Aurelian - 7. fejezet

Technikai okok miatt csak most jön a következő fejezet.

HÉT

A FÉNY VÁROSA

EGY PILLANATRA, csupán a fénybe nézni is fájdalmas volt. Ezüstös mesterségességében olyan hideg és olyan távoli volt egy természetes csillag arany melegétől, amennyire az csak elképzelhető. Arcát takarva a zord ragyogás elől, Lorgar végignézett a síkságon, ahova Ingethel mutatott.

Különböző formák egy egyenetlen városi sziluettet formáztak. Lorgar szinte azonnal tudta, hisz majd’ egy évtizedig ott tanult, lakosai között élt és legalább annyira imádta őket, mint Colchis népét.

„Tizca”, mondta ki a szót, de csak miután legyűrte rémületét. Összetört, egykor az emberi leleményességet hirdető tornyok; fehér kőből, fakó fémből és szétzúzott üvegből álló hatalmas piramisok; városfalak, amelyek már törmelékhalmok voltak csupán. Ez volt az Ezer Fiak nagyszerű és felvilágosult városa, a pusztulás szélére sodorva.

„Milyen őrületet látok magam előtt? Milyen hazugság ölt ily kegyetlen formát?”

Tizca lángokba fog borulni az eljövendő háború tűzpróbáján. Így kell legyen.

„Soha nem fogom hagyni, hogy ez bekövetkezzen.”

Hagyni fogod, Lorgar. Hagynod kell.

„Te nem uralkodsz felettem. Sosem hinnék olyan istenben, aki irányítja követőit. A hit a szabadságról szól, nem szolgaságról.”

Hagyni fogod, hogy ez bekövetkezzen.

„Ha ez a jövő, Ingethel, elmondom Magnusnak a múltban. Amikor viszszatérek a Birodalomba, ez lesz az első dolog, ami elhagyja ajkaim.”

Nem. Ez az utolsó esemény Magnus megvilágosodásában. Elárulva a Császár által, elárulva saját fivérei által, a pusztulás elől menekülve elhozza városát a hipertérbe. Itt, bástyát kovácsol az eljövendő háborúhoz.

„Milyen háború?” köpte ki Lorgar a szavakat. „Folyton árulásokról, hadjáratokról és csatákról beszélsz, mintha ugyanúgy látnám azt a jövőt, amit leírsz nekem. Mondd el, te átkozott, milyen háború?” Lorgar elindult a romos város felé, de Ingethel megfogta páncélozott vállát.

A háború, amit te kezdesz el, de sosem vezeted. A háború, hogy mindezen igazságok az Impérium elé táruljanak. Azért jöttél, hogy megtaláld az isteneket, Lorgar. Megtaláltad őket, ahogy ezt mindig is akarták. Tekintetüket most az emberiségre irányítják. Ezt mondtuk Argel Talnak, ahogy most neked is: az Emberiségnek el kell fogadnia az isteni valóság igazságait, vagy az eldák sorsára jutnak.

Lorgar visszanézett a városra.

Te már tudtad, hogy háború lesz a vége. Egy szent keresztes hadjárat, hogy az igazságot kitárják Terra előtt. Túl sok világ fog ellenállni. A Császár túl kiterjedten, túl kegyetlenül tartja a markában az életüket. A Kiátkozott megvon tőlük minden esélyt arra, hogy önállóan fejlődjenek. Ezért úgy fognak sínylődni – és aztán meghalni -, hogy szűk látókörének rabjai maradnak.

A primarcha elmosolyodott, arckifejezése tükörképe volt genetikai apja halovány mosolyának. „Te pedig a rend helyett Káoszt ígérsz? Láttam, hogy mik járnak ebben a nagy, elsüllyedt birodalomban elveszett elda világok felszínén. Vértengerek és üvöltő Sosemszületettek városai…”

Egy olyan birodalmat nézel, ami nem hallgatott az istenekre.

„Még így is, olyan szörnyűségek vannak itt, amiket senki nem fog önszántából befogadni.”

Nem? Ezek a valamik csak azok számára szörnyek, akik halandó szemmel tekintenek rájuk. Az igaz istenekben való hit nélkül, az emberiség saját

hitetlenségének esik áldozatul. Idegen királyságok fogják széttörni a Birodalmat, mivel az emberiségnek nincs meg az ereje ahhoz, hogy túléljen egy olyan galaxisban, ami gyűlöli a fajtádat. Terjeszkedésetek elhalványul és visszaszorul, az istenek pedig lesújtanak mindenkire, aki elfordult az igaz hit ígéretétől. A fajtád elfogadhatja a Káoszt, amiről beszélsz, vagy az eldák sorsára jut.

„Káosz”, Lorgar megízlelte a szót, nyelvén mérve a súlyát. „Nem ez a megfelelő szó, ugye? Az immateriális világ lehet, hogy maga a Káosz, de megváltozik, amikor az anyagi univerzummal összekötik. Felhígul. A fizika törvényei nem érvényesülnek ebben a Nagy Szemben, ahonnan az istenek figyelik a galaxist, de még ez sem a tiszta Káosz helye. Ez nem a forrongó pszi energiák véletlenszerűen hullámzó óceánja. Ez nem maga a hipertér, hanem az itt és az ott összekötése, a szilárd alap és az éter.”

A primarcha belélegezte a hamuval kevert levegőt, torkában érezve csiklandozását. „A tökéletes rend sosem változna meg. De a tiszta Káosz sosem tudna felemelkedni. Ti unióra vágytok.”

Odafordult Ingethelhez. Most már mindkét szeméből csordogált a vér, rideg villámformák mentén sötétítve be szőrét.

„Szükségetek van ránk”, mondta Lorgar. „Az isteneknek szüksége van ránk. Nem tudják elfoglalni az anyagi világot nélkülünk. Erejük meg van fojtva, ha nincs ima vagy tett, amit az imádatuknak szentelnek.”

Igen, de ez a szükség nem önzésből fakad. Ez egy természetes vágy. Az istenek a Káoszt, mint természeti erőt uralják. A hipertér minden emberi érzelem – minden értelmes faj minden érzelme -, amely egy pszichikai vihar formájában ölt testet. Nem az élet ellensége, hanem annak eredménye.

Lorgar mély lélegzetet vett, ismét megízlelve a szél által felé sodort hamut. Nem mondott semmit, mivel nem is volt nagyon mit. Argel Tal visszahozta magával ezeket a szavakat és Lorgar most első kézből hallotta.

A Káosz szimbiózisra törekszik az élettel: a Lélekkel Rendelkezők és a Sosemszületettek természetes harmóniája. Unió. Hit. Hatalom, Lorgar. Halhatatlanság és végtelen lehetőségek. A halandó számára felfoghatatlan érzések. A képesség, hogy bármilyen fájdalom az őrület határát súroló gyönyörűség érzését váltsa ki. Az extázis ajándéka még a pusztulás pillanatában is, ezzel magát a halált is egy jó viccé téve. Tudva, hogy újjászületsz majd egy más formában újra és újra, amíg maguk a napok is kialszanak.

És amikor a napok meghalnak, a Káosz tovább él a hidegben – még mindig tökéletesen, még mindig örvendezve, még mindig tisztán. Ez minden, amiről az emberiség valaha is álmodott – hogy ne legyen ellenfele a galaxisban, hogy korlátlan hatalommal bírjon minden más létforma felett, és hogy örökké való legyen.

Lorgar már nem a bukott várost nézte. „Rosszul választottatok. Örülök és büszke vagyok rá, hogy megismertem az igazságot. Megtiszteltetés, hogy olyan lények választottak ki, akiket erejüknél fogva a szó legszorosabb értelmében is isteninek lehet nevezni. De küzdelmes lesz ezt az igazságot az emberek elé tárni. Nem nyerhetek meg egy háborút a Földi Trónon ülő istennel szemben.”

Az élet küzdelem. Igyekezni fogsz és sikerrel fogsz járni.

„Még ha el is hiszem mindezt…” Lorgarban megfagyott a vér. „Százezer harcosom van. Abban a pillanatban halottak leszünk, hogy landolunk a Trón-világon.”

Többeket fogsz magadhoz vonzani, ahogy egymás után szabadítod fel a világokat. Meg van írva a csillagokban; miután elhajózol innen, Légiód többé nem tölt éveket a Kiátkozottat, mint Istencsászárt tisztelő tökéletes világok létrehozásával. Csizmáitok eltiporják az ellenállást és új, hűséges embereket toboroztok a szolgálatotokba. Lesznek, akik rabszolgaként dolgoznak majd hadihajóid gyomrában. Mások a nyájad lesznek, akiket a megvilágosodás felé terelsz. Sokan mások a genetikai gyűjtőhelyekre kerülnek és Légionáriusokat nevelnek belőlük.

A primarcha visszatartotta magát attól, hogy átkozódjon. „Egyre jobban nyugtalanít, hogy ilyen határozottan beszélsz a jövőmről. Egyik esemény sem következett még be és lehet, hogy nem is fog. Még mindig nem válaszoltál az egyetlen lényeges kérdésre. Miért muszáj, hogy én legyek?”

Te kell legyél.

Összeütődtek a fogai, elég erősen ahhoz, hogy nyikorogjanak. „Miért? Miért nem valaki a többiek közül? Hórusz? Sanguinius? Az Oroszlán? Dorn?”

Az összes többi Légió meghalna a primarchájáért és odaadná az életét a Birodalomért. De a Birodalom a rákos sejt, ami megöli a fajt. Még ha fivéreid közül néhányan szembe is szállnak a Császárral, harcolnának a Birodalom irányításáért. Csak az Igehordozók halnak meg az igazságért és magáért az emberiségért.

Hitnek és acélnak most egyesülnie kell. Ha az emberiség egy birodalommá válik, ahelyett, hogy egy fajjá válna, idegenek karmainak és az istenek bosszújának esik majd áldozatul. Ez a dolgok rendje. Ami már megtörtént, újra meg fog történni.

Lorgar az övéből egy lezárt tekercset húzott elő és eltúlzott gonddal tekerte szét. Shanriatha felszínéről származó vörös homok tapadt rá itt-ott, ahogy néhány vércsepp is az Örökkévalóság Kapu alatti vérontásból. Összepöttyözték a sima lapot, a papír fakó színétől erősen eltérve, mint apró pecsétzárak.

Fiának a vére. Légiója egyik tagjának az életesszenciája, ötven év múlva. Egy harcos, kinek az a sorsa, hogy az emberiség szülőbolygóján haljon meg, számtalan rendszerrel távolabb születésének helyétől. Egyáltalán megszületett már ez a harcos?

Felcsavarta a pergament, elpusztítva az ékírásos szöveget, és hagyta, hogy a hideg földre hulljon.

„Itt van most Magnus? Ötven évvel vagyunk azután, hogy bementem a Nagy Szembe?”

Igen. Ahol állunk most, az pár nappal azután van, amit az emberiség később Prospero Lerombolása néven fog ismerni. Magnus saját önteltségének áldozata lett. Most megtört városának legmagasabb tornyában tartózkodik, Légiója pusztulásán és álmai halálán lamentálva. Szándékai a legjobbak voltak, de kíváncsisága elátkozta a Császár szemében. Túl mélyen, túl sokáig nézett bele olyan eszmékbe, amelyeket a Császár nem osztott.

Lorgar bólintott, nem is számított másra. Végül is, ez nem is volt példa nélküli. Saját Légiója, százezer Igehordozó Monarchia porában térdelve…

Megrázta a fejét, visszatekintve a város, és a szívében leledző torony felé.

„Miért jön ide, erre a földöntúli helyre?”

Hogy elbújjon oda, ahol a Császár kutyái nem találják meg. Itt nyalogatja sebeit. Bűneiért Magnust megrovásban akarták részesíteni. Kivégzés helyett a száműzetést választotta.

Lorgar elindult.

„Beszélni fogok vele.”

Tilos a Karmazsin Király elé állnod.

Nem kellett megfordulnia, hogy tudja, a démon mosolygott. „Meglátjuk.” mondta a válla fölött.

Nem jött válasz. Ingethel eltűnt.

EGY, AZ EZER FIAK bíborvörös keramitpáncélját viselő torzszülött fenyegetésével nézett szembe.

„Denlcrrgh yizdun”, követelte. Karként használt remegő, bőrszínű csápjaiban bronz lőfegyvert tartott. A magányos őrszem mögött törmelékkupacok formájában Tizca leomlott fala magasodott.

Lorgar lassan vett egy nagy levegőt. Nagyjából tíz méterre volt az Ezer Fitól, de így is érezte, hogy romlott hús és éteri titkok erős, rezes szagától bűzlött. Ami arcából megmaradt, úgy tűnt, mintha lefolyt volna koponyája elülső részén.

„Lorgar vagyok, a Tizenhetedik Légió ura.” A lénynél lévő fegyverre mutatott. „Ereszd le fegyvered, unokaöcsém. A fivéremmel jöttem beszélni.”

A beszéd egy újabb kísérlete szótagok értelmetlen egyvelegében hagyta el az Ezer Fi szétrombolt arcvonásait. Mintha felismerte volna saját elégtelen képességeit ezen a téren, mivel egy lágy, művelt hang siklott át Lorgar elméjébe egy pillanattal később.

Hazjihn vagyok, a Tizenötödik Légióból. Te nem lehetsz az, akinek tűnsz.

Lorgar apja mosolya mögé rejtette kényelmetlenségét. „Ugyanezeket a szavakat mondhatnám neked is, Hazjihn.” A talaj különös erősséggel rázkódott meg. Üveg tört ripityára a legközelebbi piramis legalsó szintjén, ahogy még több szikla omlott le a romos városfalról.

A Karmazsin Király azt mondja nekünk, hogy mi vagyunk az egyetlen emberi élet ezen a világon.

Hazjihn csöpögő arca egy ügyetlen belégzés formájában szippantott be egy kis levegőt. Te nem lehetsz Aurelian Úr az Igehordozóktól.

Lorgar széttárta karjait a fegyvertelen jóindulat jeléül.

„Te ismersz engem Hazjihn. Emlékszel az estére, amikor a Szürke Virágok Városának nyugati kertjében tartottam előadást a Khed-Qahir Példázatokról?”

A lőfegyver kicsit lejjebb ereszkedett. Jól emlékszem rá. Hányan voltak jelen Légióm harcosai közül azon az estén?

Lorgar bólintott, az Ezer Fi iránti tiszteletből. „Harminchét, egy több mint húszezres halandó tömegben.”

A harcos lejtős szemei lassan pislogtak egyet. És mi Qahir ötvenedik alapelve?

„Nem létezik Qahirnak ötvenedik alapelve, mivel nem sokkal a tizenkilencedik megírása után egy megfázás miatt meghalt. Khed ötvenedik alapelve, hogy őrizzük meg a test és vas tisztaságát, olyan biztosan, ahogyan lelkünk tisztaságára is ügyelünk, mivel a külső kérlelhetetlenül beárad a belsőbe.”

A harcos leeresztette fegyverét. Még mindig lehetsz megtévesztő, de elviszlek az uramhoz. Ő majd a saját szemével ítélkezik feletted.

Lorgar ismét meghajtotta fejét, ezúttal köszönetképpen. Követte Hazjihn bicegő alakját, felkaptatva egy romhalmazon, hogy bejussanak magába a városba. A harcos nehézkes járása miatt páncéljának hajlatai időnként felmorogtak.

Lorgar figyelte a harcos sántikáló mozgását. Akármilyen haszon származott is a mutációkból, azt a Légió páncélja alá rejtették. Mindenek felett pedig, volt egy bizonyos véletlenszerűség Hazjihn romlottságában. Képtelen volt nem összehasonlítani azt az előző víziójában látott Argel Tal arányos, halálos megformálásával. A saját fián végrehajtott változtatások magukon hordták a gonosz szándék jeleit. Mintha egy magasabb intelligencia gyúrta volna meg az Igehordozó testét, újraírva azt a gének szintjén, egy két lábon járó hadigépezetet csinálva belőle.

Hazjihn elváltozásai nem utaltak ilyen szándékra. Leginkább betegnek tűnt.

„Öcsém”, Lorgar ügyelt arra, hogy hangja lágy maradjon. „Mi történt veled? Fivérem fiai közül hányan változtak el úgy, mint te?”

Hazjihn nem nézett vissza. Ez a hely, ez a világ oly sokakat megváltoztatott közülünk. Az Erők megáldanak minket, uram.

Áldott. Tehát a démon, Ingethel igazat beszélt: a fizikai szempontok elhalványultak, ha valaki elfogadta az uniót az istenekkel. A pszi képességek mesteri irányítása és a tudat halhatatlan szintre történő felemelkedése mellett a test szenvedései bizonyosan egyre jelentéktelenebbek lettek. Talán volt ennek az egésznek egy beteg értelme: ha valaki mindenható, a test folyamatai nem igazán számítanak. Az ilyen mértékű hatalom beárnyékolta a csekélyebb gondokat.

Még így is, Lorgarnak, aki büszke volt felvilágosult nézeteire, nehéz volt mindezt lenyelni. Az igazság lehet, hogy isteni eredetű, de attól még nem lesz vonzóbb az emberi faj számára. Némely igazságok túl csúnyák voltak ahhoz, hogy könnyen elfogadják őket.

Egy savas, önkéntelen mosoly jelent meg az arcán egyetlen pillanatra. Akkor tehát keresztes hadjárat lesz. Egy újabb hadjárat, mely egy kard élén viszi el a tömegekhez az igazságot.

Az emberiség esetében sosem lehetett és a jövőben sem lehet arra számítani, hogy önállóan érje el a megvilágosodást. Ezt találta a faj leghitványabb és legszomorúbb tulajdonságának.

„Hazjihn, milyen régóta vagytok itt?”

Néhányan közülünk azt állítják, hónapok óta. Mások csupán pár nap elteltéről beszélnek. Nem tudjuk pontosan mérni az idő múlását, mert az minden irányba folyik. Az időmérőink saját ritmusukra táncolnak. A harcos egy nevetéshez hasonlítható fojtott torokhangot hallatott. Habár, a primarcha azt mondja az anyagi világban csupán néhány nap telt el.

Lorgar. Ingethel hangja, nem Hazjihné. Fordulj vissza. A jövőt nem szabad látnod.

A primarcha nem mondott semmit, ahogy beléptek, Tizcába, a Fény Városába.

AHOGY MAGNUSRA nézett összehangolta a logikát az érzelmekkel, és megértéssé gyúrta őket. Ez nem az a Magnus volt, akit ismert. Ez egy öt évtizeddel idősebb Magnus.

Ötven év alatt százat öregedett. A Karmazsin Király már nem tartott igényt páncélra, öltözete nem volt más, mint isteni fény, amely fájdalmas emlékképeket hagyott azok elméjében, akik ráemelték tekintetüket. Azonban eme pszichikai nagyszerűség alatt egy megtört fivér figyelte Lorgar érkezését. Megmaradt szemében már nem csillogott az a gyöngyház fény és arcvonásain, amik sosem egy jóképű emberhez tartoztak, látszottak az idő által karmolt repedések és egy gondterhelt elme ráncai.

„Lorgar”, mondta Magnus alakja megtörve a könyvtár mozdulatlan csendjét. A belőle áradó mágikus fény megvilágította a falnál sorakozó tekercseket és könyveket.

Az Igehordozó lassan belépett, doromboló páncélja csak még jobban megtörte a csendet. Magnus közelsége fájdalmas csengést okozott a szemei mögött, mintha a fehér zaj fizikai érzéssé alakult volna. Lorgar elfordította szelíd tekintetét, felmérve fivére iratgyűjteményét. Tekintete azonnal egy saját maga által írt könyvre esett – Utószó a Gyötrelemhez -, amelyet ugyanabban az évben írt, amikor Colchison megnyerte a Szövetség régi rendszere elleni hadjáratot.

Lorgar végigfuttatta egyik kesztyűs ujját a könyv bőr gerincén. „Nem tűnsz meglepettnek, hogy látsz, testvér.”

„Nem vagyok az.” Magnus megengedett magának egy mosolyt. Ez csak elmélyítette az arcát csúfító ráncokat. „Ez a világ végtelen számú meglepetést tartogat. Azon tűnődöm, milyen játék ez? Most éppen milyen testet öltött hallucinációhoz beszélek? Elég gyenge másolata vagy Lorgarnak, szellem. Szemeidben nem ég egy olyan hit tüze, amelyet csak ő és fiai értenek. Nem is viseled ugyanazokat a hegeket.”

Magnus állva maradt az íróasztala mellett, de nem mozdult, hogy visszamenjen olvasmányaihoz. Lorgar feléje fordult, összehúzva szemeit az őt vizslató tekintetre.

„Nem vagyok kísértet, Magnus. Lorgar vagyok, a testvéred, Zarándoklatom egyik utolsó estéjén. Az idő, mint látod, változékony itt.” Habozott. „Az évek nem voltak kíméletesek veled.”

A másik primarcha felnevetett, de nem jókedvében tette. „Az elmúlt évek senkit sem kíméltek. Tűnj innen, lény, és hagyj magamra a számításaimmal.”

„Fivérem. Én vagyok az.”

Magnus összehúzta megmaradt szemét. „Kezdem unni ezt a dolgot. Hogy jutottál be a tornyomba?”

„Harcosaid társaságában jöttem. Magnus én-„

„Elég! Hagyj magamra a számításaimmal.”

Lorgar előrelépett, kezeit testvéri békéltetésként emelve fel. „Magnus…”

+ Elég. +

A fehér kitörés minden érzéket megszüntetett, kivéve az esés érzését.