VÉRREL ÁTITATOTT hullámok tébolyult tengere,
névtelen és képtelen színekben pompázó függönyök, megnyúzott érzelmek hatalmas,
üvöltő csarnokai. Az immatérium pokoli rémálma az tombolt Aeria Gloris körül, ahogy a Fekete Hajó közeledett hánykódó
testvér-bárkájához. A hipertér kiszámíthatatlan szörnyűsége dörgött és
sikoltozott, a Geller mező energia buborékját ostromolta, karmaival támadt a
járműre, amely bemerészkedett a tiszta pszichikai erő eme birodalmába. Még az
fedélzeten lévő Érinthetetlenek nagy száma sem volt elég, hogy kordában tartson
ilyen erőket. A védelmező válaszfal nélkül, az Aeria Gloris alámerülne.
A Validus ott lebegett. Az élet egyetlen
jele a hiperhajtóműi körül látható tekercsszerű smaragd sugárzás. Energiája még
mindig volt a gazdátlan hajónak, de nem tett semmit, hogy feléjük forduljon,
vagy hogy kommunikációs csatornát nyisson vox vagy lézer segítségével. Élve,
mégis halottan, a Validus békésen
lebegett az őrületben.
Ha
a két bárka a valós űrben találkozott volna, előírás szerint előre küldtek
volna egy felderítő egységet, időt hagyva az Aeria Glorisnak, hogy élesítse ágyúit és torpedóvetőit, ha esetleg
a Validus megsemmisítendő
fenyegetésnek bizonyul. De itt, a szférák sikoltó barlangjaiban ezt az eljárást
nem lehetett végrehajtani. E helyett sokkal kifinomultabb eszközöket kellett
igénybe venni.
Az Aeria Gloris legénysége óvatosan egyre
közelebb manőverezett, addig, amíg az anyagtalan Geller mezeje a Validusét nem súrolta. A pontosan erre a
célra programozott számítógépek működésbe léptek, aranyozott huzalokon és
kifinomult hálózati vezetékeken keresztül továbbították az információt az étervizsgáló
távcsöveket kezelő szolgarobotoknak, amelyek a másik Fekete Hajó sugárzási
spektrumát figyelték. Kínkeserves pillanatokkal később a bárka védőburkát
szinkronba hozták a szomszédjáéval. Mint egy tavacska felszínén találkozó két
buborék, megérintették egymást, elmozdultak és végül összeolvadtak. Az ilyen
műveletek nehezek voltak, mindazonáltal a Fekete Hajókon a Birodalom
legelmésebb jobbágyai teljesítettek szolgálatot. Folyamatos felügyeletük
mellett tudnak csak fennmaradni az energia mezők. Egyetlen elhibázott számítás
és mindkettő összeomlik, kitárva a hajókat a őrület tengerének, amely a
hajógerinc alatt terül szét.
A Validus mégis úgy sodródott, mintha
tükörsima vízen siklana. A legénység veterán szolgálói egymás közt pusmogtak és
rossz előjelnek tartották az ilyen szokatlan körülményt. Néhányan – akik úgy
érezték megtehetik, amíg nem látják őket a Nővérek – térdre rogytak és
elmormoltak egy imát Terráért és a Császárért.
A
hipertér maga volt a folyamatos tombolás. De itt, ezen a helyen, létezett egy
üreg a tajtékzó viharban, egy terület, ahol minden megnyugodott. Ha ez egy
bolygó óceánjának felszíne lett volna, szélcsend uralkodott volna és a
tükörsima vízfelszín, ameddig a szem ellát. Az ilyen dolgok ismeretlenek voltak
a hajóskapitány előtt és, mint minden tengerész azóta, hogy az ember egy
vitorlával és egy fatákolmánnyal először vízre szállt, félték és átkozták azt.
Máshol, az Aeria Gloris alsóbb szintjein, olyan gépek teltek meg energiával,
amelyek képesek magába a téridőbe járatot vájni, és a hajó teleport-dobogóját
izzó fényár nyelte el. A rajta tartózkodó nők káprázatként pislákoltak, majd
eltűntek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése