Aurelian - 12. fejezet

Közeleg a történet végkifejlete!

TIZENKETTŐ

ELLENINTÉZKEDÉSEK

A VILÁGOT MÉG MINDIG az árulás szaga lengte körül. Áthatóan füstös és pikáns bűze erősen érződött a levegőben.

De ez nem is volt nagy meglepetés. A Birodalmat megosztani vágyó polgárháború alig négy éjszakával ezelőtt ott kezdődött. A Hóruszhoz hű Légiók közül még sokan a bolygó felett állomásozó flottához történő visszavonás fáradságos munkájával voltak elfoglalva. A halotti máglya, amely több tízezer elesett harcos végső nyughelye lett, több volt puszta hamuszürke temetőnél. Egy parázsló jelzőtűz volt, amely az emberiség elnyomójának megdöntését hirdette. A megfeketedett föld és a több mint kétszázezer halott Légióshoz megégett, üres páncéltömege egy tanktemető közepén volt. A még használható hadigépezeteket a győztes Légiók már magukhoz vették. A javításhoz túl súlyosan sérült roncsok ott feküdtek, ahol elpusztultak, a lázadók átadták őket a rozsdának és enyészetnek.

Axalian kapitány, a Huszonkilencedik Századból egy kiégett Hollóőr Land Raider tankról figyelte harcosai munkáját. A birodalmi sas még mindig ott díszelgett mellvértjén, a Császár Gyermekei Légió tagjaként ez a jog meg is illette. Bár sok fivére már elkezdte meggyalázni a Birodalmi szimbólumot, ahogy saját pengéjével és leleményességével megváltoztatta páncélját, ő igyekezett minél inkább eredeti formájában megőrizni azt. Az emblémát majd eltávolítják a tech-szakértők, miután végzett a bolygón elvégzendő feladataival. Addig viszont nem tűrt semmilyen sérülést a keramiton, amelyet csodával határos módon az elmúlt hét őrült csatározásai során sikerült megóvnia.

Nem kellett felemelnie a hangját. Emberei és a velük dolgozó szolgák folyékonyan és hatékonyan végezték a dolgukat, minimális irányítást igényelve. Az ő munkája a szervezés volt, nem a felügyelés és büszke volt a simán folyó munkálatokra a felügyeletére kijelölt területen. Axalian figyelte, ahogy egy újabb fekete törzsű csatatankot kapcsolnak egy Császár Gyermekei szállító hajó emelőkarmaihoz. A szolga robotok elhátráltak, egy közelben álló harcos pedig felemelte a kezét. A kapitány válaszképpen bólintott.

„Itt Axalian kapitány”, mondta a rádióba. „30-as szektor, engedélyt kérek.”

„Kérelem tudomásul véve, Axalian kapitány. Kérem, tartsa.”

Egy másik hajó, amely a Hórusz Fiai tengerzöld színeit viselte, elszáguldott felettük, méhében lopott Rinocérosz csapatszállítókkal. Nagyjából egy perccel utána egy Vasharcosokhoz tartozó csapatszállító hajó torokhangú motorjainak beindítása rengette meg a földet.

„Axalian kapitány”, jött a válasz a keletre lévő Helyreállító Parancsnokságban lévő mérnök űrgárdistától. „Engedély megadva, öt perces ablak áll a rendelkezésére, hogy elindítsa a kijelölt felszállást. Ha addig nem tudja elindítani, át kell adnia az ablakot a sorban következő hajónak. Megértette?”

Persze, hogy megértette. Már négy napja ezt csinálja. Vagy kétszázszor hallotta ugyanazt a szöveget, ugyanattól a Hórusz Fiai mérnöktől.

„Megértettem.”

„A felszállási ablaka elkezdődött.”

Csatornát váltott a rádióján. „Megváltó Viharsólyom szállító, visszatérés engedélyezve.”

„Vettem a parancsot, kapitány. Felszállás most.”

A repülő hajtóművei kezdtek felpörögni. Axalian nézte, ahogy zsákmánya súlyától remegve felemelkedik.

Abban a pillanatban egy árnyék suhant el a magasban. A Helyreállító Parancsnokság bunkeréből egy vészjelzés buggyant ki a kommunikációs csatornákba sikoltó bináris nyelven.

„Megszakítás!”, mondta bele a rádióba. „Megváltó, itt Axalian. Szakítsa meg a felszállást rögtön! Azonnal szálljon le és kapcsolja le a motorokat!”

A Viharsólyom keményen huppant le a talajra futóművein.

„Uram?”, szólt bele a pilóta a rádióba.

„Maradjon lent”, mondta Axalian. „Jármű érkezik.”

Hárman voltak és engedély nélkül érkeztek. Nézte a magasban ordító szürke hajókat. Spirálban haladtak landoló röppályájukon, nem törődve az érkezésük okozta zavarral.

„Igehordozók.”

Egy ingerült morgással leugrott a Land Raider tankról. Két harcosa a közelben vigyázott egy csapat szolga robotra; intett nekik, hogy hagyják ott posztjukat és kövessék.

„Önelégült gazemberek”, mondta egyikük a rádióba, „így berontani.”

Axalian elég ingerült volt ahhoz, hogy ne utasítsa rendre a Légionáriust a protokoll megsértéséért. „Nézzük meg, mi ez az egész”, mondta.

A hajók ugyanolyanok voltak, mint az összes Légió gyalogos csapatszállítói: vastag törzs, ragadozó madárhoz hasonló szárnyak és egy összességében esetlen madárszerű forma. A rámpák mechanikai összhangban, egyszerre ereszkedtek le. Axalian őreitől szegélyezve, a legközelebbi Viharsólyomnál állt.

„Axalian kapitány vagyok a Harmadik Légiótól. Magyarázza me-„

„Kapitány”, sziszegte mindkét harcosa egyszerre.

Az Igehordozókat egy borvörös keramitba öltözött óriás vezette. Lesétált a rámpán, nem törődött a remegéssel, amit léptei okoztak. A primarcha arca sápadt volt. Életet és színt a fehér bőrnek az arany sávokban rátetovált rúna szentírás adott. Axaliannak már volt része abban a megtiszteltetésben, hogy a Császár jelenlétében álljon, ez a személy pedig mindenki másnál jobban hasonlított az Emberiség Urára – eltekintve azoktól a változtatásoktól, amiket azért hajtott végre magán, hogy máshogy nézzen ki.

„Aurelian uram”, tisztelgett Axalian.

„Mondd csak” Lorgar kivillantotta tökéletes fogait, arcán félmosollyal kérdezte, „Fulgrim fivérem merre van?”

„JÓL ÁLLNAK A SEBHELYEK.”

Egy harckocsi vázakból álló mauzóleumban kerültek szembe egymással, míg harcosaik nézelődtek. Harminc Igehordozó tartotta lazán kezében lőfegyverét – felük a Légió hagyományos gránitszürke keramit páncéljában, a másik fele pedig az árulók vörösében. A változás elérte a Tizenhetedik Légiót a Landolóhelyi Mészárlást követően. Nagy változások.

Lorgar falanxa élén állt. Fulgrim, aki polírozott arany és bíbor páncélt viselt, nem igényelt ilyen formációt. Az ő Császár Gyermekei körülvették a betolakodókat; egyesek elegánsan szakaszokba rendeződve álltak a két primarcha jelenlétében, mások harckocsik törzsénél várakoztak, felsorako-zási parancsra várva. Mindannyian érezték a kellemetlen feszültséget a levegőben, kevesek ujja vándorolt messze a ravasztól. Csupán hetekkel ezelőtt még őrültségnek tűnt volna, ha Légionárius Légionárius testvérre lő, de az ártatlanság és a sértetlen bizalom kora véget ért. Pont ezen a csatatéren temették el örökre.

Fulgrim könnyed bája egy meleg mosoly és a szemeiben tükröződő testvéri csillogás formájában öltött testet. Meg sem próbált fegyverért nyúlni, mintha az ilyen viselkedés elképzelhetetlen lenne.

„Nem tréfálok”, mondta Fulgrim, „jól állnak a sebhelyek.” Ujjhegyeivel végigcirógatta sápadt arcának azt a részét, ahol Lorgar hegei húzódtak egészen a nyakáig.

„Jól illeszkednek a tetovált szentíráshoz, mintha elnagyolt tigriscsíkok lennének. Romba döntenek minden reményt, hogy a tökéletességre finomítsák vonásaidat, ez egyértelmű, de nem nélkülöznek minden bájt.”

Lorgar mosolya elég hitelesnek tűnt a partvonalról bámészkodóknak. Legalább olyan őszintének, mint Fulgrimé.

„Beszélnünk kell, szeretett fivérem, neked és nekem.”

Fulgrim vállrándítása pontosan koreografált volt, arcán alattomosságnak jele sem mutatkozott.

„Mégis mire célzol? Most nem beszélünk, Lorgar?”

Több Császár Gyermekei harcos kuncogása is hallatszott a voxon keresztül. Lorgar mosolya nem halványult. Két szót mondott bele saját, nyílt rádiócsatornájába. Egy nevet.

„Argel Tal.”

ROUSHAL KAPITÁNY, a Császár Gyermekei Szaturnuszi Mártír névre hallgató rombolóján eltakarta a szemét, ahogy a parancsnoki fedélzeten hang-és fényrobbanás tört ki. A mennydörgés több konzolt is széttört, károsította az üveg berendezéseket és egy nagy repedést ütött a külső teret figyelő képer-nyőn.

Már üvöltötte is bele a rádióba a sürgősségi lezáró és javító csapatok szükségességét, miközben a saját techmérnökeit szidta a hanyagságért, ami ezt a súlyos hibát okozta. Több válaszkiáltás állította, hogy teleport fellobbanás volt. Akárhogy is, a vészjelzők szóltak.

Ahogy Roushal feltápászkodott a padlóról, kezével hessegetve a szétoszlóban lévő ködöt, az első dolog, amivel szembetalálta magát, az egy pisztoly csőtorkolata volt. Nagy kaliberű és fájdalmasan széles. Letörte fogait a szájába vezető úton, és a nyelvén egy rettenetesen hideg és keserű érzés kísé-retében pihent meg. Nyelni próbált. Három foga ment le a nyállal együtt. Füstös és keserű ízük volt.

„Unguh?”, zihálta.

A füst eléggé kitisztult ahhoz, hogy felfedje a hatalmas kart, amely a fegyvert tartotta, és az árulók vörös színébe öltözött Igehordozót, akihez a kar tartozott.

„A nevem Argel Tal”, mondta a harcos. „Maradj csendben, térden és megengedem, hogy túléld a következő órát.”

FULGRIM HEZITÁLT.

„Igen, Axalian kapitány?”

A kapitánynak másodjára sikerült csak megszólalnia. A primarcha egyértelműen nem volt rákapcsolva a fő vox hálózatra, és ura jelenlétében ő volt a rangidős tiszt. Az ő feladata volt, hogy értékelje a Légió parancsnoka számára a bolygó felett kialakult…helyzetet.

„Uram, összehangolt jelet kapunk negyvenkilenc hajónktól. A forrás a Szaturnuszi Mártírtól érkező jel. A többi csak visszaigazolás, amelyet összhangba állítottak a forrás jellel.”

Fulgrim összeérintette fogait. A mosoly elhalt szép szemeiben. „És mi az üzenet, Axalian?”

Mielőtt a kapitány válaszolhatott volna, Lorgar felhangosította a sisakjában lévő rádió hangszóróját. Az átszűrődő hang recsegett a távolság torzítása miatt, de a szavakat elég tisztán lehetett érteni.

„Itt Argel Tal a Gal Vorbakból. Cél elérve, uram. Nincsenek veszteségek. Várjuk a parancsot, hogy visszateleportáljunk a hajónkra.”

Lorgar lehalkította a rádiót. „És most, testvér”, Fulgrimre mosolygott, s nem volt kétség az arckifejezés őszinteségében. „Beszéljünk, egyedül.”

Fulgrim nyelt egyet. Túl higgadt volt ahhoz, hogy bármikor is jelét adja kényelmetlenségének, de képtelen volt színt és életet vinni feszült vonásaiba.

„Megváltoztál, Lorgar.”

„Mindenki ezt hajtogatja.”