől talpig Légiós kolosszális képét mutatta. A Mark II-es széria vicsorító sisakjának ismerős formája helyett egy szörnyeteg állkapcsa volt látható. Fején pedig vas és elefántcsont szarvak ültek koronaként. Kezei, amelyek egykor vaskesztyűt viselő emberi öklök voltak, bütykös karmokká dagadtak, amelyek kaszáló fekete horgokban végződtek. Hasonlóan egy ragadozó madár karmaihoz. Még ebből a távolságból is lehetett érezni, hogy a torzszülött valami mérgezőtől bűzlik. Egy betegesen kellemes, átható rosszindulattól, amelynek édessége a nyelvet megérintve a biztos halál ígéretét hordozta. Ez a halálos, megtévesztő szag hullámokban áradt a leviatánról.

„Az a lény”, Lorgar tágra nyílt szemekkel nézte. „A Légiók páncélját viseli, de nem tudom megmondani, melyiknek esküdött hűséget.”

Ingethel két bal karjával intett. Látod a bíborvöröst viselő harcosokat?

Nem kerülték el Lorgar figyelmét. Egy egész, számára ismeretlen Légió, amely fegyvereit ropogtatva együtt nyomult előre az üvöltő Sosemszületettekkel. Birodalmi Öklök vonultak vissza előlük. Számuk minden múló pillanattal egyre kevesebb.

Ők az Ige Hordozói.

„Ők…”

Igen, Lorgar. Azok.

És valóban azok voltak. Az Ő Légiója, saját hűséges fiai. A kiontott vér és a rozsdás vas valamely árnyalatát viselve. Imatekercsek lógtak páncéljaikról, dacosan hirdetve vallásosságukat, miközben a pergamenek leszakadoztak és megégtek a csata hevében. Sok sisakon tiszti koronaként szarvak díszelegtek és mindegyik vállvédőre egy démon arcát vésték feketített bronzból.

Az őket néző számára kántálásuk megelevenedett. Kik voltak ezek a harcosok, hogy koponyákkal és démonfejekkel díszítsék magukat, szertartásos verseket énekelve előrenyomulás közben? Mivé lett a Légiója?

Ingethel kiolvasta a gondolatokat Lorgar fejéből. A jövő sok változást tartogat, primarcha.

Nem válaszolt. Lorgar a háborúzó Légionáriusok között lépdelt, akik egyáltalán nem vettek róla tudomást. A harcosok kikerülték, hogy lőhessenek, de ennél több figyelmet nem kapott létezése. Egy bizonytalan mozdulattal meglökte az egyik vörösbe öltözött Igehordozó vállvédőjét. A harcos elköpött egy átkot a félrement lövés miatt és arrébb állt, hogy igazítson a célzásán. A fegyvere a következő pillanatban már újra is kezdte mennydörgő refrénjét.

Előrenyomuló Légionáriusoktól övezve, a primarcha visszapillantott kalauzára. Ingethel közelebb osont. Tekergő, izmos hernyó teste ugyanolyan könnyedséggel hatolt át a harcosok tömegén.

Ez a pillanat ötven év távolságban van attól, amikor Shanriathán állunk.

„Miért hordanak pirosat?”

Ingethel az egyik Igehordozó felé nyúlt, karmaival csíkot húzva a vállvédőjén lévő démon arcon. A Légiós elbizonytalanodott. Lorgar azon tűnődött, vajon a démon felfedte-e jelenlétüket. A helyett, hogy észrevette volna őket, a harcos újratöltötte fegyverét és azonnal hozzáadta tűzerejét a rohamhoz. A Légió régi páncélját félredobták, hogy az emberiséget átjáró változásokat hirdesse. Ők már nem a Császár Igéjének Hordozói, Lorgar. Ők a tiédnek a Hordozói.

„Ez nem lehet igaz.” A primarcha rándult egyet, amikor a közelben felrobbant egy lövedék, megölve a hozzá legközelebb álló Igehordozót. „Még mindig nem mondtad meg, mi az a lény – az, amely az én Légióm páncélzatát hordja öt évtized múlva.”

Nézte, ahogy mozog. Izomzata összhangban mozgott a kilógó energia kábelekkel és rétegzett karmazsinvörös keramit páncéljával. Ahogy egy Birodalmi Öklöt tépett szét hatalmas karmaival, a szárnyaiból áradó fekete köd mérgező árnyékot vetett. Lassan beleéve magát a közelben álló Birodalmi Öklök harcos arany páncéljába.

„Az Istencsászár Trónjára”, suttogta Lorgar. A hatalmas bestia karmai között a kettétépett Birodalmi Ököl tovább harcolt, gépfegyverével lőve a démon arcát. A páncélozott lény arrébb hajította a harcos lábait, elfordítva megrontott sisakját az elülső részét kínzó lövedékektől. Lorgar néma csendben figyelte, ahogy a szárnyas démon bikaszerű koronájára csapja a kettévágott Birodalmi Öklöt, jobb szarvára nyársalva a Légióst. Az végre elhallgattatta a harcos ellenállását. Fegyvere kiesett a kezéből, rá az árnyak által körbefogott szárnyakra. Ügyet sem vetve az elefántcsont koronájára tűzött páncélozott törzsre, a démon folytatta a harcot.

„Mi az a valami?”, kérdezte ismét a primarcha. „A lelke…nem találom rá a szavakat.” Lorgar átnézett a kibontakozó mészárlás robaján. A szörnyeteg húsa alá akart látni. Ebben a lényben jelen volt mind az élőlények fénylő kisugárzása, mind pedig a Sosemszületettekben tátongó, fényt elnyelő üres szakadék. Forrón izzó parázs égett a bőre alatt lévő feketeségben.

„Ez nem emberi”, Lorgar hangjában érződött az lény szárnyaiból áradó fekete ködtakarón való áthatolás erőfeszítésének feszültsége. „De az volt.” Ingethelre fordította tekintetét. „Ugye.” Nem kérdés volt.

Ezúttal a démon hangsúlya saját bizonytalanságáról árulkodott. Ez a pillanat vonakodást, talán tiszteletet ébresztett a démonban.

Az a fiad, Lorgar. Az Argel Tal.

Mennydörgés csattant magától az Örökkévalóság Kaputól, ahogy egy másik szárnyas figura landolt a csetepaté közepén. Szárnyai tépettek és koszosak voltak, vágásoktól szakadozottak, fehér tollait pedig itt-ott vér csíkozta. Páncélja acél és fényezett arany összetört romja volt, arcát pedig arany sisak takarta. Kezében lévő kardján pszi-tűz fodrozódott. Elég fényes ahhoz, hogy kiégesse az odanézők látását.

„Ne”, csak ennyit tudott Lorgar suttogni.

Az a fivéred, nyögte ki a démon. Sanguinius, Angyalok Ura. Argel Tal így fog meghalni.

LORGAR AZ ELSŐ megtett lépés után megdermedt. A levegőt még az Örökkévalóság Kapu előtti csarnokban szívta be, és egy sóhajtozó vulkánok által kínzott égbolt alatt engedte ki.

A levegőben volt valami érettség – egy nyitott sír elrontott, bemocskoló bűze. Annak ellenére, hogy a horizont lángokban állt és hamufelhők fojtogatták a kitörő hegyektől, vajmi kevés melegség érte csupasz bőrét. Nem fújt szél, ami frissítené a levegőt. A talaj egy elnyúlt borzongástól remegett, kínzott kőzetlemezek halk nyögő morajlását hallatva mélyen a szürke föld alatt. Maga a bolygó is tiltakozott az ellen, ami a felszínén történt.

Lorgar látása nem tudott áthatolni az eget elnyelő hamutakarón. Hogy így beterítsék a mennyeket, a tűzhányóknak már legalább hónapok óta működniük kellett.

Ahogy érezte, hogy hátulról közeledik, odafordult a démonhoz.

„Hol vagyunk? Miért hoztál minket ide?”

Egy névtelen világon. Azért vagyunk itt, mert mindent láttál, amit látnod kellett.

A primarcha akarata ellenére felnevetett. Amikor már elég önkontrollt gyakorolt ahhoz, hogy újra megszólaljon, másodjára is kitört ajkaiból a nevetés.

Nem látom a szórakozás tárgyát, Lorgar.

„Megmutatod a seregeimet, ahogy démonokkal szövetkezve fivéreim ellen harcolnak, apám palotáját ostromolják, és azt kérded, miért szeretnék pár másodpercnél többet látni?” Lorgar megrázta a fejét, nevetése elmúlt. „Elegem van, hogy az orromnál fogva vezetnek, a te előkészített leckéidbe, te lény.”

Ingethel nyáladzott. Vigyázz a hangnemedre, amikor az istenek egyik kiválasztottjával beszélsz.

„Saját választásomból vagyok itt és ugyanígy távozhatok is.”

Igen, a démon kihúzta magát, hátgerincén nedves hasadékok villantak. Mondogasd csak ezt magadnak, Lorgar.

A primarcha megmarkolta buzogányát, vágyott rá, hogy előhúzza, és puszta rosszindulatból sújtson le, haraggal táplálja csapásait, erőszak alkalmazásával állítsa vissza az élet feletti irányítást. Tisztában volt vele, hogy ebben ugyanolyan volt, mint fivérei. A vágy mindig ott volt. Mi jobb módja volt annak, hogy a valóságot a kívánságai szerint hajlítsa az ember? Véreztesd ki azokat, akik ellenszegülnek a döntéseidnek és nincs több ellenállás. A pusztító útja mindig könnyű volt. Az építőkre, az újító szellemekre hárult a nehéz munka.

Lorgar olyat tett, amit egyik testvére sem tett volna a helyében. Elengedte a fegyvert, tokjában hagyta és vett egy nyugtató levegőt.

„Azért vagyok itt, hogy megismerjem az istenek igazságát. Te pedig azért, hogy megmutasd nekem. Kérlek, ne játssz a türelmemmel.”

A démon nem mondott semmit. Lorgar belebámult duzzadt szemébe, ami még mindig gennyet könnyezett. „Értesz engem?”

Igen.

„Most pedig mond el, miért hívtatok ide. Hallottam ennek a helynek a hívását, a nevemet sikoltó hangokat a napviharokon át. Egy olyan helyen nőttem fel, ahol az ősi írások úgy emlegetik ezt a halott idegen birodalmat, mint mennyországot az emberek számára. Válaszokat akarok, Ingethel. Most akarom őket. Miért alakítottak úgy születésemtől fogva, hogy erre a helyre kerüljek? Mit akar tőlem a végzet?”

A démon megint nyáladzott. Ínyeiből most már vér csordogált és karjai közül kettőt pedig csillogó mellkasa köré fonva tartotta.

„Mi a baj veled?”

Közeledem ennek az inkarnációnak a végéhez. Esszenciám kényelmetlenül érzi magát ebben a csont és hús ketrecben.

„Nem akarom látni, ahogy meghalsz.”

Nem fogok meghalni, ahogy ti értelmezitek a fogalmat. Mi vagyunk a Sosemszületettek. És mi vagyunk a Sosemmúlók is.

Lorgar lenyelte irritációját, nem hagyta, hogy a felszínre törjön. „Igaz hallhatatlanság?”

Az egyetlen lehetséges módon. A démon a horizont felé tekintett, pont ahogy Lorgar tette néhány perccel korábban. Tekintete ködös lett, gondolatoktól duzzadt. Felteszel egy kérdést annak ellenére, hogy már tudod rá a választ. Itt vagy most, mert hívtak. Itt vagy most, mert az életedet úgy alakították, hogy ez a pillanat eljöjjön. Itt vagy most, mert az istenek így kívánták. Az idő hálójának összegubancolódott zűrzavarában számtalan lehetséges jövőt láttam, ahol sosem jössz el hozzánk, Lorgar.

Az egyikben, fiatalon meghaltál, mint Colchis arany gyermek-mártírja. A Régi Szokásokat visszahozni akaró orvgyilkosok öltek meg. Amikor a Birodalom jött, hogy visszavegyen téged, egy elkeseredett fanatikusok keresztes hadjárataiba feledkezett, saját maga által elpusztított világot találtak.

Egy másikban mindössze három éjszakával azután mérgeztek meg, hogy visszafoglaltad a fővárost a Colchis lakóinak szívéért folytatott szent háborúdban. A kupádban lévő bortól haltál meg, az által a méreg által, amit az a személy tett bele, akit Apának hívtál. Attól félt, hogy többé nem tudna manipulálni.

Egy másikban, sok fivéredhez hasonlóan nem tudtál uralkodni magadon: egy Sanguiniussal történt összetűzés során kést szúrtál a hátába, Hórusz pedig levágott a bűnödért.

Megint egy másikban fivéreid, Curze és Russ kivégeztek, mert ellenszegültél a Kiátkozottnak – a lénynek, akit te Császárnak hívsz, hamisan embernek tartva. Szívedet kivágták a holttestedből és egy erős alkímiai és genetikai varázslatot bocsátottak mindenkire, aki a te véredből származik. Légiódat megmérgezték, őrültség hatalmasodott el rajta, és végül az Ultramar Királyság flottái irtották ki.

Egy másikban, te-

„Elég.” Lorgar sápadt volt és szerinte csak aranymintás bőre rejtette el az igazságot. „Elég, kérlek.”

Ahogy óhajtod.

A hegyek továbbra is távoli üvöltések kíséretében dörögtek, ahogy a világ saját egére hányt tüzet.

Lorgar végre kinyitotta szemeit. „Miért én? Miért hoztak ide? Miért nem Hórusz vagy Guilliman? Ők olyan tábornokok, amilyen én sosem leszek. Miért nem Sanguinius vagy Dorn?” Ekkor felnevetett, egy gúnyos, leginkább magának szóló horkantással. „Miért nem Magnus?”

Ingethel vigyorgott, már amennyire ezt szétroncsolódott szája engedte. Az istenek sok testvéredet megérintették mind nyilvánvaló, mind rejtett módokon. Egyiküknek szárnyak vannak a hátán. Ez része a Császárod genetikai szándékának? Nem akar minden vallásos utalást elpusztítani? Akkor miért hoz létre egy fiút, aki olyan, mint egy angyal megtestesülése?

Lorgar félre lökte a kérdést. „Elég volt a kódolt badarságból. Miért nem Magnus? Minden kétséget kizáróan ő a legerősebb közülünk.”

Magnus. Vörös Magnus. A Karmazsin Király. Ingethel felnevetett Lorgar

elméjében és a síkság felé mutatott. Ő már velünk van, akár elismeri, akár nem. A nélkül jött el, hogy hívni kellett volna, és a nélkül, hogy valaha is fontolóra vette volna a hit fogalmát. Hatalomért jött, mert minden húsból álló dolog azért jön hozzánk. És öt rövid évtized múlva, amikor a galaxis lángolni kezd, magától fog idejönni.

Lásd meg ezt a világot, Lorgar, ötven év múlva.