Aurelian - 9. fejezet

KILENC

AZ ELOLDOZOTT

A HANG A VIHAR ígéretével jött. Lorgar pont akkor emelte fel a fejét, amikor az égbolt elsötétült.

A vízköpő forma sötétbe borította a felhővel takart mennyeket, szélt lökve lefele verdeső szárnyaival. Egy minden bájt nélkülöző spirálban ereszkedett alá. Annak ellenére, hogy szemlencséi kiszűrték a hipertér kellemetlen ragyogását, nem látta tisztán a lény alakját.

Hatalmas porfelhő kíséretében, száz méterre tőle csapódott a talajba. Lorgar lába alatt remegett a talaj; a páncélja térdhajlataiban lévő stabilizátorok kattogása és dörmögése intenzívebb lett, hogy kompenzálják a rengést.

Először a szárnyak emelkedtek ki. Hatalmas, fekete, állatias szárnyak. A csontok és izmok közötti hártya akár a használt bőr, lüktető erekkel áthálózva. Sebhelyes szőrme borította testének nagy részét, míg csomózott izomzatának többi részét roppant bronz páncélzat fedte. Szarvakkal ékesített fejét nehezen lehetett körbeírni. Lorgar nem látott benne mást, csupán Régi Terra legnagyobb ördög-szellemét, a Seytant, ahogy a régi tekercseken ábrázolják. Nem csak magasabb volt, mint bármely halandó, úgy tornyosult föléjük, mint egy kolosszus. Ökleiben, amelyek egyenként akkorák voltak, mint egy Légiós, két fegyvert tartott: az első, egy maró ostor, amely saját ritmusára csapkodott, hosszú nyomokat hagyva a homokban; a második pedig, egy óriási vert bronz balta, amelynek felszínét mélyen vésett rúnaírás díszítette.

Kimászott az általa létrehozott kráterből. Páncélozott patáinak minden dobbanásába beleremegett a bolygó felszíne.

Lorgar célzó rendszere és a retinakijelzőjén végigfutó biológiai adatok semmilyen hasznos információval nem szolgáltak. Egyik pillanatban egy olyan rúnaírásban közölték az adatokat, amit a primarcha sosem tanult, a másikban azt jelezték, hogy nincs is ott semmi.

Amikor megszólalt, hangja egy levegő nélküli kilélegzés volt, vox-rácsának legalacsonyabb frekvenciáján recsegve.

„Istenemre, az meg micsoda…”

Bár Ingethel arrébb kúszott, amíg Lorgar elmélyedve a helyén maradt, hallotta hangját. Ahogy összegörnyedve feküdt, és fejének minden nyílásából váladék szivárgott, a démon pszi üzenete csupán egy gyenge löket volt.

A Koponyák Trónjának Őrzője. A Halálhozó. A Vérszomjazók Ura. Kharnath Első Gyermeke. A Háború Avatárjának Megtestesülése. A halandók világában úgy fogják majd ismerni, mint Ann’ggrath, az Eloldozott.

Ez a Vér Isten mélyen tisztelt bajnoka, Lorgar. Azért jött, hogy megöljön.

Kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de a lény üvöltése okozta lélegzetvihar elnyomott minden hangot. A sikoly elég hangos volt ahhoz, hogy a primarcha hangérzékelői és retina kijelzői teljesen megbolonduljanak. Lorgar letépte a sisakját, inkább lélegezve be a ritka levegőt, mint hogy vakon és süketen kelljen harcolnia. Tüdeje azonnal reagált, mindkét fele összeszorult, öklömnyire ugrott össze. A gránit szürke sisak csizmája mellett esett a homokba. A félelem nem markolta szívét, ahogy egy halandóét szorítaná. Ő csak a kudarctól félt. Dacos bosszúság uralkodott el rajta, amiatt hogy az istenek így kívánják próbára tenni. Azok után, amin átment. Az után, hogy ő volt az egyetlen lélek, aki az igazságot kereste.

Most meg ez.

Lorgar magasra emelte buzogányát és nyelében aktiválta a generátort. Egy hullámzó energia mező kelt életre a fegyver hegyes feje körül, sistergő szikrákat szórva a levegőbe. Gerince mentén szikrák cikáztak ide-oda, mint holmi halogén eső.

A démon lépésről-lépésre közelebb dörgött.

Ez sosem volt a Nagy Terv része. Te nem vagy olyan párbajozó, mint az Oroszlán. És nem is tudsz úgy bunyózni, mint Russ, nem is verekszel úgy, mint Angron, és a Kánnal sem vagy egyenértékű harcos. Nem vagy Dornhoz hasonló katona, vagy Curze-hoz hasonló gyilkos.

„Csend legyen, Ingethel.”

Karnath megszegte az egyezséget. Karnath megszegte az egyezséget. Karnath megszegt-.

„Azt mondtam, hogy csend legyen, te lény.”

A szárnyas démon ismét felüvöltött. Fogazott szája szélesre tárva, feszes torkában az erek pedig vastagabbak voltak, mint egy férfi combja. Még úgy is, hogy ellentartott a szélviharnak, Lorgar több métert csúszott hátra a fövenyen. A primarcha elnyomott néhány colchisi szitokszót és amint a bűzös szél elhalt, egy saját üvöltő kiáltással válaszolt.

Mielőtt a józanész átvehette volna végtagjai felett az irányítást, csizmája alatt porrá zúzva a homokot, buzogányát két kézzel tartva a feje felett, rohamra indult.

AZ ELSŐ ÜTÉS egy égből lezuhanó harci gép becsapódásának erejével hatott, és hasonló volt maga az ütközés is. Az éles penge összecsapott az arany buzogánnyal, a két fegyver hatalmas dörrenés kíséretében akaszkodott össze. Lorgar páncéljának izomutánzó könyök szervói szikraeső kíséretében zárták rövidre magukat a hatalmas terhelés alatt. De sikerült neki. Blokkolta az első csapást. A bestia jelenlétének gonosz megtorlásaként, buzogánya elektromos mezőjének apró villámnyelvei csókolgatták a balta élét. Egy üvöltéssel, ami egy vad világ ragadozójának is a becsületére vált volna, a primarcha egy felfelé irányuló lökéssel elhajította magától a vérszomjazó baltáját, majd hagyta, hogy csatakalapácsa lezuhanjon és becsapódjon a lény térdébe.

A kapcsolódás pillanatában, gyorsabban, minthogy egy halandó felfoghatta volna, a fegyver energia mezője az igénybevétel elleni tiltakozásként egy energia löket kíséretében robbant szét. Valami a démon lábában egy zuhanó farönkhöz hasonló hangot hallatva elpattant.

Első vér. Lorgar már elkezdett hátrafele mászni, a remegő homokban bukdácsolva, amikor az ostor megtalálta a torkát. A tüskés tekercsek harapva szorították fogásukat, teljesen lehetetlenné téve a már így is nehézkes légzést.

A pániktól eltorzult érzékein keresztül látta, ahogy a lény fél térdre ereszkedett. Hátrahajló bikalábai behajlítva, mint aki behódolt. A primarcha első csapása majdnem megnyomorította. Ha képes lett volna levegőt venni, túlfűtöttségében üvöltött volna. Ehelyett térdre rogyott és a nyakát és vállát övező kígyószerű fegyvert próbálta megragadni. Egyik karja a testéhez volt szorítva az ostor ölelésében. A másik megragadott és húzott, morgó páncél-szervók hangzavarában rángatva le a korbácsot. Egy múló, vörös ködben úszó pillanatra eszébe jutott egy kép apja palotájában: egy helyreállított olajfestmény egy óceáni hajósról – abból a korból, amikor Terrának még hatalmas óceánjai voltak – egy kraken tengeri szörny csápjainak fogságában.

Lorgar hallotta a vérszomjazó szárnyainak zörgését és az újabb széllökést, ahogy ismét verdesni kezdtek. A pánik egy újabb savas sugara fúródott a gondolataiba: a démon fel akart szállni, őt is magával rántva az égbe.

Belegurult a korbácsba, hogy még inkább a foglyává váljon, hátha sikerül kiszabadítania buzogányát testéhez szorított kezéből. A bőrszerű ostor ölelése, ellenállás híján, szorosabbá vált torka körül. Ahogy a démon egyre közelebb vonszolta magához, Lorgar maradék erejét is felhasználta és egy el-fojtott üvöltés kíséretében egyik kezével elhajította a buzogányt.

Egy véres csonttörés kíséretében csapódott a vérszomjazó arcának; elfojtotta a győzelmi kiáltást, amely kitörni készült a bestia tüdejéből. Elszíneződött zománceső formájában fogak csörömpöltek a primarcha páncélján. Az egyik lefele zuhanó cseppkőként megvágta az arcát. Ha tudott volna lélegez-ni, most nevetett volna, de neki épp elég volt kiszabadítania magát az ernyedt ostorból.

Lorgar első három lépése buzogányához vezetett. Zsibbadt ujjaival megmarkolta a nyelét és visszahúzta a szorításába. Ahogy megfordult pont telibe kapta egy adag vér és köpet a démon törött szájából. Csípte a bőrét, még akkor is, amikor már letörölte. A maradék lassan, sziszegve ette bele magát páncéljába.

„Legyen ennek vége”, összeszorította fogait, nem is sejtve, hogy arckifejezése mennyire tükrözi a démonét. Csodák csodájára, törött állkapoccsal és zúzott fogsorral is képes volt válaszolni. Hangja pont a felettük összecsapó viharfelhők közül jött.

„A testben lévő minden erő. És a keserű cirógatás. És a vér íze nyelvemen.”

Ismerte azokat a szavakat. Jól ismerte őket.

Talán a bestia elterelésnek szánta. Talán egyenesen egy isten gúnyos szavai jönnek ki a száján. Akárhogy is, Lorgar a következő csapást nevetve üdvözölte. A vérszomjazó fejszéje összeütközött lendülő buzogányával. Az egyik fegyver olyan könnyedén tört darabokra, mint a démon fogai. Kísérte-ties fehér lánggal pislákoló fémhulladék izzott a levegőben, majd lehullott a homokba.

Lorgar fegyverét magasan a feje felett tartva nyomult előre. „Otthonom szent tekercseiből idézel nekem? Még ez a pillanat is egy lecke kellene, hogy legyen? Még ez is?”

A démon szárnyai teljes szélességükben kitárulkoztak, eltakarva az egész horizontot. A bemutató romlott hús fűszeres bűzét árasztotta frissen a széttárt szárnyakból. Még nem végzett. Távolról sem. Ilyen karmokkal nem volt szüksége baltára. Ilyen roppant szárnyakkal járnia sem kellett.

De már vérzett, és Lorgar aggodalmát már régen elfújta a szél. Nem félt ettől a valamitől. Minden törött agyar a győzelmet jelezte előre, csakúgy, mint minden olvadt bronz vércsepp, ami ínyéből fakadt, vagy szétzúzott térdének minden nyekergése.

„Nem fogok itt meghalni”, ígérte a démonnak a primarcha.

A vérszomjazó válaszul ismét felüvöltött. A lökés ezúttal fellökte a primarchát, aki hátrabukfencezett a köves talajon. Tompa pattanások hallatszottak páncélja alól; csorba fájdalomsugarak szurkálták mellkasát. Még a rost-kábel bélés sem volt elegendő a csonttörés megakadályozásához. Útját

egy kiálló szikla állította meg. Ahogy talpra állt, meglátta Ingethelt – hernyó-szerű formája összetekeredve gubbasztott a homokban.

A törött bordák elvették hangjának erejét, mely így csak zihálás volt. „Segíts, te gerinctelen ribanc!”

Ingethel arrébb kúszott, rémült kattogó nevetés kíséretében, vastag, oldalazó nyomokat hagyva a vörös porban.

„Te halsz meg legközelebb”, mondta távolodó hátának. Ez is egy ígéret volt.

De Ingethel várhatott. Hüvelyk ujjával benyomva a kioldót, buzogánya ismét életre kelt. Pont időben ahhoz, hogy ismét egy hatalmas árnyék vetüljön rá.

Hangrobbanások hasították a levegőt az ostor minden csapásánál. Maró becsapódásai szakadékokat vájtak a homokba. Kanyonokat, amiket Lorgar forogva került ki, miközben pedig kétségbeesetten igyekezett kitérni minden csapás elől. Minden lélegzet felerősítette a törött csontjai által okozott fájdalmat. Minden belélegzés küzdelem volt ebben a ritka légkörben.

Egy újabb hasadék tátongott az oldalánál, miközben kígyózó mozdulatokkal igyekezte kerülni a korbács érintését. Az egy mennydörgés kíséretében hasította ketté a talajt, ami ismét kibillentette őt az egyensúlyából, túl azon a ponton, amit páncéljának szervói ellensúlyozni tudtak volna. A démon hatalmas marka - már baltája nélkül - kinyúlt, hogy megfogja a fekvő primarchát. Lorgar ösztönösen reagált. Felemelte kezét, hogy az találkozzon a felé irányulóval, nem is törődve azzal, hogy szemeiben ott ég a pszi tűz. Az óriási vörös ököl beleütközött a pszi falba, az ujjak úgy ropogtak, mint az ömlesztett sóder.

Lorgar lecsapott. A buzogány dalolta háborgó énekét, majd nekiütközött az összezárt karmoknak, porrá zúzva a hús alatti fekete vas-csontokat. Vér fröccsent a fölnyitott bőr alól, olvadt bronzot spriccelve a primarcha kesztyűjére és mellvértjére.

Az ostor egy kígyó marásához és gonoszságához hasonlóan csapott vissza. Körbekígyózta karját és buzogányát, horgas végei kíméletlenül haraptak. Lorgar megingott, páncélhajlatai felsírtak a hirtelen, durva mozdulattól, ahogy a sérült démon egyre közelebb húzta magához. Lehelete savas robbanásként érte őt, bár a démon most nem üvöltött. Felhagyott az ilyen bemutatókkal; ahogy Lorgar hátrahajolt, csizmáival a homokot kaparva, egyértelműen látta a bestia szándékát. Állkapcsai már elkezdtek szétnyílni, törött fogakat kínálva fel fegyverként, a kudarcot vallott fejsze és ostor helyett.

A múltban többször is elképzelte, hogyan fog meghalni – többször, mint amit elismert. Eltűnődött, hogy vajon egy űrcsata szívtelen hidegében éri, vagy egy hátába szúrt tőr melege küldi át a túlvilágra. Magasztalt halhatatlanságuk, a létrejöttüktől a csontjaikba táplált sebezhetetlenség ellenére, egy primarcha is csak hús és vér volt. Azokban a pillanatokban, amikor Lorgar a halandóságról merengett, Angron egyik szellemes horkantása jutott eszébe: ha valami vérzett, azt meg lehetett ölni.

Minden vérzik, Lorgar. Fivérének szavai még mindig oly igaznak csengtek, évekkel azután, hogy kimondták őket. A tankok üzemanyagot és hűtővizet véreztek. Az idegenek vért és nyálkát. Angron még sosem ált úgy a csatatéren, hogy ne tudta volna alkalmazni e védjegyének számító, megkínzott logikát a harcban.

Lorgar ellentartott a húzásnak, amivel nem ért el mást, minthogy a kígyószerű korbács szorítása szorosabb lett. A démon ügyetlen, széttört keze a törzse felé nyúlt, a primarcha rúgása pedig a hüvelyk ujját találta el, még jobban megcsonkítva azt.

Egy üvöltés kíséretében felemelte a földről. Egy átkozódásnyi idővel később, a bestia állkapcsa szabad karján zárult össze. Törött metszőfogak hatoltak át a keramiton. A lény vérző ínyéből olvadt bronz csöpögött.

Nem volt hozzászokva a fájdalomhoz – legalábbis nem a fizikai kínhoz. A karját szorító nyomás semmi eddig általa tapasztalthoz nem volt hasonlítható. A keramit széthasadt, lezárt páncéljának sértetlenségét veszélyeztetve. Valami a könyökénél kattant, majd roppant egyet, végül teljesen elpattant. Karja végén az ököl elernyedt, ujjai ellazultak, nem engedelmeskedve többé elméje ösztönzésének.

Egy dühkitöréssel, amit Angron testvére is megirigyelt volna, a primarcha egy utolsó üvöltéssel kiszabadította buzogányát. A fegyver feje a démon halántékának csapódott, szétzúzódó csontok hangzavarától kísérve ripityára törve annak arcát, egyik szemgödrét és állkapcsát. A szorítás azonnal enyhült, és a primarcha lehullott a homokba.

Durván ért földet, még jobban megrongálva sérült karját. Energia buzogányát azonban nem engedte el. A bestia toporzékoló patái közt elgurulva, Lorgar lecsapott a lény másik lábára. Pont a valami térdkalácsát találta el. Ezúttal a szétzúzódó csontok reccsenése elég volt, hogy saját fájdalmán ke-resztül is, de megránduljon az arca.

A vérszomjazó egy vonítást hallatva hullt megnyomorítva a földre. Az immár haszontalan lábai mögötte nyúltak el. Mielőtt szárnyai akár kettőt verhettek volna, Lorgar átugrott a háta felett és csizmáit szorosan rátapasztotta a bőrszerű húsra. Majd a bestia hegyszerű gerincére mért egyetlen ütést. Egy újabb erőteljes reccsenés jelezte, hogy a démon gerince végleg feladta. Egyik szárnya abbahagyta alantas csapkodását, puffanva a homokba zuhant, ahol görcsöktől rángatva feküdt.

A primarcha arrébb csapta a hátranyúló bunkósbot kezeket, és használhatatlanná roncsolta szét az ujjakat. Csak ezután indult meg előre, hogy ismét szemtől szemben álljon vele és belenézzen lázas, véres szemeibe. A szájából folyó vér már kezdett megalvadni a homokban, odaragasztva állkapcsát a földhöz.

Ajkain komisz mosoly ült. „Mi a tanulság?” kérdezte a lényt.

Az feléje szusszantott egyet, amely a szemeiben ülő dühödt értelemtől eltekintve, akár bután állatias is lehetett volna. Még nyomorékon és megtörve is próbált előrekúszni, mintha a primarcha puszta létezése is valamilyen sértés lenne.

„Az összpontosítás nélküli düh nem is fegyver.” Lorgar magasba emelte buzogányát. „Vidd ezt a leckét vissza a Vér Istennek.”

Pörölye másodjára hullott alá, levágva egy isten esszenciájának megtestesülését.